Vizes vb: Angyal Dániel a példa rá, hogy a bekk is lehet sokoldalú

– Vízilabdában hogyan lesz valakiből jó bekk?
– Elsőként azt tudnám mondani, akkor, ha jó sokat dolgozik érte. De alapvetően erről a sportágról elmondható, hogy szorgalommal és munkával sokat lehet előrelépni, és tudatossággal valamennyire a tehetséget is kompenzálni lehet, vagy akár egyensúlyba is hozni. Persze kell hozzá adottság, a bekkek erős fizikummal rendelkeznek, elvégre mi birkózunk legtöbbet a centerekkel, akik százhúsz kilónál kezdődnek. Ez megadja az alaphangot, nyolcvan, kilencven kilóval nehéz felvenni velük a küzdelmet, mert elnyomnak. Ezenkívül egy bekk legyen terhelhető is.

– Ezt a posztot mennyire választja az ember?
– Biztos van, aki választja, velem nem így történt. Az utánpótlásban szinte végig kapásoldalon, átlövőposzton játszottam, majd centerkedtem is, és csak ifiben kezdtem el bekkelgetni, ami kicsit hiányposzt volt. Emlékszem, annak idején még Szivós Pista bácsi mondta, hogy szerinte ez a szerepkör feküdhet nekem, próbáljak meg ebbe az irányba mozdulni, mert nagyobb esélyem lehet a válogatottba kerülni, és kisebb a konkurencia is. Szóval terelgettek errefelé, és nyilván látták is, hogy megvannak hozzá az adottságaim. Én pedig elkezdtem párhuzamosan erre a posztra is edzeni, a klubjaimban rendre több poszton játszottam, ami a mai napig így van. A vízilabda abba az irányba tart, hogy felértékelődnek a több poszton is bevethető játékosok, mert a sok kiállítás miatt gyorsan kell reagálni, és a csapatok már nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egy bekket támadásban „eldugjanak”, ez ma azt jelenti, hogy eggyel kevesebben támadnak.

– Szereti ezt a melós, küzdős posztot?
– Alapvetően igen, technikailag mindig lehet fejlődni, bár egy kicsit jobb lenne, ha hagynának is bekkelni... A center ma már sokszor eljátssza, hogy mennyire fogják, eljátssza a küzdelmet, lebukik a víz alá, ezzel éppen a kontaktot próbálják kivenni egy kontaktsportból, ami kicsit visszás. Nem szeretem, ha a center rájátszik, és láthatóan kiállítást akar kiharcolni, és azt sem, amikor úgy érzem, jogtalanul állítottak ki.

– De azért a támadás sem idegen öntől, ugye?
– Egyáltalán nem, és ha a csapatnak van egy olyan képességű játékosa, aki akár hetven gólt is tud lőni egy idényben, azt ki kell használnia. Minden edző szereti, ha van több olyan játékosa is, akik veszélyesek elöl. Mondjuk, ha a csapatodban van Cristiano Ronaldo és Lionel Messi, egyiknek sem mondod, hogy csak védekezzen – egyáltalán nem hasonítom magam hozzájuk, csak a szemléltetés miatt hoztam fel a párhuzamot. Én is szeretnék magas szinten támadni, és ebben is látok előrelépési, fejlődési lehetőséget, ezért is szeretnék olyan csapatban játszani, amelyben erre több lehetőséget látok. Szolnokon más célokat tűznek ki jövőre, ezért váltok klubot a nyáron.

– Milyen gyerekkora volt? Jó gyerek volt vagy igazi rosszcsont?
– Alapvetően szófogadó voltam, de azért nekem is volt lázadó korszakom. Otthon a bátyám kitaposta előttem az utat, nálam sokszor már csak legyintettek a szüleim, igaz, nem is nagyon feszegettem a határokat. A sportot mindig komolyan vettem, kilencévesen kezdem vízilabdázni a KSI-ben, akkortájt nyerte meg a felnőtt válogatott a sydney-i olimpiát, ami ugyancsak lökést adott, hogy érdemes ebbe energiát fektetni, mert elérhetők a nemzetközi sikerek is. Miután kiderült, hogy még tehetségem is van hozzá, én is olimpiai bajnok és a világ legjobb játékosa akartam lenni. Persze, voltam nekem is stiklijeim, de sosem tettem olyasmit, ami kicsit is veszélyeztette volna a pályafutásomat. A sport volt az első, az egyetemet is felfüggesztettem, hogy ne menjen a sport rovására, mert két dolgot ilyen magas szinten, nagy áldozatok nélkül szerintem nem lehet eredményesen csinálni, vagy legalábbis én nem éreztem magamban elég erőt hozzá. A Csanádi Árpád Gimnáziumba jártam, ahol támogatták a sportot, de nem kivételeztek velem. A reggeli edzések miatt hatkor keltem, de meg is lett az eredménye, mert később, serdülő- és ifikoromban ezek a pluszedzések rengeteget számítottak.

– Annak idején miért a vízilabdát választotta?
– A bátyámmal mindketten elég magasak vagyunk, ezért kosarazni kezdtünk, de nekem nem volt annyi sikerélményem, nem volt jó mozgásom hozzá, és bevallom, futni sem szerettem annyira. Kicsit el is ment a kedvem tőle, a labdaérzékem viszont megvolt, és a strandot mint közeget nagyon szerettem, emlékszem, a kis vízben dobáltunk két kapura a srácokkal. Megtetszett, és mikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék vízilabdázni, anyukám pedig rábólintott és levitt a KSI-be.

– Mikor vált komolyabbá a sportolás?
– Talán kétezernyolcban, amikor az utánpótlás-válogatottal megnyertük az ifjúsági Európa-bajnokságot Szerbiában. Akkor azt gondoltam, na, ez jó lesz, van sikerélményem is, megálltam a helyem úgy is, hogy idősebbekkel voltam egy csapatban, és reális cél lehet, hogy felnőttként profi szinten játsszak.

– Abból a zseniális, három olimpiát is megnyerő generációból volt példaképe?
– Abban az időben a legjobb vízilabdázó Kásás Tamás volt, és ha megkérdeztek volna tíz gyereket, ki a kedvence, kilenc biztosan őt mondta volna, például én is. De később, amikor már jobban beleláttam, hogyan áll össze egy csapat, ki mit csinál, Benedek Tibor és Kiss Gergely is mély benyomást tett rám a hozzáállásával és a fanatizmusával. Érdekes, jobbkezes létemre a balkezesek voltak rám nagyobb hatással.

– Mely edzők játszottak fontos szerepet a pályafutása során?
– Voltak jó és kevésbé jó edzőim, de akit emberileg is leginkább kiemelkedőnek tartok, az Földi László, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, időnként felhív, megdicsér, megkérdi, mi van velem. Ő a legjobb ember, akivel valaha dolgoztam, és közel áll a szívemhez. Voltak olyan trénereim, akik, fogalmazzunk úgy, nem a legtöbbet hozták ki belőlem, tőlük pedig dacot tanultam, hogy csak azért is megmutassam, többre vagyok hivatva annál, amit ők gondolnak rólam. Ez is kellett, hogy az az ember és játékos legyek, aki ma vagyok. És szeretném megemlíteni szolnoki edzőmet, Zsivko Gocicsot, aki mikor 2018-ban a klubhoz kerültem, más perspektívából közelítette meg a posztomat, illetve engem is, amiből úgy érzem, sokat ki tudtunk hozni.

– Szorgalmas játékosnak mondják, aki nem riad vissza a pluszmunkától. A mai napig elvégzi az edzések és a meccsek után a levezető úszását?
– Igen, ha kell, leúszom, de attól függ, éppen mire készülünk. A mai napig igyekszem a lehető legprofibban viselkedni, és van már annyi rutinom, hogy tudom, mikor van szükségem pluszedzésre és mikor pihenésre, bár ezt inkább tudatosságnak gondolom, mint szorgalomnak. De tény, abból lesz valami, ha az ember dolgozik. Egyébként nemcsak az edzésmunkára figyelek, hanem a nap huszonnégy órájában mindenre, étkezésre, pihenésre, szabadidőre. A sikeres sportolók közül tízből kilenc kicsivel többet tesz, mint a többiek, és valahol előnyt kell szerezni, mert csak a tehetségből ma már nem lehet megélni, hacsak nem vagy zseni – belőlük viszont nagyon kevés van. Tehetséges vagyok én is, de nem annyira, hogy megtehessem, hogy ne dolgozzak többet azért, hogy kicsivel jobb legyek, mint az átlag.

– Négy éve egy interjúban azt mondta, Bajnokok Ligáját lassan könnyebb nyerni, mint magyar bajnokságot. Ezt ma is tartja?
– Arra az idényre igaz volt, de 2022-ben ez az állítás már nem állná meg a helyét. Akkor erősebb volt a hazai bajnokság, mostanra több világklasszis légiós elment, kicsit átalakult a liga, amely még mindig erős, de szerintem nem annyira, mint akkor.

– Ki volt a legkeményebb ellenfél, akivel az elmúlt tíz évben összecsapott?
– A legtöbbre talán egykori szolnoki csapattársamat, a szerb center Dusko Pijetlovicsot tartom, akit nemcsak fogni volt nehéz, de róla fordulni és támadni sem, ami pedig a centereknél általában könnyebb szokott lenni, mert a nagy termetüknél fogva nem olyan dinamikusak. Na, ő az volt. Most harminchat éves, de amikor a csúcson volt, nagyon kimagaslott a mezőnyből, borzasztóan kellemetlen ellenfél volt, pedig nem volt agresszív, nem verekedett, hanem fizikailag annyira egyben volt, hogy nehéz volt vele mit kezdeni.

– Most már szinte kihagyhatatlan a magyar válogatottból, de mintha kicsit későn ért volna be. Vagy rosszul gondolom?
– Az attól függ, mi számít későnek. Én 2018-2019 óta vagyok stabil tagja a nemzeti csapatnak, akkor voltam huszonhét éves, ami egy védőnél világviszonylatban sem számít későnek. Idő kell, hogy a bírók elfogadjanak, közben te is rutinosabb leszel, idővel megjön az a férfierő, amire szükség van, szóval nem tartom magam későn érő típusnak. Nyilván számít az is, hogy Egerben négy évig játszottam, aztán Szolnokon másképp álltak hozzám, mást játszattak velem, megtalálták a szerepkörömet, ami az azzal járó felelősséggel együtt jobban feküdt nekem.

– Ha már felelősség: egy éve apa, van egy kislánya. Mennyire változtatta meg önt?
– Tejesen, és óriási érzés, de erre számítottam, tudtam, hogy ilyen lesz. Sokkal jobb lett az életem, és a feleségemmel már nem is tudjuk és nem is akarjuk elképzelni, milyen lenne másképp. Az apaság érzelmi hátteret ad, ami sokat jelent amellett, hogy egyébként is sok a pozitív hozadéka. Pedig Lilien nem jó alvó, ami olykor persze fárasztó, de az ember semmiért sem cserélné el! Ha csak tehetem, a fürdetésben részt szoktam venni, bár mostanában mindennap este tíz óra körül végzek a válogatott margitszigeti edzőtáborában, ezért nem tudok úgy segíteni. A sok utazás miatt kevésbé tudok rendszeresen ott lenni, ilyenkor inkább csak részfeladatokat tudok elvégezni, de segít, hogy a kislányom elég interaktív, sokat játszunk, mindketten szeretünk labdázni, ami azért elég jó közös alap. Próbálok segíteni és megtenni mindent, ami tőlem telik, de nem titok, a feleségem viszi a feladatok nyolcvan vagy inkább kilencven százalékát.

– Azért marad valami ideje kikapcsolódni?
Nagyon szeretek bringázni, és ha marad rá erőm, fel is kerekedek, de most a család jelenti a fő kikapcsolódást, ha csak tehetem, velük töltöm a szabadidőmet. Lili gyorsan nő, és sokkal gyorsabban elmegy az első néhány év, mint ahogy képzeltük, márpedig én semmiképpen sem szeretném kihagyni ezt az időszakot sem.