Vizes vb: 50 gyorson még kezdő vagyok – Szabó Szebasztián

– Azzal a megállapítással talán senki sem vitatkozik, hogy a hazai rendezésű vizes világbajnokság medencés versenyein magyar szempontból Szabó Szebasztián szállította az egyik legkellemesebb meglepetést azzal, hogy az ötven gyors döntőjében a negyedik helyen végzett.
– Jólesik, ha így gondolja, őszinte leszek: a fináléban egy kicsit még magamat is megleptem – vallotta be Szabó Szebasztián (Győri Úszó Sportegyesület). – Tudtam, éreztem, hogy ötven gyorson sok van bennem, hogy képes vagyok ott lenni a legjobbak között, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan meg is mutatkozik. Ráadásul úgy, hogy nem ezen a számon volt a hangsúly a felkészülés során – persze néhány taktikai elemet gyakoroltunk, ám a terv az volt, hogy a párizsi olimpiáig kerül egyre jobban középpontba az ötven gyors. Az ötven pillangó, amelyen tavaly Európa-bajnok lettem, nem olimpiai szám, én meg egyébként is szeretem az ötvenes számokat.

– De mit szeret benne? Itt ha egyszer rosszul pislog, már hátrányba kerül a többiekkel szemben.
– Ha meg gyorsabban pislogok, máris előrébb vagyok. Viccet félretéve: nem én döntöttem úgy, hogy márpedig a sprinttávokat fogom szeretni, hanem a genetikám. Bármennyit készülnék kétszázas távra, bárhogy is szeretnék ott előrébb jutni, nem menne. Pedig ötvenen és százon jóval többen indulnak, de huszonhat évesen azért már nem váltanék, azt kell „erőltetni”, amiben jó vagyok.

– És mik ezek?
– Rajt, gyorsaság, sebesség, agresszív úszás.

– Ezt a rajtot elemezzük, hiszen nemcsak a magyar úszók közül emelkedik ki ezen a téren, hanem a világ versenyzői közül is. Hogyan tud ennyire precízen, tökéletesen rajtolni?
– A robbanékonyságot is a genetikámnak köszönhetem, és több edző is úgy véli, hogy a rajt mellett az első tizenöt méterem igazán kiváló – a rajtot is gyakoroljuk persze, de nem ezen van a hangsúly az edzéseken, inkább például a rajt utáni vízbe érkezésen, azon, hogy az milliméterpontos legyen. Nekem nem jó a hajrám, az én fegyverem a jó start és a víz alatti tizenöt méter az elején.

– Feltűnő, hogy most már levegővétel nélkül ússza végig az egy hosszt, ezt nehéz volt megtanulni?
– Szenvedtem vele, de nem azért, mert nem ment, hanem mert nem csináltam, egyszer mindig vettem levegőt. Ám ez is, mint sok minden más, fejben dől el: ha egyszer megcsinálja az ember, utána már nincs gond. Egyébként az idén kezdtem el levegő nélkül leúszni az ötven métert, először egy kisebb versenyen próbáltam ki, hiszen ott nem akkora a tét. Úgy voltam vele, hogy most már muszáj megpróbálnom, az meg erőt adott, hogy az átlagember is kibírja levegővétel nélkül huszonkét másodpercig.

– Na igen, csak mi nem tempózunk eszeveszett sebességgel mellette...
– Ez igaz. Egyébként vannak erre is speciális, úgynevezett levegő nélküli feladatok, nyilván azokat is érdemes végezni az edzéseken.

– Igaz az állítás, hogy ha levegőt veszel, esélyed sincs az éremre?
– Ezt így nem biztos, hogy kijelenteném, ugyanakkor az is tény, hogy gyakorlatilag senki sem vesz levegőt az egy hossz során a mezőny első harmadából. Én a budapesti világbajnokságon három századdal maradtam le a dobogóról, ha menet közben levegőt veszek, az további három századot jelentett volna.

– Ha már azt a három századot említi: a döntő óta hányszor jutott már eszébe, hogy ilyen kevésen múlott az érem?
– Nem kesergek ezen, ilyen a sport. Inkább örülök annak, hogy csak három századra voltam a bronzérmestől, aki 21.57 másodpercet úszott – Tokióban is ennyi kellett a harmadik helyhez, vagyis közel vagyok akár egy olimpiai éremhez is ötven gyorson. Úgy, hogy ebben a számban inkább még kezdőnek mondanám magam.

– Mi lesz a pillangóval?
– Az ötven ugye nem olimpiai szám, de szeretem, viszont a százat sem szeretném elengedni. Még akkor sem, ha az elmúlt években nem ment úgy, ahogyan szerettem volna. Három évvel ezelőtt úsztam az egyéni rekordomat, az 51.28-at, ha azt tudnám hozni, mindenhol döntős lennék – marad ez a szám a repertoárban, a párizsi olimpia előtt meglátjuk, hol tartok.

– Lehet, hogy már a száz is hosszú önnek.
– Lehet. Az ötvenet tényleg sokkal jobban élvezem.

– Élvezte a hazai pályát is a Duna Arénában?
– Nagyon, de ennek kapcsán is megfizettem a tanulópénzt: az ötven pillangó középdöntője és fináléja előtt túlságosan is közel engedtem magamhoz a szurkolókat, amikor kimentem a medencetérbe, nézelődtem, próbáltam élvezni a hangulatot – megtanultam, hogy óvatosabbnak kell lennem az ilyen helyzetekben. Csak hát nem könnyű nem reagálni a szurkolók szeretetére.