Kiss Gergely: Az utolsó „nyugdíjas” is kiszáll a medencéből

– Klubedzője, Merész András nem kapott frászt?
– Á, egyeztettem vele – válaszolta a 41 éves, háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergely, aki elköszön az aktív vízilabdázástól, a kétnapos vízilabda-fesztiválon lesz a búcsúmeccse. – A 2008-as olimpia óta a születésnapi torták gyertyáin kívül is mindig volt valami jele, hogy lassan vége, igaz, nem gondoltam, hogy jó tíz évet ráhúzok még. Ugyanúgy élvezem a játékot, ha edzőmeccsen szállok vízbe, akkor is úgy hajtok, mintha bajnoki elődöntő lenne. Ilyen a genetikám, így nevelkedtem, de abban maradtunk, eljött az idő.

AZ UTOLSÓ NYUGDÍJAS IS KISZÁLL

– Akkor tényleg vége?
– Azért még megcsináltatom a sportorvosi igazolásomat… Továbbra is edzek a Honvédban, extrém esetben egy-egy meccset vállalok, de rendszeresen már biztosan nem játszom. Egy-egy különedzést tartok, ha taktikai tréningen szükség van balkezesre, aki szimulálja az ellenfelet, beállok, netán segítek edzőmeccsen, ha sok a sérült, részben a saját örömömre, és hogy karbantartsam magam.

– Még ha negyvenegy éves is, furcsa hallani, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergely beáll az ellenfelet szimulálni…
– Sokféle hiúság van bennem, mint minden élsportolóban, de ilyen nincs. Ha nem lennék a Nagy sportágválasztó kommunikációs igazgatója, nem csináltam volna dokumentumfilmet, nem lennék itt-ott tanácsadó, nem vennék részt jótékonysági akciókban, nagyobb szerepe lenne az életemben a vízilabdának, de én választottam ezt az utat, a hosszú levezetést.

– Mi tartotta a vízben nap mint nap?
– Kezdetben, 2012 környékén az volt a motiváció, hogy a Honvéd ne menjen tönkre. Aztán az motivált, hogy bejutunk-e a négy közé, mert az mindig rang, sikerül-e elcsípni nemzetközi kupaindulást, a vége felé pedig, hogy minél magasabban tartsuk a Honvédot.

– Fontos, hogy nagyszabású gálameccsel búcsúztassák?
– Minden lehetőséget végigvettem, hogy könnyebb, nehezebb ellenfél jön-e, nagy csinnadratta lesz-e, vagy sem. Végül így egyszerűbb, hogy ha már lesz a vízilabda-fesztivál, ott lesznek az olimpiai bajnok társak, a többi programnak köszönhetően fiatalok meccsei között, sok néző előtt köszönhetek el. A szervezők lelkesek voltak, a társaim meg örülnek, hogy az utolsó nyugdíjas is kiszáll a medencéből.

GÖRCSÖL AZ IZOM,SZÚR AZ OLDALA

– Érzelmileg szükség van erre a lezárásra?
– Ha egy pszichológust kérdeznénk meg, akkor biztosan.

– És ha Kiss Gergelyt?
– Igazából én el sem hiszem, hogy nem tizennyolc-húsz éves vagyok. Annyira imádtam, ahogyan görcsöl az izmom, hányingerem van, remegek a fáradtságtól, szúr az oldalam, minden bajom van, és ettől jobb leszek. Aztán a trükkök a játék közben, a szép passzok, az egység a társakkal és az adrenalin – ezt el sem lehet magyarázni. Nehéz elképzelni, hogy nem erre készülök, miközben régen mindig arra vágytam, ha majd egyszer abbahagyom, végre lesz idő horgászni, megtanulni ezt-azt, ide-oda utazni, színházba menni… Az előadások általában hétkor kezdődnek, mi meg mindig este edzettünk, szóval hétköznap esélytelen volt eljutni egy darabra. Fontos, hogy a sportoló fel tudja mérni, az adrenalin, a siker, a csillogás és a küzdés után mi marad, és a vége, hogy ilyenkor többet tud magával, a magánemberrel foglalkozni – nem a vízilabdázóval, akit fotóznak, elmegy a tévéstúdióba, és az eredménysora megtalálható a Wikipédián. A magánembernek van ideje elmenni a kislányával az állatkertbe, áthívni péntek délután a barátait. Nem könnyű folyamat az átállás, sok sportoló bicskája beletört.

– Mostanság sportoló volt, aki már civilként is megállta a helyét, vagy civil, aki még vízilabdázott?
– Kicsit mindkettő és egyik sem. Még azt hazudom magamnak, hogy vízilabdaedzésre megyek heti háromszor-négyszer, ott kell lenni idejében, átöltözni, hallom az öltözői röhögéseket, az orromban van az izzadt kondipóló vagy a klórszagú fürdőnadrág illata. Mivel karban akarom tartani magam, még egy-két évig meglesz ez a hazugság, de bajnoki szinten vége.

FELADAT A PARTON IS

– Keretet ad, hogy a kétezres olimpiai döntő köré szervezett fesztiválon búcsúzik?
– Szép ajándék a sorstól, hogy az oroszok vállalták a játékot, hiszen többen idősebbek voltak nálunk, és hamarabb befejezték. Korszakos csapat volt, olimpiai ezüst- és bronzérmes, amelyet nagyon tiszteltünk. Nem szerettem volna, ha mi, a magyar olimpiai bajnokok játszunk egymással, az túl barátságos lett volna.

– Korszakos orosz válogatottat említett, de talán éppen abban az olimpiai döntőben született meg a korszakos magyar csapat. Érezték, micsoda együttes lesz?
– A sydneyi döntő inkább négy-, sőt tízéves folyamat eredménye, amely során egyre inkább kibontakoztunk; Benedek Tibor, Kásás Tamás és Fodor Rajmund már az 1996-os atlantai olimpián is szerepelt, aztán nyertünk két Európa-bajnokságot, 1998-ban világbajnoki ezüstöt – ami csalódás volt –, meg az olimpia előtt az egyszer megrendezett Európai Nemzetek Ligáját. Az olimpián meg huszonhárom évesen elértem, amit akartam.

– Éppen ez az, a mítosz onnan indult!
– Jó vízilabdázókból tényleg akkor lettünk olimpiai bajnokok, huszonnégy év után nyertünk olimpiát, kihúztuk a kátyúból a magyar vízilabda szekerét. Nem is tudtuk, mi vár ránk, médiafigyelem, szponzorok… Jó volt látni, ahogyan egyes szektorokban versenyeztek egymással a cégek, ki támogasson minket, mert az presztízs volt, dicsőség.

– Megvan ez még ma is?
– Van benne lehetőség, de nekünk is fontos feladatunk, hogy a vízilabdára irányítsuk a figyelmet. A férfi- és a női válogatott is a világelithez tartozik, ám a férfiak 2013 óta nem nyertek igazán nagy versenyt. Ezért is fontos, hogy Vári Attila a szövetség elnöke, Gergely Pista a Honvédé, Märcz Tamás a szövetségi kapitány, és még sorolhatnám. Büszke vagyok a csapattársaimra, és remélem, húsz-huszonöt év múlva okkal gondolnak ránk úgy az emberek, hogy nemcsak játékosként, hanem a pályafutásunk vége után is sokat tettünk a vízilabdáért.