„Minden működött és minden kifizetődött” – húsz évvel ezelőtt nyert Sydneyben a magyar pólóválogatott

Minden az olaszokkal kezdődött, és velük is végződhetett volna. Akár többször is.

Kemény Dénes negyvenkét és fél éves koráig élte az észak-itáliai nagypolgárok – szerinte legfeljebb középpolgárok – derűs életét Comóban. Vízipólósként, játékosként, edzőként, állatorvosként, szenvedélyes sízőként, vízisízőként, nagyjából egyenlő távolságra a magyar pólókapitány és a dalai láma posztjától. Aztán az 1996-os atlantai negyedik helyezés, sorozatban három érem nélküli olimpia után Szivós Istvánnak valamiért kipattan a fejéből: jöjjön ő, „Deni”! A Margitszigeten négyzetméterenként egy olimpiai bajnok várta a felkérést, így az az első csoda, hogy a választáskor 15-ből 6 szavazatot kapott. Az pedig a második, hogy ezzel nyert, mert nem rendeztek újabb fordulót, hanem – Görgényi István 5, Gerendás György 4 voksa mellett, azaz előtt – győztest hirdettek.

De még csak a parton. A vízben a bemutatkozás, az athéni világkupabronz után az 1997. augusztusi, sevillai Európa-bajnokság hozta el a sorsfordító próbát. Azon belül is a negyeddöntő, az olaszok ellen, akiket olimpián, vb-n, Eb-n 1983 óta egyszer sem sikerült legyűrni. Az itthoni ellentábor élesre köszörült nyelvekkel, nyilatkozatokkal és áttételesen késekkel várta az újabb fiaskót. Keményt fél év után visszaküldték volna Comóba sízni és állatokat gyógyítani. Az első negyed 0–2-je ezt vetítette előre. Ám az áldozatjelölt a szünetben angyali nyugalommal e szózatot intézte a csapathoz: „Eddig tartott a jutalomjáték, most kezdjetek el vízilabdázni.”  És lőn. 5–1-es második negyeddel, 9–8-as diadallal. Az össznépi eufóriából csak az vonta ki magát, akinek a bőrére ment a mérkőzés. Amikor Molnár Dániel rádióriporter élő villáminterjúban, elcsukló hangon azt üvöltötte a mikrofonba,   „Itt áll mellettem Kis Dénes szövetségi kapitány”     , Kemény így „korrigálta”:    „Nem Kis, Kovács.”

Sikerkovács. Az 1997-es és az 1999-es Eb – utóbbin Firenzében, saját felségvizeiken, az elődöntőben intézte el együttesünk Silipóékat –, valamint ugyanebben az évben a sydneyi világkupa aranya, az 1998-as vb ezüstje csúcsra emelte a magyar vízilabdát. Ahonnan ezért nagyot lehetett volna bukni, négy bravúros esztendő után egyetlen mérkőzéssel, az olimpiai negyeddöntővel. Ismét az olaszok ellen. Egy keskeny palló, amely a semmi bizonyossága és a minden ígérete között vezet át – vagy nem.

A csoportmérkőzéseken a már minimum éremesélyesnek számító csapat és kapitánya is keltett némi riadalmat. Előbbi önmagában azzal, hogy a horvátoktól és a jugoszlávoktól is kikapott, ráadásul az egyes mérkőzéseken belül is döbbenetesen hullámzott. A hagyományos négy negyed helyett három harmadra tagolta a meccseket, a középső periódust a görögök és az amerikaiak 4–0-ra, a horvátok 5–1-re nyerték meg, és hiába vezettek a mieink a jugók ellen is 6–3-ra – Alekszandar Sostar, a világklasszis kapus vén fejjel őrjöngött –, végül ők örülhettek. Kemény Dénes pedig, aki az előző világversenyeken a legziláltabb helyzetekben is jobbára az állát vakargató „higgadt külső szakértőnek” tűnt, ezúttal ziláltan rohangászott, ugrándozott, két meccstől el is tiltották. Köszönhetően az ellenünk mindig roppant éber olasz delegátusnak, Gianni Lonzinak.

Csakhogy mire igazán kellett, visszatért. Ő is, a nyugalma is. Utóbb elárulta, Kósz Zoli térdsérülése, emiatti gyengébb lábtempója, „aligátor póza” tette feszültté, de a torna érdemi része, a három KO-mérkőzés nyaktörő hármasugrása előtt érdeklődésemre réveteg, derűs félmosollyal mondta:   „Most, hogy az egyenes kieséses szakaszban már nem lesz visszaút, mint ahogy a felkészülés során és a csoportban még volt, végre befejezzük az ajándékosztást. Mutatott játékunk alapján pedig bárkit megverhetünk. Mindenkinek negyvennyolc órája van arra, hogy elérje a csúcsformáját.”

Ebből az első néhány óra kocsmázással telt. A főnök másfél nappal a megint csak az ő sportági jövőjéről, patetikusabban sorsáról határozó rangadó előtt kiengedte az éjszakába a társaságot. Majd éjféltájt a következő szövegű, már ezerszer idézett, de elcsépelhetetlen SMS-t kapta: „Együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD.” Kásás Tamás mindehhez a 24 évesek életbölcsességével e szóbeli kiegészítést tette: nyugi, most kezdődik az olimpia.

Ő csak tudta… Négy gólt vágott az olaszoknak. Kósz úgy védett, hogy „térdszalagrendet” érdemelt volna, a 8–5 és a játék képe klassziskülönbséget mutatott. Az olaszok egyéb eszköz híján a brutalitáshoz nyúltak, szoros emberfogásuk az ávósok hajdani „ne csak őrizd, gyűlöld is” hangulatát idézte. És megdöbbentek rajta, hogy ezért ez egyszer nekik is büntetés, kiállítás jár. Tizenhat a mi tízünkkel szemben. Ratko Rudics szövetségi kapitány céklavörös fejjel, kidagadt nyaki erekkel, infarktusközeli állapotban üvöltözött tehetetlen dühében. Hosszas és addig jónak ítélt ismeretségünknek köszönhettem talán, hogy nem ugrott neki a torkomnak, ehelyett azt hörögte:   „Játékos-pályafutásomat is számítva harminckét éve járok olimpiára, de ami ma történt, az példátlan.”Mi, hogy ilyen simán elverték a csapatát? – kérdezhettem volna vissza, de hős nem vagyok.

Ellentétben némely játékosunkkal. Például Kiss Gergővel, aki három gólt simított az elődöntőben a jugoszlávoknak, és a harmadik hozta meg a 8–7-es beteljesülést. Vagy Szécsi Zoltánnal, a zöldfülű kapussal, aki az utazó keretbe is általános meglepetésre került be Kósz „örökös” tartalékja, Kovács Zoltán helyett. Erre Kemény beküldte a harmadik negyedben, 5–6-nál. Az önnön szobrát farigcsáló, tutista edző ilyet sohasem tenne, hiszen aránytalanul nagy az egyéni kockázata: az esetleges dicsőség a sportolóé, a bukás a tréneré. Így az elmélet. A gyakorlatban „Szecska” tizenkét perc alatt egyetlen gólt kapott, az utolsó tíz percben egyet sem, viszont négy löketet fogott. Amit lazán így magyarázott:  „A jugoszláv játékosok többségét nagyon jól ismerem, sokat gyakorlunk velük Óbecsén, tőlük nem tartottam, tudtam, mire képesek, velük szemben megfelelő önbizalmam volt.”

Megfelelő. Ezt a kifejezést használta. Bölcsen tette, mert alapfokról kellett indulni, hogy az olimpiai bajnoki döntő leírására maradjanak árnyalatok, stációk. Még akkor is, ha az oroszok a számukra győztes és kizsigerelő elődöntő után nem hivatalos, de mértékadó források szerint bevedeltek egy medencényi vodkát, és a finálét mindjárt „másnap” rendezték. Mielőtt azonban lesajnálnánk őket, idézzük Alekszandr Jerisovot, aki feszengve jegyezte meg: akármilyen furán hangzik, ők a mieink ellen nyújtották a legjobbjukat. A 10–3 után kialakult 13–6-os különbség ezen a szinten páratlan, csak Németh „Jameszék” 1932-es, németek feletti 6:2-je mérhető hozzá, de az nem volt klasszikus döntő. Benedek Tibi négyet lőtt, annyit, mint 1999-es eltiltása óta soha, bár a kollektív pólós emlékezetben a jelenlegi sportági elnök, Vári Attila kozmikus csavarja él legélénkebben.

Kásás Tamás saját habitusához képest lelkendezve elemzett: „Hiba nélkül játszottunk. Mintha edzettünk volna az olimpiai döntőben. Nem jutok szóhoz, a magyar vízilabda több mint húsz éve erre készül. Minden működött és minden kifizetődött.”    Kósz Zoltán kevésbé szofisztikáltan felelte a helyi szervezők villám­interjúkért felelős tagjának arra a kérdésére, mi lesz a közeljövő programja:  „Drinking, drinking, drinking.”  Kemény Dénes az általa vállalt rizikók kapcsán férfias hasonlattal élt: „Ha az ember randevúra megy, nem abból indul ki, hogy mindent el fog bénázni, és minden rosszul sül el, hanem abból, hogy a legjobb formáját hozza, és sikere lesz.”

Méghozzá páratlan, háromszoros. A hetedik magyar olimpiai pólóaranyat követte a nyolcadik, a kilencedik. A bevezetőben látható adatsorban a 24-es után ezt két szikár négyes jelzi.

Nincs ennél nagyobb szám.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 3-i lapszámában jelent meg.)