Voltaképpen három jó évük volt az ausztráloknak: 1998-tól 2000-ig mindenki hozzájuk járt vízilabdázni, elvégre a világbajnokságot, a Világkupát és az olimpiát is ők rendezték. Az ausziknak ez mennyei ajándék ott, a bolygónk leghátsó szegletében, mert amúgy a kutya sem nézne feléjük, nem lenne kivel játszaniuk a nagy eseményeken, továbbá az ezek ürügyén szervezett közös edzőtáborok idején. Persze néhány hétre átruccannak a világnak azon szegletébe, ahol magas szinten űzik ezt a sportot, amúgy főnek a saját levükben, ami a vízilabdában a stagnálás, avagy visszafejlődés egyik legszilárdabb biztosítéka.
Vári Attila (balra) és az olimpiai bajnokcsapat az ausztrálok ellen melegített a hét hátralévô részében várható izgalmakra
Vári Attila (balra) és az olimpiai bajnokcsapat az ausztrálok ellen melegített a hét hátralévô részében várható izgalmakra
Vári Attila (balra) és az olimpiai bajnokcsapat az ausztrálok ellen melegített a hét hátralévô részében várható izgalmakra
Vári Attila (balra) és az olimpiai bajnokcsapat az ausztrálok ellen melegített a hét hátralévô részében várható izgalmakra
Június közepén, Rómában már látszott, hogy az utolsó két esztendő a magány jegyében telt: az új csapatuk nem tűnt túlzottan vastagnak, csúnya verést kaptak tőlünk is (a magyar csapatot eztán döntötte le a hírhedt vírus). Akkori vereségük egyik oka egy kissé érthetetlen taktikai húzás volt: végig zónáztak, holott kapusuk képességei finoman fogalmazva sem ütötték meg a nemzetközi szintet, a mi nehézbombázóink viszont gyönyörűen tönkrelőtték mögötte a hálót. Nyitány gyanánt Kásás egy gyors labdalopással jelezte, jobb az, ha köztünk van, a túloldalon Benedek lóbálta ki Stanton alól a lábát, a süllyedő kapus már csak egy sárga csíkot bámult – alulnézetből. Később Molnár állított az irányzékon: elsőre még a léc fölé "emelt”, másodjára viszont úgy vágta be Benedek passzát, ahogy kell – a védője tisztes távolságból nézelődött, nem igazán tudva, hová is tűnt az, aki az előbb még az ölében ficánkolt. Kovács hátrányban brillírozott, a kontrából Biros lógott meg a szélen, a befejezésnél pedig Stantont sokan irigyelték: nála közelebbről senki sem figyelhette a léc alá vágódó labdát (3–0). A tekintélyteremtést követően néhány apróbb baki lefékezte a lendületet, Osadcuk távolija akadt be például, majd a negyedzáró emberelőny megjátszása sem ment túl flottul.
Annál jobban a második negyedet nyitó fóré: Biros keresztpasszát Madaras vágta be. Az ausztráloknak nem ment hat az öt ellen, Kásás ugyanakkor kioldott egyet a csuklóból eleresztett rakéták közül, amit Stantonnál rutinosabb kapusok sem tudtak követni a múltban (5–1). A másik oldalon nem változott túl sokat a kép Rómához képest: a vendégek ugyanúgy hasztalan birkózgattak a magyar védekezés megfejtésével, mint egy óvodás a Füles keresztrejtvényeivel. Gyakorlatilag csak az volt a kérdés, sikerül-e a hárított akciókat követően lekontrázni őket – a Benedek–Kiss Csaba jobbszárnynak ez látványosan sikerült, majd a félidő előtt még belefért egy lefordulás: Kásás huszonöt méteres, hajszálpontos átadásából Nyéki Balázs élete első válogatott gólját lőhette. Az időzítés nem tűnt rossznak: egy tizedmásodperc maradt a játékrészből (7–1). A messzi földről érkezettek kedvén Osadcuk javított valamelyest – habár Kásás újabb gólja megint csak lelombozó lezserség árán született. Kisvártatva kiderült, az ausztrálok repertoárjában a fórmegjátszás pusztán kötelező nyűg, eredményre nem igazán vezet. Akcióból jobban ment nekik, habár Thomas labdája a védő blokkjáról pattant be. Eztán ziccerek sora szállt el azon, hogy Kásásék inkább a közönség szórakoztatására törekedtek, mintsem a kíméletlenségre – más kérdés, hogy a vízben nehezebb "Globetrotters”-ként brillírozni, mint a kosárpályán (8–3). Biros bezzeg nem adott túl sokat a cizellálásra a negyedik rész elején, ha már otthagyták a szélen, állítgatás nélkül beverte a hosszúba. Köztünk legyen szólva, Osadcuk pörkölésére sem lehetett panasz – a centerezés erőltetését viszont nem díjazták a bírók támadásainknál; Kásás hosszúba visszalőtt labdájánál persze csakis kettőt fújhattak. Később Kiss Csaba etette meg Stantont: a most először errefelé kiránduló kapus nem tudta, az, hogy a balkezes nem néz a kapura, még nem jelenti azt, hogy nem lő (11–4). A végére Osadcuk bevágott egy fórt a léc alá, afféle kivételt erősítő szabályként, majd zárásképp Jászberényi fogott egy ziccert, hogy azért cserekapusként is hozzátegyen valamit a borús mennybolt alatt zajló, ugyanakkor fölöttébb derűs hangulatú meccshez.
Amely, mondhatni, afféle átvezetés volt a patraszi őrületből a hazai pályán megszokott, klasszikus, 28 perces, igazi vízilabdához. Annak tökéletesen megfelelt, elvégre egy pillanatig sem volt kétséges, ki nyer ma – a medencében játék és muzsika folyt, négyszer hét percben.
Mestermérleg: Kemény Dénes: – Természetesen az első félidőben mutatott játékkal voltam elégedettebb. Ugyanakkor valahol természetes, hogy játékosaim a hatgólos vezetésüket követően nem koncentráltak úgy, ahogy addig. Erkin Sagajev: – Fiatal csapatom az idén nem szerepel világversenyen, azaz mi tapasztalatot gyűjteni jöttünk – márpedig egy ilyen mérkőzésből, egy ilyen jó csapattól rengeteget lehet tanulni.
