Még nem éles a konyhakés

Tizennégy hónappal a pozsonyi Duna-kupán aratott siker után ismét belekóstolhatott a magyar férfiválogatott a végső győzelem édes ízébe (utóbbi jelzőnek nem mond ellent, hogy mindez az Unicum-kupán történt). Tekintettel arra, hogy a sydneyi olimpiát megelőző négyesztendős ciklusban inkább az volt a feltűnő, amikor nem elsőként zárt a csapat, akár erre is helyezhetnénk a fő hangsúlyt. Mindazonáltal egy héttel az évad legjelentősebb eseménye, a Világkupa előtt hamis hangokat szólaltatnánk meg, ha a múlt heti teljesítmény okán a fanfárokhoz nyúlnánk.Kemény Dénes sem esett ebbe a hibába, jóllehet a statisztikát böngészve akár mosolyoghatna is: a százszázalékos teljesítmény mellett olyan mutatóknak is örvendhetne, mint az emberelőny-kihasználás jónak mondható átlaga (61 százalék – a Világligában 53 volt).
– Ahhoz képest számít fegyverténynek az első hely, hogy a csapat már tényleg nagyon zilált volt – kezdte értékelését a szövetségi kapitány. – Sem az izmok, sem az agyak nem reagáltak úgy, mint néhány héttel ezelőtt, a fásultság ugyanis teljesen rátelepedett a csapatra. Ennek ellenére nap nap után elfogadható eredmény született: a játékosok állapotához képest ezt illik értékelni, a játékon viszont látszott, hogy nem az igazi.
– Adódik a kérdés: optimális állapotba kerülhet-e a csapat a Vk rajtjáig, amely nyolc nap múlva esedékes.
– Igen, kerülhet. Igaz, miközben önbizalmat kell adnia annak, hogy ebben a formában is sikerült győznünk, egy pillanatig sem gondolhatunk arra, hogy a múlt heti produktum elég lesz Belgrádban is. Frissességben, dinamizmusban húsz-harminc százalékos javulásra van szükség, ami persze elérhető. Most egy jó nagy konyhakésre hasonlít a válogatott, ami elvág mindent – de nem azért mert éles, hanem azért, mert nagy. Arra kell vigyáznunk a rajtig, hogy a penge hossza ne csökkenjen, ugyanakkor fokozottan élesedjék, hiszen a Világkupán sokkal keményebb lesz a felszeletelendő anyag. Elvégre az ellenfelek is sokat fognak fejlődni addig – meglehet, a szigeten azért tudtuk megverni őket, mert ők sem voltak a topon.
– No jó, de egyikük sem szerepelt Patraszban, nem ment azon keresztül, amin a mi csapatunk, azaz már az Unicum-kupára is készülhettek egy keveset.
– Úgy vélem, a torna időpontja anynyira közel van a kupához, hogy vetélytársaink inkább a Vk-formaidőzítéssel voltak, vannak elfoglalva. Azaz nem hihetjük, hogy ugyanezzel a játékkal Belgrádban is elérhetjük ezeket az eredményeket. A jugoszlávok és olaszok elleni kétgólos különbség megtartásához muszáj javulnunk, mégpedig jelentősen.
– A módszer?
– Igyekszem mind kevesebbszer napi két edzést tartani. Inkább egy, hosszabb, célzottabb tréninget tervezek, amelyen visszanyerhetjük a frissességet s vele a pontosságot, dinamikusabbá válhat a lövőmozdulat – ezeket kell elsősorban korrigálni.
– Minthogy nem akármilyen játékosról van szó, illik körbejárni a Kásás-témakört.
– Tamást azért játszattam végül végig a tornán, mert úgy gondoltam, hogy használnak neki a meccsek. Míg a keret játszó tagjai mostanra a munka és a mérkőzések mennyiségének nem igazán ideális eloszlása miatt gyengültek, addig Kása a gyógykezelés és pihenés okán, azaz ő is gyenge lett, csak másképp. Külön edzésprogrammal mindazonáltal megoldható a felzárkóztatása, Belgrádban pedig az ő klasszisával, okosan cserélgetve, bizonyosan ad majd pluszt a csapatnak.
– 1997-ben, ’99-ben és 2000-ben a megnyert Unicum-kupa után aranyérmesek lettünk a soros világversenyen. Hisz ön az efféle előrejelzésekben?
– Apróságokban babonás vagyok, remélem, nem feleslegesen.
– Már csak azt kell eldönteni, hogy egy hazai tornagyőzelem apróságnak számít-e?
– Szerintem nem.
– Mikor nevezi meg a Világkupára utazó tizenhárom játékost?
– Tíz ember részvétele már most biztos, szerdáig meglesz a többi három is. Ezzel kapcsolatban azonban mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy az alapvetés továbbra is érvényes, azaz mi mindenekelőtt az athéni olimpiára készülünk. Magyarán az egy dolog, hogy vasárnap ki ül fel a buszra, attól még az idei keretet jelentő húsz emberből bárki kijuthat a 2004-es olimpiára. Bár ebben az évben ez az utolsó viadal, nem különbözik az eddigi külföldi túráinktól: aki most nem jön, az nem maradt le végleg. Azt pedig sokszor elmondtam már, és még sokszor el fogom: nem tudok eléggé hálás lenni azoknak a játékosoknak, akik szívüket-lelküket adták idén a magyar válogatottért, részesei voltak ennek a remek eredménysornak, az eddigi huszonhárom mérkőzésen aratott huszonegy győzelemnek. Köszönet jár nekik azért, hogy a válogatottat képviselték, hogy elviselték a terhet, amit az edzőjük az edzéseken a nyakukba rakott, s hogy mindent megtettek a sportágért, a csapatért és a csodálatos közönségünkért.