Shane Tusup: Ráébredünk, mennyire nem értékeltük a hétköznapi, egyszerű dolgokat

„Cikáznak a gondolataim,
Ahogy mindig is fognak,
A kezem fáradt, a szívem fáj,
Egy fél világ választ el”

Az R. E. M. 1991-es albumán (Out of Time) található Half A World Away című dal elég jó „kulcsot” adhat azokhoz, akiknek családjuktól távol kell átvészelniük egy krízist – most épp a koronavírus-járványt. Mit tehet egy edző, aki Kaliforniából jött, ám Magyarországon él és dolgozik? Hogyan lehet irányítani egy nemzetközi sportolói csoportot? Mit tarthat egyáltalán kontroll alatt sportoló és edző, amikor dominóként dől össze mindena sportvilágban? S mire ébreszthet minket rá a krízis? Shane Tusuppal kerestük a válaszokat.

Hogyan bírja a helyzettel járó megterhelést? Magyarországon dolgozik, a család közben egy fél világgal arrébb van, a lezárt Kaliforniában.
Meglehetősen stresszes volt, különösen eleinte, amikor megpróbáltam valahogy egy lépéssel az események előtt loholni. Tervezni képtelenség volt, a szituáció óránként, naponként változott. Megnéztem, mi a helyzet, lefeküdtem, másnap reggel felkeltem, és már teljesen más volt minden – az nyilván még nehezítette is a dolgot, hogy Magyarországon élek, teljesen más időzónában, mint a családom. Nehezen aludtam, mert tudtam, hogy közben folyamatosan változik minden. Felkeltem az éjszaka közepén, megnéztem a telefonomon a híreket. Egy nap arra keltem, hogy az NBA felfüggeszti az idényt, és ekkor ébredtem rá, hogy mennyire drasztikus dolgok jönnek. Megpróbáltuk meghozni a szükséges döntéseket – közben a határok sorra záródtak, és én dolgozom egy lengyel és egy brazil úszóval is. Jó döntéseket nem igazán lehetett hozni, a relatív legjobbat kellett választani. Kihozni a lehető legjobbat a legrosszabb helyzetből.

Mik voltak a legfontosabb döntések?

Hazarepüljek a családomhoz? Amíg még lehet? Egy nap hajnali háromkor jött a hír, hogy Donald Trump lezárja a határokat. Aztán kiderült, hogy az amerikai állampolgárok még beléphetnek. Rohanjak? De mi van, ha én magam vagyok beteg és nincsenek tüneteim? A szüleim már idősebbek és nem akarom veszélyeztetni őket. Azzal segítem őket inkább, hogy távol maradok, vagy azzal, hogy hazamegyek? Különösen, hogy Európában már tombolt a járvány, Kaliforniában pedig akkor kezdett erősödni. Lehet, az utazással többet ártanék, mint használnék. Ha baj van, akkor remélhetőleg nem lesz a helyzet súlyos vagy jó kórházi kezelést kapnak, s egyébként is, professzionális szakemberek kezelnék őket.

Hogyan birkóztak meg az úszói a helyzettel? Felborult a szokott rend, minden a feje tetejére állt, ráadásul egy nemzetközi csoportnak tán még nehezebb is a dolga ilyenkor.
Nagyon pozitív, hogy figyeltek egymásra, támogatták egymást. Nézték a híreket, értesítették egymást, engem a történtekről. A lengyel tanítványomnak haza kellett mennie, a felesége – aki tanárnő, és az iskolák ugye bezártak – az utolsó pillanatban Magyarországra repült, fordultak, és pár órával a lengyelországi határzárás előtt tudtak még hazaérni. A brazil tanítványomat még viszonylag korán hazaküldtük, az is szempont volt, hogy odaérjen az országos bajnokságra, már ha megrendezik azt. Figyeltük az üzlettársammal, mi történik az NBA-ben, a nagy labdarúgó-bajnokságokban, és a nagy üzletet jelentő sportokban meghúzott lépésekből próbáltuk meg levonni a következtetéseket – ez mit jelent ránk és az olimpiára nézve?

Jól következtettek?
Megpróbáltuk a lehető legrosszabb forgatókönyvet elképzelni, közben pedig védeni a sportolóinkat, amennyire lehetett. Abból indultam ki, hogy bármi történik, az első és legfontosabb a család. Épp ezért úszóimnak is minden döntésüket a családjukkal együtt kellett meghozni. Döntsenek közösen, válasszák azt a lehetőséget, amitől a lehető legnagyobb biztonságban érzik magukat. Személy szerint nekem a nehézség az volt, hogy a családom messze van, és közben az úszóimnak ígéretet tettem, felelős vagyok a felkészítésükért. Amíg a NOB kitartott amellett, hogy megrendezi az idén az olimpiát, nyilván készülni kellett erre. A magyar szövetség remek munkát végzett, mert uszodai edzéslehetőséget biztosított nekünk a teljes káosz közepette is. Az volt a legfontosabb, hogy védjük a testi-lelki egészségünket ebben a helyzetben.

Megváltoztatták a történtek a személyes terveit?
Szeretem elfoglalni magam, mindig sok tervem van, sok projekt, egyfajta átállásra volt szükségem – arra, hogy eldöntsem, most mire összpontosítom az energiámat. A történtek ráébresztettek, milyen távol vagyok a családomtól, ez biztos. Nagyszerű, hogy tudok velük mindennap kommunikálni, de ha vészhelyzet van, akkor nagyon-nagyon messze vannak. A sportban, az úszóéletben szeretnék dolgozni, inkább átütemezésekre volt szükségem. Általában elég rugalmas vagyok, csak ceruzával írom be a terveket, s később írom át őket tintával, véglegesre.

Milyen érzéseket váltott ki a versenyzőiből a felfordulás? Szilágyi Liliána egy Instagram-bejegyzésben írt a frusztrációjáról, ami természetes érzés ilyenkor. A sportolók hozzá vannak szokva a rendhez és a szervezettséghez, át kell ilyenkor állítaniuk magukat mentálisan?
Mielőtt elkezdtük volna a közös munkát, mindenkivel leültünk és megbeszéltük a terveket. Szeretek nagyon alaposan tervezni, de mindig van tervem A-tól Z-ig, az ideálistól a legrosszabbig. Az úszóim tisztában vannak vele, hogy ahogy változnak a körülmények, folyamatosan változtatom ezeket. A munka ezen része rám tartozik. Rájuk meg az, hogy eddzenek, haladjanak előre. A legalaposabb tervezés ellenére a káosz mindig kitörhet, ezért arra kell összpontosítanunk, amire befolyásunk van. Mire van a versenyzőknek befolyásuk? Arra, hogy milyen hozzáállással vészelik át a helyzetet. Arra, hogy nyugodtak, összeszedettek maradjanak, ne essenek pánikba. Szerencsére nem is pánikoltak, akkor sem, amikor ráébredtek, hogy szétesik a szokott edzésrutinjuk. Lilu nagyon jól kezelte a helyzetet, persze segített, hogy ő itthon van a családjával. Végig segítette, támogatta a barátait. Mivel a magyar bajnokságra készítettük fel, megpróbáltuk elérni, hogy csak az előtte álló kis lépcsőfokok leküzdésére kelljen koncentrálnia. Remek formában volt, mentálisan is jó állapotban készült, így mondtuk neki, zárjon ki mindent, csak a munkára figyeljen. És egyszer csak bumm, mintha egy pöröllyel sújtottak volna le erre a burokra. Nincs országos bajnokság, olimpia sem lesz, sorra dőltek el a dominók. Érthető a frusztráció. Kizárod egy ideig a történteket, aztán már nem tudod, és minden szétesik körülötted – ezt nemcsak sportolóként, emberileg is nagyon nehéz elviselni.

Mit tud ilyenkor kontroll alatt tartani még egy edző?
Segíteni tudja a sportolóit a pozitív hozzáállás megtartásában. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk, sokat dolgozok, küldöm nekik az otthoni készüléshez szükséges edzésterveket, segítettem összeírni és beszerezni az otthoni edzőterem összerakásához kellő eszközöket. A lényeg az, hogy tudjanak rugalmasan alkalmazkodni és ne ragadjanak bele abba, hogy van egy kőbe vésett terv és tartani kell magukat ahhoz. Tisztában kell lenniük azzal, hogy rendkívüli dolog történik. Még senki sem látott ilyen helyzetet, egy járványnak sosem volt ekkora hatása a sportvilágra, az olimpiarendezést csak a két világháború tudta megakasztani. Át kell terveznünk mindent egy 2021-es olimpiai felkészülésre, az olimpiai évben rendezett világbajnokságra, lesz rövid pályás vb, ott a világkupaidény, tele van minden kérdőjelekkel. Megpróbálom a tanítványaimmal megértetni: az olimpia nagyszerű dolog. De nem mindig ott nyújtod a legjobb teljesítményt. Nem olyan, mint egy világcsúcs felállítása. Nem arról szól, ki a valaha volt legnagyobb, hanem arról, ki volt a legjobb azon a napon, akkor, amikor kellett. A teljesítményednek, a felkészülésednek nem a valaha volt legjobbnak kell lennie – hanem elég jónak ahhoz, hogy azon a napon jól tudj versenyezni. Mindig a nagyokról beszélünk, az olimpiai bajnokokról, az olimpiai érmesekről, de ez azért többről szól, sokféle cél elérését ki lehet pipálni közben. Lépésről lépésre kell haladni. Olimpiai aranyról álmodsz? Nagyon jó! Először menj tovább az előfutamból! Menj tovább a középfutamból! Aztán mindent bele! A lényeg most is: úszni az áramlattal, nem „belekövülni” egy merev tervbe. Élvezni a pillanatot, élvezni a sportot, élvezni, hogy ismét lehet majd versenyezni, inspirálni másokat.

Mikor lett biztos abban, hogy az olimpiát is el kell halasztani? A NOB sokáig kitartott amellett, hogy az eredeti menetrendnek megfelelően megrendezi a játékokat.
Szerintem már sok jel mutatott a halasztásra korábban is. Amikor az NBA leállt, azt mondtam, ennek annyi. Ha egy ekkora üzlet irányítói a félbeszakítás mellett döntenek, ha az európai labdarúgóligák is sorra állnak le, akkor nem lehet megrendezni az olimpiát sem úgy, hogy garantálják minden résztvevő egészségét és biztonságát. Ezekben a bajnokságokban óriási pénz mozog, ehhez képest az olimpia szinte egy kötetlen dolog. Ott a sportolói falu, a világ minden tájáról érkeznek a küldöttségek – megoldhatatlan feladat. A japán kormány és szervezők, a NOB folyamatosan kommunikálta, hogy megrendezik 2020-ban, de közben persze zajlik a háttérben egy csomó dolog – például ki viseli a felelősséget egy halasztásért? Elég hamar biztosra vettük, hogy nem lesz az idén olimpia, ugyanakkor a versenyzőkre ezt nem zúdíthattuk rá, csak fokozatosan. Úgy kellett folytatniuk az edzéseket, mintha lenne olimpia, de már készítettük őket arra is, hogy elképzelhető a halasztás, ne omoljanak össze, ha bejelentik.

Hogyan fér bele ennyi verseny az újratervezett naptárba? Gyakorlatilag nulláról kell kezdeni mindent.

Nagyon nehéz dolga lesz minden sportág szövetségének. Ha jól értettem, az atlétikai vb szervezői hajlandók lennének 2022-re halasztani, ami óriási dolog. Úgy tudom, a FINA megtartaná a vizes világbajnokságot 2021-ben, de ez nagyon nehéz lesz. Ha a döntés előtt kérdeznek, azt mondtam volna, az olimpiának elképzelhető legjobb új időpont 2022, figyelembe véve a versenynaptárt – de a költségek terhét viselő Japánra nehezen lehetett volna egy kétéves várakozást rákényszeríteni. Ismét csak: a legrosszabb helyzetből kell kihozni a legjobbat. Azt hiszem, a FINA-nak is – bár nem rajong a nemzetközi szövetség az ötletért – változtatnia kell. Decemberben rövid pályás világbajnokság. Aztán rövid pályás világkupaidény. Előtte itt van még az Európa-bajnokság, augusztusra halasztva, de jelenleg ezt is nehezen tudom elképzelni. Olaszország, Franciaország, Spanyolország zár alatt. A sportolók nem tudnak készülni, alig tudom elképzelni, hogy teljes csapattal vegyenek részt. Ugyanakkor a szurkolóknak remek lenne az Eb, éreznék, hogy megint van sportélet. De figyelembe véve a történtek amplitúdóját, úgy vélem, ez sokkal kevésbé fontos, mint a sportolók és családjuk egészségének védelme. Ha az olimpiát a következő nyáron rendezik meg, az legalább egy tisztes időablakot biztosít nekünk a rendes felkészüléshez. Mindenki tiszta lappal kezd egy teljes új idényt. Az NBA május-júniusban szeretne újraindulni, ez kicsit optimistának tűnik nekem, de egyben jó üzenet. A sport mindent kibír és túlél. Gazdasági válságokat, háborúkat. A sport sokkal többet jelent annál, mint hogy ketten megmérkőznek egymással, vagy két csapat játszik! Inspirál, reményt ad, fontos része az életünknek, s persze különleges nekünk, akik benne dolgozunk. Lehetőséget ad számunkra, hogy elmeneküljünk kicsit a sportba a minket körülvevő valóságból. Nagyszerű lenne, ha ismét látnánk olyan bajnokságokat, mint az NBA vagy a Premier League. Ha a sportolók felkészültek és pályára akarnak lépni, show-t akarnak nyújtani a szurkolóknak, az fantasztikus. De reálisan ezt egy ideig még nem látom megvalósíthatónak.

Az olimpia egyéves elhalasztása milyen hatással lehet az úszómezőnyre? Sok kitűnő sportoló 2020-ban tervezte befejezni a pályafutását, a játékok után.
Drasztikusan megváltoztat mindent. Az úszóimnak az volt a fontos, hogy megértsék, az elvégzett munkán egy év halasztás nem változtat. Ha jól kezeljük a helyzetet, még a hasznunkra is válhat. Sokat elértünk már, bizonyítják ezt az úszóidők, az eredmények – és a fejlődés akkor is megtörtént, ha most nem tudjuk egy ideig konkrét dolgokon lemérni. Újrakezdjük, megyünk tovább, fejlődünk tovább. Kaptak most még egy évet, hogy felkészüljenek. Ők hárman szerencsés helyzetben vannak, de ez nem minden sportolóra igaz. Sokan mentálisan arra készültek, hogy a nyárig mindent beleadnak, és utána vége. Most meg plusz egy évet kellene kibírniuk.

A világklasszis dzsúdós Ungvári Miklós arról beszélt, át kell gondolnia, képes lesz-e még egy évig kizsákmányolnia a testét, hogy jövőre, negyvenévesen tatamira léphessen.
Pontosan ez a dilemma. Ezek a sportolók a poklon is keresztülmennek, könyörtelenül hajtják magukat, óriási munkát végeznek el. Nézzük Kobe Bryantet – nem azért hagyta abba a kosárlabdát, mert már nem szerette, hanem azért, mert a teste képtelen volt többet elviselni, jöttek sorban a sérülések. Nem is biztos, hogy beszélnek ezekről a fájdalmakról, sérülésekről a sportolók, de mind küszködnek velük. A kiégés is valós veszély. Sokan az olimpiára készülnek ötéves koruktól. Rengeteg munka, rengeteg rutinná vált dolog van emögött, közben változik az életük, társra találnak, családot alapítanak, jóval több dolog kerül be az életükbe a sportnál. És ilyenkor le kellene húzni még egy évet…! Óriási mentális akadály, amivel meg kell küzdeniük.

Sokszor esik szó arról, hogy az elit sportolók egyfajta burokban élnek. Most viszont ez a védőburok kipukkad, olyasvalami történik, ami a sportnál sokkal nagyobb és jelentősebb. Miként lehet megemészteni ezt a változást?
Egyedi helyzet ez. A burok mindenkinek más és más. Ott van LeBron James. Akkor száll be és ki ebből a burokból, amikor akar. Dolgozhat üzletemberként, törődhet a családjával, a középiskolájával, és visszaléphet a burokba, amikor az a fontos, hogy csak a sportra összpontosítson. Kobe ugyancsak remek példa. Híres volt arról, hogy mindent kizárt. Amikor a kosárlabdára koncentrált, a világ többi része megszűnt számára. De ezt a helyzetet képtelenség kizárni. A járvány a világ minden részét érinti. Mindenki életét felforgatja, akár tetszik, akár nem, valósággal megsemmisíti ezt a bizonyos burkot. Lilut megpróbáltuk a lehető legtovább benne tartani az országos bajnokság miatt, tudtuk, kemény lesz, amikor szétdurran, de nem volt más választás. Nagyon sok sportoló tett meg mindent, hogy védőburokban tartsa magát az olimpiáig, kizárja a médiát, a közösségi médiát, de egyszer csak megkerülhetetlenné vált a probléma. Nagyon gyorsan történtek ráadásul a dolgok. Lehet, hogy a sportoló országában kijárási tilalom van, s már az utcára sem mehet. Bezár az uszoda. Bezár az edzőterem. Nincsenek versenyek, nincsenek kvalifikációs lehetőségek. Nincs sportoló a világon, aki átélt volna már ilyet – hogy ennyire gyorsan, radikálisan megváltozik minden. Pokoli kemény ez mindannyiuknak.

Ha egy, a helyzettől megzavarodott, fiatal sportoló tanácsot kérne, mit mondana?
Azt, hogy ez egy nagy megpróbáltatás mindnyájunknak. Hogy az egészségük és a családjuk egészsége mindennél előrébbvaló. Semmit sem helyezhetnek ez elé. És azt, hogy legyenek tisztában vele: a nagy versenyek, nagy döntők nem biztos, hogy a legjobbat hozzák ki belőlük. De adjanak ki magukból mindent akkor is. Ha ezt megteszik, akkor felemelt fejjel távozhatnak, büszkén a teljesítményükre. Legyenek büszkék az erőfeszítéseikre, amit megtettek, hiszen a győzelmet, az érmet semmi sem garantálhatja. Magukra összpontosítsanak, a munkájukra, a teljesítményükre, arra, hogy élvezzék a sportot.

Jó lehetőségnek tűnik ez, hogy minden sportoló megtanulja értékelni a „hétköznapi” dolgokat. A sportszeretetet, azt, hogy egészséges és el tud menni edzeni, versenyezni – most tanuljuk meg, hogy a készpénznek vett dolgokért mennyire hálásnak kell lennünk.
Most ráébredünk – és erről rengeteg poént látunk a közösségi médiában –, mennyire nem értékeltük a normális, hétköznapi, egyszerű dolgokat. Eljött az az idő, amikor mindenki bármit megadna, hogy normális, hétköznapi, egyszerű dolgokat csinálhasson. Ezelőtt extrém célkitűzéseink voltak. Mondjuk: bajnok akarok lenni, és ha bajnok leszek, akkor még jobban értékelem az úszást! Most pedig: egyszerűen vissza szeretnék csak menni úszni! Vissza akarok menni edzeni! Élvezni akarom a sportot! Jól akarom érezni magam! Ismét elkezdjük értékelni a kicsi, gyönyörű dolgokat, a kicsi, mindennapi sikereinket. Sok sportoló, akivel dolgozok, nem igazán rajong az edzőtermi munkáért. Panaszkodnak. Nehéz munka. Most meg otthon vannak és bármit megadnának azért, hogy legalább ennyit csinálhassanak. Ami most történik, az új megvilágításba helyez sok mindent.