Ötven éve jó formában – interjú Kósz Zoltánnal

– Huszonöt éve nagy megkönnyebbüléssel fogadtam volna, hogy az ötvenedik születésnapjára készíthetek majd interjút, mert akkoriban az edzője megsúgta nekem, hogy gyógyíthatatlan beteg. Ön is úgy tudta, hogy az, legalábbis ez a hír járja?
– Persze. Miután napokig lázas voltam, és nagyon fájt a hasam, odáig romlott a helyzet, hogy rohammentővel vittek be a Szabolcs utcai kórházba. Ott egy gyerekfej nagyságú tályogot találtak a hasamban, amit műtéti úton azonnal el is távolítottak. Állítólag nem sokon múlott, hogy a gennygóc perforáljon, könnyen elképzelhető, ez mit okozott volna.

– Így is riasztó látványt nyújtott a meccseken; bár védett, annyira erőtlennek tűnt, hogy a kötélbe kapaszkodott, amíg a csapata támadott.
– Azt hitték, Crohn-betegségben szenvedek, aminek a gyógymódja nem ismert – de szerencsére tévesen diagnosztizáltak, nyoma sincs az egésznek azóta se.

– A másik ok, ami ezt a beszélgetést meghiúsíthatta volna, a relatív és kezdeti sikertelenség, hiszen válogatott szinten harmincéves koráig nem nyert semmit. Hitt, reménykedett még benne, hogy ez egyszer majd megváltozik, vagy már le is mondott róla?
– Soha nem mondtam le. Bedugtam a fejemet a vízbe, edzettem, és mindvégig bíztam benne, hogy egyszer eljön a mi időnk is. El is jött. Én valószínűleg azért értékelem ezt különösen sokra, mert éveket vártam rá.

– Az önnél majdnem tíz évvel fiatalabb, 1975–77-es születésű, Kásás-, Kiss Gergő-féle korosztály berobbanásával érezni lehetett, hogy itt az aranykor?
– Nem, azért azt elsőre nem. Inkább csak annyit, hogy na, itt egy újabb lehetőség. Miután 1997-ben, Sevillában megnyertük az Eb-t, majd 1998 januárjában, Perth-ben nagyon kevésen múlott, hogy a vb-t nem, már világos volt, hogy ez valószínűleg nem egyszeri alkalom lesz. Illetve a sportolóban mindig benne van, hogy ha egy versenyen odaér az arany közelébe, azt meg kellene szereznie, mert ki tudja, jön-e még ilyen lehetőség.

– Úgy tudom, álmaiban mégsem ez gyötörte igazán, hanem két, jóval komikusabb kép.
– Igen, két visszatérő rémálmom is van. Az egyik, hogy bekerültem a válogatottba, de nincs nálam fürdőnadrág, és nem is tudnak adni, ezért kénytelen vagyok klottgatyát felvenni, ami egyébként most már divat. A másik, hogy próbálom kidobni a labdát, de nem tudom, leesik egy méterre előttem, az ellenfél centere pedig felkapja, bepasszolja vagy befejeli.

– A valóságban szerencsére egyik veszély sem fenyegette. Őrületes potyagóljára vagy egészen „lyukas" meccsére nem is emlékszem...
– Jaj, köszönöm, jólesik, de ez a megszépítő messzeség.

– Azt viszont határozottan állítom, ön az egyetlen kapus, akiről soha nem kifelé, a mezőnybe pattantak a labdák, hanem maga elé, a vízre. Erre születni kell, vagy tanulható erény?
– Ez részben adottság. Előbb-utóbb minden interjúban óhatatlanul előkerül, miért Csita a becenevem, hát a hosszú karjaim miatt. Sok olyan fotó készült rólam, amelyen még a lövésre indulva, az ugrás elején jól láthatóan befelé áll a kézfejem, onnan pattanhat lefelé a labda. Faragó Tamás egyszer azt mondta, próbáljak meg minél több stílust elsajátítani; nem tudom, ez nekem sikerült-e, inkább azt hiszem, a jó formámat tudtam állandósítani. Ettől kicsit bátrabb is lettem, már nemcsak magammal foglalkoztam, hanem a csapat védekezésével is. Sőt, volt egy időszakom, amikor oda-odaszólogattam az ellenfeleknek, de ez annyira nem jött be, abba is hagytam.

– Valóban, megmaradt Csitának, Tarzanként soha nem üvöltözött. Ellentétben jelenlegi szolnoki „beosztottjával", az amúgy kiváló kapus, világbajnok Nagy Viktorral. Nem próbált emiatt hatni rá?
– Ezt meghagyom másoknak. Ez a kérdéskör leginkább a válogatottban vetődik fel. Sokan próbálkoznak ezzel, és szerintem sikerrel. Én nem nagyon szeretem, ha rá akarnak beszélni valamire, hogy csináljam, mert az attól lesz jó, ebből fakadóan én is nagyon ritkán teszem ezt másokkal. Bár ha valakihez ez a kulcs, kész vagyok rá. Decker Attila például sokkal inkább igényelte a törődést, ő egy-egy jó szótól szárnyakat kapott. Viktorra ez kevésbé jellemző, de nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Tőle inkább kérdezek, akár azt, mondja el, mi volt a célja, amikor beszólt az ellenfélnek. Ha ez az ő jó teljesítményéhez és a győzelemhez kell, nincs miről beszélni.

– Akkor beszéljünk másról, egy régi világverseny elődöntőjéről, amelyet szinte egyetlen játékos nyert meg, a négygólos Salvador Gómez. Rémlik?
– Persze. Az atlantai olimpia elődöntője.

– A fiatalabbak kedvéért tegyük hozzá: a vesztes fél a csoportban és a négy közé jutásért brillírozó magyar csapat volt. Pedig, utalva beszélgetésünk korábbi részletére, úgy éreztük, eljött a mi időnk. Aztán miért nem?
– Mert ami nálunk addig nagyon jól ment, az egyszer csak összeomlott, Jesús Rollán viszont elkezdett védeni, hozta a szokásos, egyszemélyes show-ját, a spanyolokról lehullt a fásultság, a bénultság, ez szárnyakat adott nekik. Egyébként az utolsó két gól egyikét sem Gómez lőtte, és sajnos mindkettő védhető lövés volt. Azt a vereséget úgy éltük meg, mint a mi Waterloónkat. Hogy ez volt az utolsó lehetőség, végleg elment a hajó.

– Önnek ráadásul már harmadszor ment el, ha csak az olimpiákat vesszük. 1988-ban Szöulba, alig túl a húszon meglepetésre kijutott, de az ötödik hellyel nem lehetett túl boldog, az 1992-es barcelonai keretből viszont, ugyancsak meglepetésre, kimaradt. Melyik traumát hogyan viselte?
– Szöulban konkrétan azt sem tudtam, hol vagyok. Abban sem voltam feltétlenül biztos, hogy a következő meccsen nekem kellene védeni. Ezt érezhette is rajtam Zoli (Kásás Zoltán szövetségi kapitány – a szerk.), mert inkább akkor állított be, amikor a papírforma szerint nem mi voltunk az esélyesek. Végül az ötödik helyért, az ausztrálok ellen is én védtem, és akkor nagyon jól ment. Barcelona előtt már meghatározó embernek számítottam a Vasasban, Dudi (Csapó Gábor vezetőedző) irányításával akkorra váltunk felnőtt, érett játékosokká, az olimpiára mégse jutottam ki. Szegény Janit (dr. Konrád János) már meg sem tudjuk kérdezni, miért.

– Szöul, Barcelona és Atlanta, azaz Waterloo után senki nem láthatta előre, mi történik majd Sydneyben. 1996 végén általános megdöbbenésre a hosszú évek óta külföldön élő, nem is a sportág élvonalában edzősködő Kemény Dénest választották szövetségi kapitánynak – hogyan fogadta a hírt a csapat?
– Talán leginkább Gerendás Gyurit szerettük volna, Horkai mögött ő volt a másodedző, és nagyon megkedveltük. Dénest nem ismertük, csak nagyjából tudtuk, kicsoda. Az első találkozás aztán nagyon érdekes volt. Néhány napos bentlakásos edzőtábort szervezett a keretnek a Margitszigetre, ahol vacsora után összehívott minket a hallban, és tartott egy megbeszélést. Ott elmondta, olyan csapatot szeretne építeni, amely, ellentétben a mostanival, nem veri sok góllal a gyengébbeket, és nem kap ki eggyel a hasonlóktól, hanem a velünk azonos szinten lévők ellen képes nyerni. Ez nagyon tetszett. Azzal folytatta, mindig örül, ha magyar pólós lesz egy torna gólkirálya, de sokkal jobban örülne annak, ha Tibi (Benedek Tibor) – mert általában ő nyerte el ezt a címet –, nem a gólkirály, hanem a legjobb játékos lenne. Végül velem kapcsolatban megjegyezte, a csapatnak nagy szüksége van egy jó Kósz Zolira. Azt is tőle hallottuk először, hogy étkezésnél ne együk tele magunkat kenyérrel az első fogás előtt, és ne igyunk buborékos italokat.

– Miközben beszélgetünk, most is mentes vizet kortyolgat, de gyanítom, nem ettől nyert a magyar válogatott végre olimpiai bajnoki címet 2000-ben. Hanem mitől? Mekkora fordulópontot jelentett például az azóta sportági legendává nemesült csapatkimaradás és sörözés a nem túl sikeres, két vereséggel zárult csoportmérkőzések után?
– Az olimpiáig azért nyertünk már két Eb- és egy Világkupa-aranyat, egy vb-ezüstöt, egy Vk-bronzot, öt érmet. Volt már némi győzelmi rutinunk, és az is nagyon fontos, hogy kialakultak a szokásaink. Nemcsak a vízben, hanem a parton is, és ezek a részünkké váltak. Ez szerintem jellemző a jó csapatokra, a jó közösségekre. A csoportmeccsek után akkor már rendszeresen kaptunk esti kimenőt, beültünk valahová. Sydneyben ez egy kínai étterem volt, forgóasztallal, kikértünk egy irgalmatlan, azt hiszem, nyolc fogásos menüt, pörgettük az asztalt, mindenki vett mindenhonnan, megittunk pár sört, elképesztő emelkedett lett a hangulat. De nem dorbézoltunk reggelig, elértük az utolsó buszt az olimpiai faluba, éjfélre vagy éjjel egyre otthon voltunk. Már a másnap délelőtti gyakorlásnál éreztük, hogy kezdünk összeállni. Az utolsó három ki-ki meccsre a stábbal együtt össze is raktuk magunkat.

– Az elődöntőben mégis majdnem megint minden szétesett. Amikor a szerbek elleni hajrában Kemény Dénes lecserélte, a fél ország kapott a szívéhez. Mert igaz ugyan, hogy éppen akkor nem halmozta a bravúrokat, de ilyen szituációban a zöldfülűnek számító Szécsit beküldeni óriási kockázatnak tűnt. Végül parádésan bejött, de nem vetődött fel önben, hogy ismét itt a vég?
– Nem, inkább megkönnyebbültem. Persze bosszantott, hogy nem sikerült azt hoznom, amit tudok, amit vártam, de a közös munka, a felkészülés folyamatos analizáció, így Dénes pontosan tudta, Szecska (Szécsi Zoltán) képes arra, hogy megfordítsa azt a meccset.

– A döntő előtt Sydneyben általános volt a közvélekedés, hogy ez az arany már megvan. Az oroszokról úgy hírlett, a spanyolok kiverése után megittak egy medencényi vodkát, a mieink pedig túljutottak a nehezén, az olaszokon, a szerbeken. Minden idők legsimább fináléja, a 13–6 ezt utólag igazolta is – de előtte hogyan készülődtek?
– Óvatosan, annyi minden történt már velünk. Leültünk az olimpiai falu szélén egy mezőre, a fűre, megfogtuk egymás kezét, és azt mondtuk, mindenki gondoljon arra, amit szeretne. Ez már önmagában erőt adott: nem vagyok egyedül, itt van rajtam kívül tizenkét ember, energiát kapunk egymástól. Sydneyben több csoportmeccsünket korán reggel rendezték, ott akkor kora tavasz volt, reggelente későn világosodott. Egyszer álltunk a faluban, még sötétben vártuk a buszunkat, egy szertornász lánnyal. Illetve rg-s lehetett, mert hatalmas karikát vitt a vállán, és olyan picike volt, hogy a karika majdnem leért a földre. Egyes egyedül volt a sötétben, a világ végén, mégis kihúzva magát, peckesen ment, mint a katona. Ekkor mondtuk egymásnak, hú, de jó nekünk. Ennél jobb már csak a dobogó tetején volt. Nincs annál tisztább örömforrás az életben, amit ott érzel, legfeljebb az, ha megszületik a gyermeked. Nagyon sokáig tartott, míg ezt így megfogalmaztam magamban, de az önbizalmam akkor helyre billent, tudtam, innentől történjen bármi, én már sínen vagyok. Nyolcéves korom óta ezzel keltem, feküdtem, egészen odáig, hogy folyamatosan 190 centisre akartam nőni, pedig apám, anyám kicsi volt, logikusan nem bízhattam ebben. Aztán 192 centi lettem, és 33 évesen olimpiai bajnok.

– És szinte népmesei hős, a többiekkel együtt. Némi távolságtartással a sporttól kérdezem: nem fura, hogy mindezt azért, mert a vízben tagadhatatlanul sokkal ügyesebben dobáltak egy nagy, sárga labdát, mint mások?
– A tenyerén hordott minket az ország, de tudtuk, hogy észnél kell lennünk, mert nincs vége mindennek. Ahogy Varga Zsolt nagyon jól megfogalmazta, úgy éljük az életünket, hogy majd egyszer, ha meghalunk, a fejfánkon ne csak az álljon, hogy XY olimpiai bajnok.

– Már most, ötvenévesen is biztos lehet benne, nem csak az áll majd. Visszavonulása után a vízilabda szinte minden területén megfordult, vezetőként egykori klubjában, a Vasasban...
– Igen, adta magát a feladat, hiszen huszonöt nagyon szép évet húztam le a Vasasban, nem is csoda, hogy mindenki a Vasassal azonosít, pedig a Fradi játékosaként lettem olimpiai bajnok.

– Mellszobra is ezt hirdeti a Népligetben, de Godova Gábor segítőjeként három évet dolgozott a női válogatottnál, pólós iskolát nyitott a Dunakanyarban Petőváry Zsolttal, jelenleg Szolnokon kapusedző. A Vasas és a Fradi egykori pólósa hogyan értékeli, hogy a sportág világfővárosa, Budapest klubjai helyett évek óta a Szolnok és az Eger vívja a bajnoki döntőt?
– Szakmai hozzáértés, elhivatottság és biztos anyagi háttér nélkül nagyon nehéz eredményt elérni, ütőképes csapatot összehozni. Minden tiszteletem azoké, akik áldoznak erre így vagy úgy. Aki látott már Szolnok-meccset a tévében vagy élőben, tudja, hogy Cseh Sándor (a vezetőedző – a szerk.) mennyire fanatikus. Ő ezt a hozzáállást az edzések, megbeszélések minden percében hozza. A sporthoz fűződő érzelmek nagyon sok ember életéből hiányoznak, ezért ejti őket rabul az, amit a medencében látnak. Nyáron, a masters vb-n a mérkőzéseinken mindig telt ház volt, napról-napra ötezer néző mutatta meg, mekkora az igény erre az élményre. Mi is szenzációsan éreztük magunkat, kérdezgették is a gyerekeink, régen is ennyit röhögtünk-e, és mondták, hogy úgy viselkedtünk, mintha nem lennénk normálisak.

– A hajdani magyar pólós a szárazföldön is eredeti figura volt, ezt ezernyi történet bizonyítja. Ön azonban a parton soha nem tört főszerepre, egyetlen kisebb felfordulásba került bele, tíz évvel ezelőtti az ügy, úgyhogy születésnapi beszélgetésben nyugodtan feledhetjük. De legalább egy csínytevést fel tud idézni, amelyet ön kezdeményezett?
– Viszonylag jó gyerek voltam, ha valamibe bele is vittek, annak sem én voltam az értelmi szerzője. Még az „átkosban", amikor háromévente lehetett nyugatra menni, csináltuk azt, hogy egy-egy külföldi túráról hazafelé tartva a táskánkat nem adtuk fel a repülőre, hanem magunkkal vittük kézipoggyászként. Így leszállás után nem kellett várnunk a csomagunkra, az országból külföldre való kilépésre feljogosító „betétlapot" – akinek ilyenje volt, korlátlanul utazhatott nyugatra –, így tőlünk nem tudta visszavenni a csapatvezető, mert ő azzal volt elfoglalva, hogy megtalálja a saját poggyászát. Mire eszmélt, mi már saját kocsival úton voltunk Bécsbe, az előre egyeztetett üzletbe tintapatronért, számítógép alaplapért, joystickért, nyomógombos telefonért, satöbbi. De az így szerzett fizetés kiegészítéssel nemzetgazdasági kárt nem okoztunk.

– Hasznot, a vízilabdával annál inkább. Belegondolt már abba, ha nincs ez a sportág, merrefelé indult volna? Varga Zsolt után szabadon: mit vésnének majd egyszer, remélhetőleg újabb ötven év múlva a fejfájára?
– Nagyon jó kérdés. Alapvetően szeretem nézni a sportot, de nem mélyedek el egyik sportágban sem, ezért konkrét válaszom nincs. Viszont amit csinálok, azt igyekszem nagyon jól csinálni, ebből gondolom, hogy nem lenne üres az a fejfa.