Vízilabda: őrizgette a labdát – Bodnár András 80 éves

Az ifibajnokság után 1959-ben a Népsport megjegyezte, hogy a három számban (100, 400 és 800 gyors) győztes Bodnár Andrásnak lassan el kell döntenie, hogy úszni akar-e vagy pólózni, mert mindkét sportágban nagy tehetség.

A 17 esztendős ifjúnak nem okozott gondot a kettősség, lévén egri, ahol megszokott volt, hogy az úszók vízilabdáznak is. Az idejébe belefért, mert öccsével, a később öttusában junior-világbajnok és remek edző Jánossal egész napjukat az uszodában töltötték.

A vízilabda mellett döntött, nem utolsósorban azért, mert Lemhényi Dezső szövetségi kapitány ezzel a feltétellel tette be a római olimpián (1960) bronzérmes csapatba. Lemhényit azóta is isteníti, ám leginkább azért, mert „Fantasztikus edző volt. Mindenkiből igyekezett kihozni a furfangot, ami szerinte mindannyiunkban ott van.” Ráadásul azok közé az edzők közé tartozott, akik szerették a gyerekeket, volt türelmük hozzájuk, miközben a csapatukban kész klasszisokkal foglalkoztak.

Húszéves volt, amikor felvették az orvosi egyetemre, leigazolta az OSC, s ezzel bezárult a kör. Ugyanis mindig orvos akart lenni. Az OSC akkor az ob II-ben játszott, az egriek vitték fel az élvonalba, hiszen Bánhidi Attila, Halmos Péter és Elek Mihály is egri volt a csapatban.

A lipcsei Európa-bajnoki (1962) és a Porto Alegre-i universiadegyőzelem (1963) után jött a tokiói olimpia (1964). Ám Porto Alegrénél érdemes megállni egy pillanatra, hiszen a magyar csapat 14:6-ra győzte le a Szovjetuniót; húsz perc alatt, azaz csaknem másfél percenként találtak be a kapuba, ráadásul 11 akciógólt és kettőt emberhátrányból szereztek – Bodnár András főszereplésével.

És akkor Tokió… Laky Károly szövetségi kapitány a fiatalokra épített, Bodnár mellett Felkai Lászlóra, Konrád Jánosra, Rusorán Péterre, jellemző, hogy a nagy öregek (így Gyarmati Dezső, Kárpáti György) nem voltak a vízben, amikor a Szovjetunió elleni utolsó meccsünket (5:2) lefújták. Az pedig fontos részlet, hogy a végén emberhátrányban Bodnár labdát lopott, és őrizgette a lefújásig.

Az olimpiai arany segítette nagy álma elérésében is: „Gyakorlatilag annak köszönhetem, hogy sebész lehettem. Az OSC elnöke, Zoltán professzor elvitt bemutatni a sebészeti klinikára Rubányi professzorhoz, aki nem tudta, hogy kell-e neki egy élsportoló, de végül rábólintott a kínálatra. Két hónappal később már meg volt sértve, ha nem vittem neki jegyet az OSC meccsére. Igaz, igyekeztem nagyon, amikor csak tudtam, benn voltam a klinikán.” Olyannyira, hogy amikor 1972 decemberének elején az OSC BEK négyes döntőt játszott a Margitszigeten, ügyeletes volt, de „Két órára ki kell mennem, gyerekek – szóltam a többieknek, és rohantam játszani. Megvertük a Partizant öt négyre, és iszkoltam vissza a kórházba.”

Ekkor már csapatkapitánya volt a válogatottnak. A müncheni olimpia (1972) előtt megbeszélte a többiekkel, hogy eddzenek titokban is, mert a Rajki Béla diktálta munka kevés. „Nagy szám sem lehetett, hiszen Münchenben nem nyertünk, ezüst lett a vége” – mondja a témáról, ám az nagy szám lett volna, ha ott lehet Montrealban (1976) Gyarmati Dezső aranycsapatában, hiszen az lett volna az ötödik olimpiája. Nem utazhatott, ráadásul Gyarmati sokáig nem mondta meg neki, hogy itthon hagyja.

Sokáig nem tudta hová tenni az egészet, hiszen 1975-ben a világbajnokságon még csapatkapitány volt, az OSC-ben, amíg játszott (1979), húzóember. De rá jellemzően állítja, „Aki aranyérmes lett Montrealban, mind megérdemelte, világklasszisok álltak a dobogó tetején.”

Első elnöke volt az önálló vízilabda-szövetségnek (1989), üres kasszát vett át, s aztán hangyaszorgalommal stabil lett a háttér. Ám az egri hagyományok éltek benne, az utánpótlásedzők megbecsülése előtérben állt nála. Első edzője, Baranyai György két mondását mindmáig idézi:„Az egyik, hogy probléma akkor van, ha csinálunk, a másik pedig, hogy minden meg fog oldódni – vagy így, vagy úgy.”

Egyetértünk, doktor úr.

Az olimpiai bajnok Bodnár András a Sportrádió pénteki Hazafutás műsorának vendége volt, a sebészorvossal Balogh Balázs beszélgetett: