Lakner Gábor Tursics Krisztián győzelemre vezette a Csata DSE és a BEAC-Újbuda KA közös juniorcsapatát, a tinikkel és a serdülőkkel veretlenül lett bajnok, utóbbiakkal az eggyel idősebbek, a kadetek között bronzérmet szerzett. Impozáns eredménysor, amely rutinos szakemberek dicsőségére is válna.Lakner Gábor Tursics Krisztián győzelemre vezette a Csata DSE és a BEAC-Újbuda KA közös juniorcsapatát, a tinikkel és a serdülőkkel veretlenül lett bajnok, utóbbiakkal az eggyel idősebbek, a kadetek között bronzérmet szerzett. Impozáns eredménysor, amely rutinos szakemberek dicsőségére is válna.
Márpedig a beszélgetőpartnerünk mindössze huszonnégy múlt.
„Maximalista vagyok, ezért az volt a célom, hogy próbáljunk mind a három csapattal bajnokságot nyerni. A juniorgyőzelemmel kezdődött a sor, úgy érzem, az volt a legnehezebb a három közül, a másik kettő picit könnyebb, de nagyon sok munka volt abban, hogy a tinikkel és a serdülőkkel ilyen fölényesen nyertünk. A legpikánsabb a serdülők szereplése volt a két-három évvel idősebb kadetek között. Ott azért indultunk két csapattal, mert az ígéretes csoportnak a serdülőbajnokság önmagában nem jelentett volna elegendő terhelést. Mindig apró célokat tűztünk ki magunk elé: kerüljünk főtáblára, jussunk a nyolcas döntőbe, ott legyünk benne a négyben, majd szerezzünk érmet. A bronzéremmel kihoztuk a maximumot.”
Az eredmények az utánpótlássportban nem jelentenek mindent, ugyanakkor komoly visszajelzést adnak az elvégzett munkáról.
„Nyilván a verseny dönti el, hogy egész évben hogyan dolgoztunk. Mi elmondhatjuk a három bajnoki cím, valamint a kadetek között szerzett második és harmadik hely birtokában, hogy jó munkát végeztünk. Utóbbi is kiemelkedő eredmény volt, még ha a győzelemhez kevésnek is bizonyult. Azért elég kevés példa van arra, hogy egy klub két csapata is országos döntőt játszik. A legfontosabb azonban az az út volt, amelyet a lányok bejártak, rengeteget fejlődtek az évben.”
A Tursics név jól cseng a kosárlabdában, hiszen Krisztián édesapja és édesanyja, Tursics Sándor és Tursicsné Iván Kriszta is évtizedek óta edzősködik.
„Nyilván azzal, hogy kosaras családba születtem, nem nagyon volt más variáció, mint hogy én is ezt a sportágat választom. Hozzáteszem, a szüleim szabad kezet adtak, bármilyen sportot kipróbálhattam, én mégis maradtam a kosárnál. Megmondom őszintén, pici előnyöm van a többi kollégámhoz képest, hiszen én otthon húsz éve hallgatom a beszélgetéseket a játékról. Családi ebédek közben a mai napig a kosárlabdáról van szó, nagyon sok minden raktározódott bennem, dacára annak, hogy még csak huszonnégy vagyok.”
Ahogyan annak idején a sportágválasztásban, most az edzői metódusokban is szabad kezet kap, a saját elképzelései szerint dolgozhat.
„Nem szólnak bele a munkámba, hagyják, hogy a saját filozófiámat érvényesítsem. Nyilván ha kérdésem van, bármikor megkereshetem a szüleimet, szívesen segítenek. Nyitottak az új gondolatokra, ha friss elképzelésem van, engedik kipróbálni. Előfordul, hogy nem értünk egyet, de mindig kompromisszumra törekszünk, és ez így helyénvaló.”
A 24 éves szakember most már saját jogán elismert kosárlabdaedző, és egyre kevesebbet emlegetik Tursicsék fiaként.
„A tiszteletet ki kell vívni, azt nem adják ajándékba. Ugyanúgy meg kell dolgozni érte, mint a játékosnak az élvonalbeli szereplésért. Azzal, hogy dolgozom, megpróbálom a játékosaimból és a csapataimból is kihozni a maximumot, a fiatalok fejlődése pedig eredménnyel párosult. Nagyon fontos, hogy elfogadjanak, és elfogadják azt a munkát, amelyet a Csatában végzünk.”
Krisztián – amellett, hogy évek óta edzősködik – az aktív játékról sem mondott le. Az NB I A csoportjában már nem játszik, és nem is szeretne visszatérni, de alacsonyabb osztályban a mai napig pattogtatja a labdát.
„Nekem nagyon fontos a játék, és hogy az a szó szoros értelmében játék legyen. Ha elmegyek másfél órára mozogni, az kikapcsol és felszabadít, úgyhogy ameddig összeegyeztethető az edzősködés és a játék, nem szeretném abbahagyni. Amellett, hogy a pályán le tudom vezetni a feszültséget, az edzéseken is könnyebb így a dolgom, hiszen ha fitt vagyok, könnyebben meg tudom mutatni a lányoknak, mit várok tőlük. Ráadásul így nem felejtek el játékosként gondolkodni, ami szintén nagyon fontos.”
A három csapat amellett, hogy komoly terhelést jelentett, más-más feladat elé állította edzőjét.
„Mindegyik korosztálynak megvan a maga specialitása, már az anyag is más volt, amelyet meg kellett tanítani, és értelemszerűen a szabályok is mások voltak a tini- és a juniorbajnokságban. Azt vallom, minden edzőnek végig kell mennie a szamárlétrán, és meg kell tapasztalnia, milyen gyermekjátékossal dolgozni, és milyen a tizennyolc éves, majdnem kész kosárlabdázóval. Más a pszcihológiája. A Csatában úgy döntöttünk, hogy ősztől a tizenöt éves kor alattiakat a szüleim viszik tovább, én pedig az idősebbekkel foglalkozom. Nekem most a felnőttkosárlabdát kell tanítanom, de szó sincs arról, hogy nem szerettem volna a kengurukkal dolgozni.”
A Csata DSE életében nem ez lesz az egyetlen nagy változás. A klub az ősztől NB I/B-s felnőttcsapatot indít, és azt a saját nevelésű játékosokra építi.
„Mindig is szerettem volna, hogy legyen teteje a piramisnak, és a játékosoknak nem kell tizenhét éves koruk után távozniuk tőlünk azért, mert nincs hol tovább folytatni. Az a filozófiám, hogy a mostani, ígéretes játékosokat életkortól függetlenül mély vízbe dobom, mert úgy fejlődhetnek. Nem szeretnék játékosokat máshonnan a nyakukra hozni, hiányposztra azonban kellett. A távlati célunk az, hogy megnyerjük a másodosztályt, és feljutunk az élvonalba. Az az álmom, hogy legyen Budapesten olyan szerethető csapat, amelyik képes megtölteni a csarnokot. És a nézőknek ne a légiósokat és az epizodista magyarokat kelljen figyelniük, hanem a fiatal, tehetséges, saját nevelésű játékosokat. Amit elképzelek, azt szeretném is megvalósítani, a következő években ezért dolgozom. Mindent megteszek, hogy komoly, élvonalbeli női csapat legyen Budapesten, nézhető kosárlabdával.”
További korosztályos hírek KOSÁRLABDÁBAN a sportági aloldalunkon.