Sikerült gyereknek maradnia

– Újabban mindenki körszakállt növeszt?
– Nem, nem, ez már szinte nincs is rajtam. Sohasem volt bajuszom vagy szakállam, a feleségem kért meg szilveszterkor, hogy próbáljam ki. Megnövesztettem, de valami borzasztó volt, annyira viszketett. Ennyit hagytam meg, ezt legalább nem kell annyit vakarnom, viszont tény: ez nem én vagyok.
– Hanem amikor a parton kell balhézni... Holott az ember azt hinné, idővel lehiggad. Mert már nem éri meg, mert tudomisén... Mert már belefárad a háborúskodásba. Persze az is lehet, hogy csak utaznak önre, mondván, Gerendásnak odalökni egy pirosat, az hovatovább olyan kötelező motívum, mint egy bunyó az NHL-ben.
– Vannak törvényszerűségek... Régen az volt a képlet, hogyha a Fradival játszunk, és Puskás Feri vezeti a meccset, akkor garantált a piros lap. Az idén ez úgy módosult, hogyha Honvéd, akkor kiállítás. Eddig három meccsünk volt a Dominóval, s mindháromszor elküldtek a padtól.

A vekni fele

– Egy amerikai sportstatisztikus hanyatt lökné magát a gyönyörűségtől.
– Elég sokszor elmondtam már, korábban terhet próbáltam levenni a csapatról. Ebben a szezonban azért más a helyzet... Most nem akarok részletekbe menni, de… Szóval egyre nehezebb elviselni a méltánytalanságot. Fiatalon könnyebbnek tűnt, hogy a – hozzáteszem: vélt vagy valós – sérelmeket lenyeljem, ha meg nem sikerült, és kiborultam, és ötven százalékban igazam volt, az már jó aránynak számított. Később pedig azért volt könnyebb, mert amikor jobb volt a csapat, s mi számítottunk esélyesnek, belefért egy-egy tévedés, egy-egy vereség. Jelenleg más a helyzet: nem mi vagyunk a legjobbak, mégiscsak korosodunk, így nehezebb. Ez az év egyébként is egyfajta háborúba torkollott a bírókkal. Nem én indítottam, ezt rögtön hozzátenném. A szakmai testület, azaz az edzők fóruma felvetette, hogy sokkal több az itthoni mérkőzéseken a kiállítás, mint a külföldieken, valahogy idomulni kellene a nemzetközi gyakorlathoz. Tartottunk két összejövetelt a bírókkal, az elsőt mi szerveztük, elmondtuk a véleményünket, a másodikat a bírók, ahol válaszoltak a felvetett problémákra. Úgy gondolom, én nem igazán jöttem ki jól ebből. Hülyén vagy nem hülyén, fölöslegesen vagy nem fölöslegesen magamra osztottam egy szóvivői vagy hangadói szerepet, a hozzászólások nyolcvan-kilencven százalékát magamra vállalva. Mi kértük, hogy legyen kevesebb emberelőny, de torolják meg a nagyobb faultokat, továbbá a parton előforduló súlyosabb szabálysértéseket, azaz a kidumálást, az edzői túlkapásokat szintén ítéljék meg keményebben. Valóban megpróbálták – nekem sikerült ebbe belecsöppennem, kvázi szenvedő félként.
– Azaz a korral nem higgad az ember. Vagy nem veszi észre az idő múlását?
– Dehogyisnem! Mindig megnézem a személyimet, és kivonok. Aztán nézem a kenyeremet, s látom, a javát már megettem. A vekniből a fele már hiányzik.
– Típusa válogatja, de akadnak olyanok, akik néha este eltöprengenek azon, hogy úristen, ezelőtt tíz évvel ebben és ebben a szituációban mennyire másképp reagáltam. És egyszersmind elmerengnek az idő múlásán.
– Szerintem ezt mindenki nézi. Én is. Az öregedés jelei... Anno a méltánytalanságot nagyon nehezen tűrtem. A közlekedésben én is az a klasszikus mutogatós, kocsiból kipattanós, üvöltözős fajta voltam. Ez már évek óta nincs. Látványos változás: hogy ez a számomra nem túl szimpatikus, pisztolyos-maffiózós világ hozadéka-e vagy valami más, nem tudom. Tény, az ember olykor önvizsgálatot tart. Ha mindezt lefordítom vízilabdára, akkor azt kapjuk, hogy lehet, régebben sem borultam el többször vagy kevesebbszer, ugyanekkora volt a szám, csak azokban a balhékban sokkal több volt a tudatosság. Vagy ha nem, akkor tényleg lejött a vörös köd és függöny…
– Repült a szék, meg minden más.
– Jó ideje nem fordult elő, hogy kontroll nélkül csináljak bármit is, vagy ha egyáltalán, akkor lényegesebben rövid ideig tart. Esetleg ráütök a rajtkőre, ami csupán egy tizedmásodperc drámája. Igaz, most már ez is pirosat ért, mint régebben a székdobálás.
– Sohasem gondolt arra, hogy mindez a nimbusz rovására megy? Hogy miközben felépít valami igazán szépet a Szőnyi úton, annak csodálata helyett csupán egy legyintés jut osztályrészül, no és a megjegyzés: "Á, a Gerendás, az bolond."
– Nem érzem, hogy ez lenne a helyzet. Én a humorosabb oldalát látom ennek: amikor kéthetente-havonta elindulunk a nagy bevásárlásokra, alkalmi ismerősök csodálkoznak rám, hogy nem vagdosom az étolajat a kenyerespulthoz, s elismerően csettintenek, hogy jé, ez milyen higgadt ember. Nahát ilyenkor fut át rajtam, hogy érdemes volt… Hozzám egyébiránt logikus módon nem annyira a negatív megítélés jön vissza. Sokkal inkább tekintenek olyan hülyének, aki mindig nekimegy a malomnak, aztán az néha felkapja, néha odébb löki, ám az emberek rendre a pozitív dolgokat mondják el szemtől szembe, a többi nem ér el. Meg nem is érdekel. Nem vagyok az a fajta, aki utánanéz, mit mondanak a háta mögött. Hihetetlen, menynyire nem izgat – e tekintetben megvan a lelki békém.
– Nehéz elképzelni.
– Pedig így van. Mondják, hogy például a Nemzeti Sport on-line oldalán milyen hozzászólások jelennek meg. Na most én sohasem olvasom el, sohasem írtam ilyen oldalra, illetve egyszer igen: egy horgászoknak készült weboldalon érdeklődtem egy pecázóhelyről, ki mit hallott róla, de mivel nem méltattak válaszra, a maradék kedvem is elment az egész beirkálósditól.

– És a tekintély? Nem gondolja, hogy egy idő után annak a rovására mehetnek a hacacárék? Holott ön most már nem pusztán egy edző a BVSC-nél, de az egész pólós konglomerátum feje.
– Az, hogy edzőként mit engedhetek meg magamnak, kétoldalú dolog, mint minden a világon. Egyfelől az ember állandóan fiatalok között él, hiába öregedtek ki azok, akik az első itteni, trénerként eltöltött évem során még játszottak, például Tóth Sanyi, aki most már az egyik vezetőségi tag. Mindig jönnek az újak, a Gór-Nagyok, Deckerek, akik nem engedik az embert megöregedni. Egyik volt játékosom, Lihótzky Karcsi szerint egyfajta infantilizmus jellemző rám, azaz hogy itt sikerül gyereknek maradnom. Én pedig úgy érzem, hogy ez jó. Sőt kifejezetten az az érzetem támad, hogy jó volna azokat a kreténségeket újra megcsinálni, amikkel régebben szórakoztattuk egymást a srácokkal. Most mondjam azt, hogy Kotorban odajött hozzám a rendőrkapitány helyettese, s lobogtatta az útlevelemet, hogy addig ki nem megyek Szerbia és Montenegró területéről, amíg a játékosaim le nem mossák tiptopra az autóját, amit totálisan befújtak egy poroltóval?! Régen végigröhögtem volna a diskurzust, most csak az elején röhögtem, aztán gyorsan szereztem rongyot és sampont, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akartam az idők végezetéig Szerbiában és Montenegróban maradni.

Egyre csak romlik

– Pazar látvány lehetett...
– Tagadhatatlan, az volt. Az egy nyolc után nem volt valami vidám a hangulat, épp a videoelemzésnél tartunk, erre betoppan egy deltás ürge, joggingban, és nekiáll torkaszakadtából üvölteni… Nehéz volt megállni… Mert, ugye, mit tehetek én arról, hogy miközben bánatosan használhatatlanná akarták tenni a poroltót, azt a pöcköt babrálták meg, amelynek kioldása után megállíthatatlanul beindul a készülék, ők meg okosan nem a szállodai szobát akarták telefújni, hanem inkább az alatta álló kocsit terítették be, amelyen történetesen ott volt egy kék villogó… Végül a beszélgetés nyolcvan százaléka arról szólt, hogy én megnyugtattam, a srácok rendbe tették az autót, úgyhogy minden elrendeződött.
– Kilencvenháromban kopaszra borotváltatta a fejét a döntőbe jutás örömére, közösséget vállalva csapatával – egy év múlva mindenki hagymát falt, hogy a LEN-kupa elődöntőjében a szájból áradó bűzzel próbálják meglepni az esélyesebb Volturnót. Ha úgy adódna, megcsinálná ugyanezt?
– Simán belemennék. Bár a világ megváltozott: akkor erre felkapta mindenki a fejét, manapság már valami nagyon extrémet kellene kitalálni. Csak úgy extravagánsnak lenni nincs sok értelme – de bármit, ami a csapat hasznára válik, ami erősíti a közösségi szellemet, szívesen felvállalok. A hagymát pedig azóta is szeretem.
– Tizenkét éve van a BVSC-nél: korunkban az efféle ragaszkodás szinte példátlan. És bizonyos fokig érthetetlen is, hiszen tudjuk, bármikor becsaphat a ménkű, elvégre egy nem igazán sikeres állami nagyvállalathoz tartoznak, s már csak egy nagyobb nadrágszíjrántás kell, hogy elapadjon minden forrás.
– Ez is kétoldalú dolog. A szakosztályunkat mindig is támogatták, mi ennek ellenére évekkel ezelőtt azt mondtuk, nézzük meg, mi történik, ha saját lábra állunk. Komolyan vettük a sporttörvényt, gazdasági társaságot hoztunk létre, mondván, jön a profibajnokság. Az nem jött, viszont a mi helyzetünk egyre romlott. A MÁV-támogatás nagy része megszűnt, megszűnőben van. Korábban úgy gondolkoztunk, talán tudjuk tartani a kiugró eredményeket, akár a Vasas vagy a Domino szintjén is: nem az anyagiakra helyezzük a hangsúlyt, hanem a saját bázisunkra, így elég az ő költségvetésük fele is. Mára ez a büdzsé már csak húsz-huszonöt százaléka az övéknek, ezért jóformán csak a mi kis felépítményünkben bízhatunk. És ezek után érezzem magam jól – ez elvben elég illuzorikus. Mégis… Van egy meló, amit el kell végezni, de ellentétben a hetvenhatos troli sofőrjével – akivel kapcsolatban rendre felteszem magamnak a kérdést: vajon számára mi a sikerélmény? –, itt az ember megvalósíthatja önmagát, mások által. Amikor egy meccsen viszontlátom magamat, az elgondolásaimat, azért az csodálatos. Igaz, egyre nehezebb ezt elérni, s gyanítható, megrekedünk egy jó középcsapat szintjén, amely leginkább a saját bázisára épít. De az is csak akkor megy, ha nincs úgymond földrengés.

Még öt év

– Az utóbbi években rendre kapott ajánlatokat, olykor külföldről is, nem is akármilyeneket, ezeket azonban rendre visszautasította. S ahogy haladunk egyre előrébb az időben, úgy lesz egyre nehezebb elszakadni a BVSC-től. Nem gondolja, hogy egyszer úgy emlékszik vissza egy ilyen olasz vagy horvát megkeresésre, hogy igen, akkor hibáztam, mert nem fogadtam el?
– Egyelőre fel sem vetődik bennem a távozás gondolata. Ezzel az egész vízilabdával úgy vagyok, hogy játékosként annak idején kijelentettem, nem akarok edző lenni, mert láttam nagyon rossz példákat, láttam baromi jó edzőket, akiknek már abba kellett volna hagyniuk, láttam baromi jó játékosokat, akikből nagyon rossz edző lett. Viszonylag ismert vízilabdázóként nem akartam megkockáztatni, hogy rossz edzőként folytassam, vagy hogy ne tudjam később abbahagyni. Nos, most úgy érzem: öt évem van még. Ennyit ugyanilyen tűzzel végig tudok csinálni. Hogy aztán ha négy és fél év múlva megkérdez, ugyanezt fogom-e mondani, nem tudom. Ami biztos, most úgy vagyok a BVSC-vel, hogy ha már tizenkét évet lepüföltünk egy helyben, akkor jó lesz itt nekem, feltéve, ha nem húzzák ki teljesen a sámlit alólam. És amíg az ember azt látja, hogy egy Komjádi-kupa-döntőn Nagy Viktor ujját ellövik, az olimpiai és világbajnok Szécsi Zoltán pedig a medence túlpartjáról, a lelátóról átrohan hozzá, mert ő az egyetlen, akinek eszébe jut, hogy meg kell törölni a sérült ujjat, hiszen csak úgy marad meg rajta a ragasztószalag, szóval amíg ilyen közösségben lehet, addig nem igazán foglalkoztatja a visszavonulás gondolata.