A magyar utánpótlás-nevelés 1963-ban forradalmian megújult

Szekeres István – utanpotlassport.hu 1963-ban új korszak kezdődött a magyar sportban. Fiatalokkal természetesen addig is foglalkoztak kiváló szakemberek, de attól kezdve az utánpótlás-nevelés tudatos, rendszerbe foglalt, megalapozott tevékenység lett. Minden elemében – nem túlzás: forradalmi módon – megújult.Szekeres István – utanpotlassport.hu 1963-ban új korszak kezdődött a magyar sportban. Fiatalokkal természetesen addig is foglalkoztak kiváló szakemberek, de attól kezdve az utánpótlás-nevelés tudatos, rendszerbe foglalt, megalapozott tevékenység lett. Minden elemében – nem túlzás: forradalmi módon – megújult.

Ilyen volt…

Dr. Hegedüs Csaba olimpiai bajnok birkózó így emlékezik a Sárvári Kinizsiben eltöltött, első időszakára:
„Nyolcéves koromban keveredtem a birkózóterembe, ahol – még hatszor hatos szőnyegen – a felnőttek domináltak. Az olyan kisgyerekeket, mint amilyen a bátyám és én is voltam, az akkori szemléletnek megfelelően úgy kezelték: vagy megmarad, vagy kiszáll a sportágból. Nézhettük közelről a felnőttek edzését, és abból merítve példát, erőt, a talpunk alól állandóan kicsúszó tornaszőnyegeken tanultuk a hídba esés fortélyát, illetve csodáltuk az idősebbek hihetetlenül kvalifikált mozgását, az akrobatikus elemeket. Lassan-lassan belecsúsztunk a birkózás vérkeringésébe. Abban az időben minden edzést megelőzően a szőnyegeket fel kellett rakni, az volt a fiatalok, a kicsik feladata. Különben is: a szakosztályokban nem voltak mikro- és makrociklusok, nem voltak a felkészülést vezérlő, nagy edzéselméleti axiómák. Minden edzés szőnyegbehordással, bemelegítéssel, technikázással kezdődött, majd azt követte a küzdőgyakorlás. Amikor az ember nem tudott feljutni a szőnyegre, akkor volt ott korlát, súlyzó, gyűrű, azokon végeztünk különböző erősítő gyakorlatokat. Felfedeztük az önképzést, hiszen az ember érezte azt, hogy mi a gyengéje, hogy mennyire erős vagy kevésbé erős, hogy mire képes és alkalmas a sportágban.”

…ilyen lett

Az utánpótlás-nevelés – szemben a fenti példával – gyerekközpontú tevékenységgé változott.

A fiatalok felkészítése 1963-tól évfolyamos rendszerbe került át, vagyis az azonos évben születettek alkottak (kor)csoportokat a sportágakban. Törvényerőre emelkedett a sportpedagógia és -lélektan alaptétele, hogy a gyerekekkel csak az életkori sajátosságaik figyelembe vételével lehet foglalkozni, illetve annak megfelelően terhelni.

1963 májusában megalapították a Központi Sportiskolát. A sportágak élére világklasszis sportolókat állítottak. Maga a KSI is részt vett fiatalok felkészítésében, de alapvetően a módszertani központ szerepét töltötte be. A tömegesen születő egyesületi és városi sportiskolák működéséhez adott szakmai-pedagógiai modellt és használható módszereket. A sportiskola önálló szervezeti egység lett az egyesületekben.

A KSI szakembereinek vezetésével tanterv készült a különböző sportágak évjáratainak (10-től 18 éves korig). Az egyes évek anyaga egymásra épült, és megfelelt a sportélettan tanításainak: figyelembe vette például, hogy az általános fizikai képességek (gyorsaság, erő, állóképesség, hajlékonyság, ruganyosság stb.) mely életkorokban fejleszthetők ideálisan.

Nyilvánvaló tapasztalat volt, hogy a világ rohamosan fejlődő sportjával csak napi két edzés révén lehet versenyben maradni. Néhány év alatt ezt a lehetőséget is megteremtette a rendszer. Testnevelés-tagozatos általános- és középiskolák jöttek létre; később az oktatásügy kifogásai miatt „testnevelési osztályokat működtető iskola” lett a hivatalos nevük, de a lényeg nem változott. Délelőtt a sportiskolások mindennapos, emelt szintű testnevelésórán vettek részt az iskolájukban, ahol az általános fizikai képességek fejlesztése volt a cél, majd délután a szakosztályban a sportágspecifikus képességek kerültek sorra. A testnevelőtanárok és az edzők természetesen összehangolták a napi feladatokat.

A testnevelési osztályok kiemelkedő pedagógiai sikert értek el: mind a magatartás-érdemjegyekben, mint a tanulmányi eredményekben az országos átlag felett álltak. Nádori László professzor legendás megállapítása szerint: „ez a jövő ideális iskolájának a modellje”. Egyszeriben divatossá váltak, a szülők gyakran még magas protektorokat is kerestek, hogy a gyereküket oda írathassák be.

A futball nem kért belőle

Három évvel a rendszer bevezetése után, az 1966-os angliai világbajnokságon az Albert és Mészöly fémjelezte magyar labdarúgó-válogatott, Bene és Farkas parádés góljával, látványos győzelmet aratott a brazilok ellen. Joggal sorolták a világ legjobbjai közé.

Csakhogy az utánpótlás-nevelésben már megkezdődött a leépülés. Az egységes rendszerből nem kértek a kor – amúgy kiváló – szakemberei. Az egyiküktől (a nevét kegyeleti okokból nem írom le) társaságban magam hallottam a következőt: „Ugyan, kérem, tudományos alapon nem lehet futballt csinálni! Méricskélhetnek mindent, amit akarnak, de én inkább hiszek a saját két szememnek.”

A módszertani alapelv „a futballt csak futballal lehet edzeni” volt. Hasonló szemlélet más sportágakban is felbukkant, de azokban a szakemberek hagyták magukat meggyőzni a siker tényei által.

A sokoldalú fizikai képességek negligálása alapjaiban rendítette meg a sportág utánpótlás-nevelésének az eredményességét, és ezt a hátrányt a magyar labdarúgás máig nem heverte ki.

Az összeomlás

A rendszerváltáskor a magyar sport elvesztette a korábbi, bőkezű, többcsatornás támogatását. Az egyesületek súlyos anyagi gondok közé kerültek. Mivel közeledett a barcelonai olimpia, amelytől sikereket és azok nyomán jelentősebb állami finanszírozást vártak, a felnőttsportolókra költötték a pénzüket. Az utánpótlás-nevelésre nem maradt.

A két és fél évtized alatt felépített rendszer tulajdonképpen hetek alatt omlott össze. Megszűntek például az utánpótlás-módszertani csoportok, amelyek jelentős segítséget adtak a fiatalok képzéséhez. Például összehangolták a különböző sportágak létesítményigényét: mindegyik épített az úszásra, de a szűkös uszodai kapacitás miatt szigorúan be kellett osztani az edzésidőket.

A nagyobb egyesületekben – KSI-minta alapján – megpróbálkoztak azzal, hogy a valamelyik sportágba beiskolázott fiatalokat végigvitték az egyesületben fenntartott többin is: három-négy napot, netán egy hetet töltöttek ott vendégként. Nem kis meglepetésre a fiatalok mintegy egyharmada sportágat váltott, abba lépett át, amelyet korábban nem keresett, mert nem ismerte. A tehetségkutatás és -gondozás új útjai nyíltak meg…

Mígnem azok is beomlottak.

A túlélés

Az mégsem logikai bukfenc, hogy az 1963-ban bekövetkezett változásokat ma is diadalként könyveljük el.

Mert az igaz ugyan, hogy az egyesületi sportiskolai rendszer a múlté lett; a városiak többsége ugyanis változatlanul működik – azon egyszerű oknál fogva, hogy önkormányzatok tartják fenn őket, a mindenkori költségvetésükben biztosítva nekik a működési feltételeket.

Az egyesületekben megszűnt ugyan a sportiskola, de a műhelyeikben az összeomlás percétől kezdve a sportiskolai rendszerű képzést gyakorolják. A születőben lévő akadémiák is az ötvenöt éve bevezetett alapelveket követik.

Még tagozatos iskolák is működnek ma – közoktatási típusú sportiskolák alakjában. Hatvannál több működik belőlük az országban, állami finanszírozást élvezve. Kicsit ugyan olyanok, amelyekre illik a „farok csóválja a kutyát” hasonlat is, mert nem az iskola épül a sportegyesületi szakosztályok alá, hanem az iskola válogat magának partner műhelyeket…

De a lényeg megmaradt. Ugye, tudják: a napi két edzés... Meg az összes többi.