A magyar Don Quijote – interjú Péczely Lajossal

– Négy és fél évvel azután született, hogy 1945. február 6-án meggyilkolták a német megszállók a Belügyminisztérium Országház utcai épületében Kertész Gézát, a Dallam fedőnevű ellenállási csoportban tevékenykedő futballedzőt. Miként érintette, amikor szembesült nagyapja tragikus sorsával?  
– Gyerekkorom óta tisztában voltam azzal, hogy mi történt vele, de nem is igen fogtam föl. Valahol lappangott a tudatomban, de miután nem volt mindennapos téma otthon és hiányzott a személyes kötődés, érzelmileg nem érintett úgy meg. Nem ismertem őt. Engem leginkább az bánt minden ehhez hasonló történetben, hogy mindig vannak olyanok, akik bármire kaphatók. Akik a napi fizetésükért, ha kell, belelövik a zsidókat a Dunába, ha kell, kinyomják a másik szemét. Az emberben ez a képesség valahogy benne van, de én nem tudom megemészteni és elfogadni.  

– Kertész Géza az 1920-as évek közepétől számos olasz csapatot, köztük a Salernitanát, a Cataniát, az Atalantát, a Laziót és az AS Romát is edzette, majd váratlanul, 1943-ban hazatért, és az Újpest trénere lett. Miért költözött vissza az egyik legkritikusabb pillanatban Magyarországra?
– Józan ésszel nehéz megindokolni a lépést. Géza érthető módon nem fecsegett arról, hogy milyen kapcsolatai alakulnak Olaszországban az angol orientációjú titkosszolgálattal, ám miután kinti ismerősével, az említett ellenállási csoportot vezető Kovács Pállal egy időben jelentek meg Budapesten, döntésének bizonyára köze volt a szervezkedéshez. Aztán éppen Kovács Pál locsogott a Dallam-csoportról egy prostituáltnak, aki továbbadta az információt egy másik kuncsaftjának, így tartóztatták le 1944 decemberében a társaságot, amelynek tagja volt a Kertész Gézával együtt kivégzett Tóth Potya István is.

– Egy korábbi beszélgetésünkben említette, anyai nagyapja végzetes hazaköltözése egyúttal édesapja, Péczely Antal életét is meghatározta.
– Ő a harmincas évek második felében már udvarolt Rómában édesanyámnak, és jó viszonyt ápolt apósjelöltjével is, nagy operarajongóként például együtt volt vele Beniamino Gigli számos bemutató előadásán – az ünnepelt énekes fellépésein rendszerint megjelent az olasz király is, a műsorra a legolcsóbb belépő ára egyhavi fizetéssel volt egyenértékű. A Kertész családdal együtt édesapám is visszatért Magyarországra, pedig kitűnő állása volt, és a Donati család üvegtechnikai cégénél rangos megbízatás várt rá. A hazajövetel minden szempontból rosszul sült el. Nagyapámat kivégezték, apámat pedig egy negatív megjegyzéséért elvitték munkaszolgálatra, német területen szovjet hadifogságba került, és csak 1948-ban ért haza. Rá egy évre születtem meg.

– Mi keltette fel a keleti világ iránti érdeklődését?
– Elsősorban Szergej Tolsztov archeológus könyve, amely nálunk Az ősi Chorezm címmel jelent meg 1950-ben, és hét éven át tartó közép-ázsiai kutatásait, a Kara-kum és a Kizil-kum sivatagi expedícióit mutatja be. Az elején meg a végén van egy kis Sztálin elvtársozás, de egyébként tisztán az arab hódítások áldozatául esett, a Krisztus előtt VII. századtól ezer éven át tartó hvárezmi civilizációról szól, amelynek írásos emlékei teljesen elvesztek, de várai, romvárosai ma is ott vannak a sivatagban.

– Húszévnyi közép-ázsiai barangolásait bemutató fotókötete, A láthatár áthatolása című grandiózus kiadvány címlapján felbukkan Don Quijote parányi alakja. Mit jelképez?
– Don Quijote képes volt föltámasztani egy elmúlt kor élményvilágát, és lovagnak tudta magát képzelni akkor, amikor már régen elmúlt a lovagkor. Igaz, hogy a Cervantes-féle műből és filmes adaptációiból ő egy mosolyogni való figuraként kel életre, de én mást láttam benne. Én azt láttam benne, hogy ő valamit megvalósított. Tehát lovag akart lenni és lovag lett, igaz, hogy csak a képzeletében. Én mi akartam lenni? Engem nagyon izgattak a tizenkilencedik századi utazások, főleg Sven Hedin svéd földrajztudós úti élményei, de sok más utazóé is, nem beszélve Stein Aurél kalandjairól. Mérnöki pályára lépve más lettem, mint ami szerettem volna lenni, mégis ez tette lehetővé, hogy az legyek, ami szerettem volna lenni: Ázsia-utazó.

– Könyve az európai ember számára szinte teljesen ismeretlen vidék bámulatos bemutatása, az alig lakott sivatagi környezet lélegzetelállító földrajzi formáinak, civilizációs emlékeinek gyűjteménye. „Ahol nincs cél, és nincs már jelen a termékeny emberi értelem, ahol ősi kultúrák dermedt romjai tekintenek időtlenül a messzeségbe.” Mit kell érteni a Közép-Ázsia megjelölésen?
– A legelterjedtebb definíció szerint öt posztszovjet köztársaság, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Kazahsztán ázsiai részét, mintegy 3 900 000 négyzetkilométeres területet. A térségbeli utazásaim 1999-es kezdete után tíz évvel korlátozódtak a lehetőségeim, Türkmenisztánból ugyanis tizenhatodik látogatásom után kitiltottak, nem kaptam többé vízumot, miután egy katonai ellenőrzőponton útitársam óvatlanul fotósként mutatott be – ami gyanakvást ébresztett a hatóságokban. Az említett két évtized alatt több mint hatszáz napot töltöttem a térségben, egy-egy expedíció harminc-negyven napig tartott, általában az időjárás szempontjából kevésbé viszontagságos tavaszi időszakban. A könyvcímhez meg annyit: fogalmaink szerint a láthatár áthatolhatatlan, mégis meg kell próbálnod áthatolni, ha tudni akarod, mit rejt a mögötte rejlő kietlenség.

– Milyen előkészületek előzték meg a hosszú utazásokat?
– A civilizációt elhagyni rendkívüli élmény, olyankor valóban utazónak képzelhettem magam, de ehhez néhány szabályt muszáj volt betartani. Elképzelni is nehéz, mi mindent szükséges előzetesen végiggondolni, ha nem akar az ember aránytalanul nagy kockázatot vállalni. Abból kell kiindulni, hogy csak arra számíthatunk, ami nálunk van, hiszen előfordult olyan is, hogy tizenkét napig nem találkoztunk emberrel. Nem fogyhatott ki a vizünk és a benzinünk, étkezéseink alapját pedig a birkazsírban hűtetlenül akár két hónapig elálló, előre sütött birkahús jelentette. Állandó útitársam Dmitrij volt, egy türkmenisztáni orosz, akit természetesen fizetnem kellett. Ő gondoskodott egyebek mellett a Tolsztov régi térképei által meghatározott úticélok koordinátáinak összehangolásáról, a helyi szervezési feladatokról, a két terepjáróról és a második sofőrről. Utóbbiakra feltétlenül szükség volt, különben nagy bajba kerültünk volna, ha történik valami a kocsival vagy velünk. Volt, hogy kigyulladt az egyik terepjáró motorja, más alkalommal tengelyig süllyedt az iszapban az egyik jármű. Kényszerű ásás következett, másnap délre sikerült annyira kiszabadítani az elmerült kocsit, hogy ki tudta mozdítani helyéről a másik terepjáró, miután annak meg kitört a szélvédője a húzás során elszakadó és visszacsapódó kötéltől.

– Ösztönző lehetett az is, hogy kiszakadhat a rohanó világból, a percek szorításából, és beléphet az időtlenség közegébe, ahol néha napok telnek el érdemleges történés nélkül.
– Nyugodtabb világba csöppen az ember, ahol az információnak nevezett hatások nem érik már el. Nincsen semmi. Csönd van, nyugalom van. Legfeljebb az időjárással lehetnek problémák, mert átéltünk dermesztő hidegeket, sátrunkat széttépő szélvihart és olyat is, hogy a Föld legforróbb medencesivatagában, az iráni Dast-e Lutban reggel árnyékban 42 Celsius-fokot mutatott a hőmérő, napon pedig 80-at. Amitől igazán tarthattunk, az az ember volt. Sok pénzt kellett magunknál tartani, és ha valahol szimatot vesznek úti terveinkről, veszélybe keveredhettünk volna. Mindig titokként kezeltük, hogy merre tartunk, ha kérdezték, csak ennyit mondtunk: „Utazgatunk.” Esténként völgyszerű helyen vertünk tábort, hogy ne lássák messziről a sátrat, a terepjárót és a tüzet. A Kizil-kum sivatagban történt, hogy egy este feltűnt a messzeségben egy lovas, közeledett, majd megállt a magaslati perem szélén. Intett neki egyik társam, hogy jöjjön közelebb. Leszállt a lováról, odatelepedett a tűz mellé, bemutatkozásképpen csak annyit közölt, hogy sivatagi pásztor. Megosztottuk vele a vacsoránkat és a vodkánkat, de senki sem faggatózott, hogy a másik mi járatban van. Arrafelé nem szokás az ilyesmi, inkább csönd volt. A pusztabeli ember ugyanolyan szótlanul távozott, ahogyan érkezett. Miután ellovagolt, maradt bennem némi rossz érzés a szándékait illetően. Nem esett baj, nyugodtan telt az éj.

– „Aki csukott szemmel utazik, csak a sötétséget látja” – idézte könyvében a közép-ázsiai török mondást, és szólt arról is, hogy a barangolások az ember személyiségét is formálják. Miben látja utazásai fő tapasztalatát?
– Abban, hogy a legkiélezettebb helyzetben is türelemmel kell lenni. Ne veszítsük el nyugalmunkat, ne essünk kétségbe, ne pánikoljunk, hanem figyeljünk, várjunk és keressük a megoldás lehetőségét. Dmitrijtől hallottam Türkmenisztánban az orosz nevelésről, amely arra tanítja a gyereket, a fiúgyereket főleg, hogy három napig bármilyen körülmények között tartson ki. Ha hideg van, ha meleg van, ha fenyegetik, teljesen mindegy, milyen szörnyűségek érik, ne omoljon össze, gyűjtsön erőt, szedje össze magát.

– Mondják, a globalizáció a világ legeldugottabb vidékeinek szokásait is átrajzolta már. Közép-Ázsiában is érzékeli
a folyamatot?
– Igen, ráadásul az ipari turizmus gyökeresen megváltoztatja egy-egy település életét. Mert mit szeretne a turista? Azt akarja megkapni, amit otthon is, európai típusú ételeket, a megszokott körülményeket. Ha kialakult az, hogy a Mount Everestre egy nap akár százhatvanan is felmásznak, biztos vagyok benne, hogy a turizmus előbb-utóbb ezt a térséget is eléri. Amiből pénzt lehet csinálni, abból kétségkívül pénzt is csinálnak. Van a kereskedelem, amely a terméket szállítja a fogyasztóhoz, és van az ipari turizmus, amely a fogyasztót viszi a termékhez. Ha nagyon leegyszerűsítjük, ebből áll a világ.  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 24-i lapszámában jelent meg.)