Történelmi lecke labdával – gondolatok Gyarmati Dezső életrajzi könyvéről

A vízilabdában játékosként és szövetségi kapitányként egyaránt mindent megnyerő Gyarmati Dezső hiú ember volt, megjegyzem, volt is mire. Hosszú éveken át készült arra, hogy könyvet írjanak róla, végül a kilencvenes évek második felében Peterdi Pállal „bútorozott össze” , hogy elmesélje az életét.

Jobban nem is választhatott volna, hiszen kortársak voltak, mindketten gyerekfejjel szerettek bele a pólóba és űzték rendületlenül, ráadásul az Árpád Gimnázium tanulóiként együtt nyertek KISOK-bajnokságot 1943-ban.

„Változatok vízilabdára... Ujjgyakorlatok egy furcsa, kavargó életre...
Történelemleckének talán elfogadható lesz. Így éltünk a huszadik század közepén kis hazánkban, az apró földgolyón, így hajszoltuk szerelmünk és áhítatunk kultikus tárgyát, a labdát végestelen végig az öt földrész összes vizein. Így verekedtünk, így győztünk, így álltunk a dobogó tetejére és így feszíttettünk keresztre ezernyi mérkőzés lázában.
Bizonyos, hogy lehetett volna mindezt bölcsebben csinálni.
Elegánsabban.
Higgadtabban.”

A vízilabdában játékosként és szövetségi kapitányként egyaránt mindent megnyerő Gyarmati Dezső hiú ember volt, megjegyzem, volt is mire. Hosszú éveken át készült arra, hogy könyvet írjanak róla, végül a kilencvenes évek második felében Peterdi Pállal „bútorozott össze” , hogy elmesélje az életét.

Jobban nem is választhatott volna, hiszen kortársak voltak, mindketten gyerekfejjel szerettek bele a pólóba és űzték rendületlenül, ráadásul az Árpád Gimnázium tanulóiként együtt nyertek KISOK-bajnokságot 1943-ban.

„Változatok vízilabdára... Ujjgyakorlatok egy furcsa, kavargó életre...
Történelemleckének talán elfogadható lesz. Így éltünk a huszadik század közepén kis hazánkban, az apró földgolyón, így hajszoltuk szerelmünk és áhítatunk kultikus tárgyát, a labdát végestelen végig az öt földrész összes vizein. Így verekedtünk, így győztünk, így álltunk a dobogó tetejére és így feszíttettünk keresztre ezernyi mérkőzés lázában.
Bizonyos, hogy lehetett volna mindezt bölcsebben csinálni.
Elegánsabban.
Higgadtabban.”

Olyan előszó ez, amelyben minden benne van. Mert a Gyarmati sors a huszadik századról szól, szűkebben a nekünk rendelt változatáról. Kérdés persze, lehet-e kedvet csinálni a magyar történelemhez a sportoló, a vízilabda szemszögéből nézve, mindenesetre Gyarmati megpróbálja. Sikerrel kecsegtetően. Aki nem hiszi, járjon utána – teszem hozzá, mert ha már ott a könyv, nem az ismertetésből illendő megtudni a lényegét.

Ami a főhős indulását illeti, tulajdonképpen semmi különös. Mozgékony, besózott gyerek volt, a Németvölgyi úti elemi iskola cserkészcsapatában a métacsaták hőse, a stukklabdával mindenkit eltalált. Az elemiben egyébként a puszta jelenléte is elég volt a kitűnő bizonyítványhoz, később, az Ilona utcai Mátyás gimnáziumban már nem annyira. Ha nem lett volna egyszerre öt sportágban az iskolaválogatott erőssége, és ezzel két legendás testnevelő, Kolozs Ferenc és Técsőy-Csinádi Henrik kedvence, nem sokra vitte volna.

Így is áttanácsolták – fogalmazok finoman – az Árpádba, a többit pedig tudjuk...

Megjárta a hadak útját, de az olimpiai dobogó legmagasabb fokát is – játékosként háromszor. Nem indult jól, hiszen 1952-ben a későbbi Aranycsapat befolyásos sztárjai, Bozsik József, Czibor Zoltán és Puskás Ferenc intézték el, hogy ott lehessen Helsinkiben.      „Nem szerettük egymást a rendszer meg én” – ez a magyarázat, s ezek után természetes, hogy 1956-ban Melbourne-ben az érkezéskor az ő kezében volt a forradalom zászlaja.

És az is, hogy hosszú időbe tellett, amíg újra egymáséi lehettek, a póló meg ő, mindenesetre ahhoz még időben, hogy 1964-ben Tokióból újra olimpiai arannyal térjen haza. Azon az olimpián történt meg a generációváltás, a Szovjetunió elleni sorsdöntő 5:2 főszereplői már a fiatalok voltak. Nem véletlenül szerezte meg a meccslabdát emlékül Gyarmati. Igen ám, de:
„Odajön Dömötör Zoli, a fehérszőke fejével.
– Add nekem azt a lasztit.
– Dehogy adom.
– De add nekem azt a lasztit.
– Nekem is kell. Harmadik bajnokságom.
– Na igen, de én lőttem a győztes gólt.
– Tessék. Itt van.”

Szerette volna, hogy elbúcsúztassák, hogy beállhasson még egy-két percre a válogatottak közé – meg sem hallgatták. Hogy kárpótolta-e, hogy szövetségi kapitányként nem csupán aranyérmes, hanem aranycsapata volt a hetvenes években, nem tudom, mindenesetre arról, hogy 1977 júliusában a később Európa-bajnok válogatott veretlenül, a Szovjetuniót 8–4-re, Olaszországot 10–4-re, Jugoszláviát 6–2-re, Hollandiát 10–3-ra, Romániát 7–3-ra legyőzve nyerte meg a Hungária-kupát a Margitszigeten, így beszél a könyvben:  „Én akkor már láttam egy-két meccset, de ehhez fogható játékot – méghozzá szériában – még sehol sem tapasztaltam. A saját olimpiai bajnokságaimat, a saját csapataimat is beleértve.”

Talán hetvenéves lehetett, mindig elegánsan, egyenes tartással jelent meg, s egyszer megkérdezte tőlem: „Most mondd meg, mi vagyok? Biológiai csoda vagy optikai csalódás?”

„A” Gyarmati Dezső – valami ilyet dadoghattam.

(Peterdi Pál: Gyarmati sors, avagy egy bal kéz története, Históriás Bt., 1996)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 19-i lapszámában jelent meg.)