Négy hármasra végződő év, négy vb-címet nyerő magyar férfi vízilabda-válogatott

 

1973, BELGRÁD

„Minden csapattársammal tartjuk a kapcsolatot, talán a sikerünk titka abban rejlett, hogy mi mindannyian barátok voltunk az életben is, nemcsak a vízben dolgoztunk össze”  – határozta meg a győzelem kvintesszenciáját 2003-ban, a történelmi vb-diadal harmincadik évfordulóján Kásás Zoltán a Nemzeti Sportnak nyilatkozva. De ugyan melyik másik válogatott szerezhette volna meg a sportág első világbajnoki címét, mint az akkor már ötszörös olimpiai és nyolcszoros Eb-aranyérmes Magyarország?! Az eleve elrendelés persze csak a mából nézve egyértelmű, 1973-ban éppen kilenc éve, a tokiói olimpia fináléja óta nem nyert világversenyt a magyar nemzeti csapat, ám a szövetségi kapitánynak abban az esztendőben kinevezett, játékosként három olimpiát nyerő Gyarmati Dezső (segítője a szintén háromszoros ötkarikás aranyérmes Kárpáti György volt) a legfontosabbra gyorsan megtanította a klasszisok sorát felvonultató társaságot – a győzelem tudományára. Plusz Belgrádban bedobta a mély vízbe az előző bajnoki idényben az ob II-es Szegedet erősítő Csapó Gábort (abban a szezonban ott járt jogi egyetemre), aki nemcsak tehermentesítette középen ifj. Szivós Istvánt vagy Faragó Tamást, de a hatos döntő kulcsmérkőzésének számító szovjetek elleni partin jegyzett mesterhármasával (5–4) lényegében a vb-cím kérdését is eldöntötte. A Csapó, Faragó, Szivós trió egyébként 35 gólt szorgoskodott össze a vb-n, amelyet a magyar válogatott veretlenül nyert meg, bár ha valaki akkor azt mondja, hogy a következő vb-aranyra harminc évet kell várni, aligha Kalmopyrint ír fel a bajára a körzeti orvos…

A VILÁGBAJNOKOK:  Balla Balázs, Bodnár András, Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Görgényi István, Kásás Zoltán, Konrád Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, ifj. Szivós István

 

2003, BARCELONA

„Ezzel a világbajnoki címmel tartoztunk a szurkolóinknak, különösen annak a rengeteg embernek, akik miattunk kiutaztak a döntőre Barcelonába. Ez azt mutatja, hogy talán még nálunk is jobban bíztak a győzelemben”    – fogalmazott Kemény Dénes szövetségi kapitány a húsz évvel ezelőtti világbajnoki cím elhódítását követően a Magyar Nemzetnek, a sporton túlmutató szférába (erkölcsi, nemzeti) emelve a közös sikert, miközben persze a saját szakmai „matricagyűjtő albumába” is beragaszthatta az utolsó hiányzó tételt. A magyar csapat kispadján 1997 óta jóformán egy percet sem ülő, helyette a medence szélén rituálisan le-fel járkáló szakember akkorra már olimpiát, Európa-bajnokságot és világkupát is nyert (rendben, az először 2002-ben megrendezett világligát majd csak azon az augusztuson hódítja el), a világbajnokságokkal viszont a barcelonai viadalig neki sem volt szerencséje. Ott a döcögős kezdés után (döntetlen a horvátokkal) egyre magabiztosabb játékkal jutott el a társaság az elődöntőig, amelyben hosszabbításban kerekedett felül a görögökön (9–8), hogy az olaszok elleni fináléban hasonlóan idegtépő végjátékot követően, ugyancsak a ráadásban diadalmaskodjon 11–9-re. Érdekesség, hogy mindkét ütközetben Kiss Gergely gólja (a görögökkel szemben egy védhetetlen bomba, az olaszok elleni hosszabbításban egy higgadt büntető) döntött, bár az is igaz, hogy az egész tornán klasszisteljesítményt nyújtó balkezes Madaras Norbert harmadik finálébeli találata halványan már feltette a pontot az i-re.

A VILÁGBAJNOKOK: Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Gergely István, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Varga II Zsolt, Vári Attila

2013, BARCELONA

„Benedek Tibi bizonyított, bár én tudtam, hogy összerakja a csapatot, képes volt átadni azt a fanatizmust, precizitást, győzni akarást, ami rá jellemző. Szembetűnő volt a magabiztosság és a tudatosság. Ezért nyertünk”  – ragadta meg szokásához híven kevés szóban a lényeget a sportág mindent megnyerő zsenije, Kásás Tamás, ezúttal már külső szemlélőként figyelve az egykori játékostársból lett szövetségi kapitány első „éles” nemzetközi tornáját. S talán ő is, miként több millió honfitársa, együtt „mantrázta” – a különösen a torna végjátékában – eksztatikus állapotban védő és élete addigi legnagyobb sikerét elérő Nagy Viktor kapussal, hogy „Ma nem!” . Amúgy az ezúttal is Barcelonában megnyert tornán mindegyik győztesnek megvolt a maga különleges története. Szivós Márton oly sok utolsó pillanatos lemaradás után végre révbe ért, s lett édesapja 1973-as sikere után a család második vb-aranyérmese (követve a korábban apa-fia kettősként már világbajnok Kásás Zoltánt és Kásás Tamást). Vagy a Varga testvérek, akik szuperklasszis megoldásokkal kuszálták össze az ellenfelek védelmét (Dénes lett a világbajnokság MVP-je), és a 2008-as olimpia után vb-t is közösen nyertek. Vagy Madaras Norbert, aki egyedüli hírmondóként maradt meg a 2003-as aranycsapatból, s tudott első magyar férfi játékosként duplázni (miként a nőknél 1994 után 2005-ben Stieber Mercédesz), hogy tíz évvel később, Fukuokában Varga Dénes és Vámos Márton is csatlakozzon a különleges klubhoz. Pedig nehezen indult be a henger: a csoportkörben kikapott az együttes Szerbiától, míg az ausztrálok ellen még a döntetlenért is izzadni kellett, az egyenes kieséses szakaszban azonban már nem volt kecmec: sorrendben Kazahsztán, Görögország, Horvátország és Montenegró is kapitulált.

A VILÁGBAJNOKOK: Bátori Bence, Bedő Krisztián, Decker Attila, Decker Ádám, Gór-Nagy Miklós, Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert, Madaras Norbert, Nagy Viktor, Szivós Márton, Varga Dániel, Varga Dénes, Vámos Márton

2023, FUKUOKA

„Én lettem az MVP, de ez a csapat érdeme – Vogel Soma pedig egy »csaláskód«”  – összegzett a 2023-as fukuokai vb legjobb játékosának megválasztott Zalánki Gergő a Nemzeti Sportnak, saját teljesítményének értékét kissé csökkentve, a válogatott kapusának zsenialitásáról viszont mindenki másnál tömörebben alkotva releváns véleményt. Merthogy 2009 és 2022 után most fordult elő harmadszor a férfi vízilabdázók világbajnoki fináléjában, hogy szétlövéssel dőljön el az aranyérem sorsa. Arra viszont sem tizennégy évvel ezelőtt Rómában, sem tavaly Budapesten, sőt sohasem akadt példa ezen a szinten, hogy egy kapus, esetünkben Vogel Soma négy ötméterest is hárítson – a hálóőr, szemben Fogarasi Árpád elhíresült kocsordi „objektumával”, alighanem atomtámadás ellen is véd... Így esett, hogy Magyarország története során negyedszer is felállhatott a győzelmi dobogó felső fokára, egyszersmind (megint) utolérte a vonatkozó világbajnoki örökranglista élén Olaszországot – sőt, az érmek számát tekintve meg is előzte. Pedig az egy évvel ezelőtti, pólótörténeti mélypontot jelentő világbajnoki 7. helyezés (ráadásul hazai környezetben, hogy jobban fájjon) után kevesen hittek ilyen gyors feltámadásban. A kapitányi tisztséget a 2022-es kudarc után átvevő Varga Zsolt speciel a bízva bízó kisebbséghez tartozott, s a rá jellemző és a Ferencvárosnál már számtalanszor megcsodált fanatizmusával, közösségépítő képességével és ragyogó taktikai érzékével, a szükséges generációváltást felpörgetve(így lett a két Vigvári fivér, Vendel és Vince is vb-aranyérmes) olyan ütőképes válogatottat „dobott be” a medencébe, amelynek volt tartása, tudott küzdeni, az egyenes kieséses szakaszban pedig, ha mindig csak egyetlen gól különbséggel is, képes volt nyerni. Mert ne kételkedjünk, ennek megléte különbözteti meg a jó csapatokat a győztesektől.

A VILÁGBAJNOKOK: Angyal Dániel, Fekete Gergő, Jansik Szilárd, Lévai Márton, Manhercz Krisztián, Molnár Erik, Nagy Ádám, Német Toni, Pohl Zoltán, Varga Dénes, Vámos Márton, Vigvári Vendel, Vigvári Vince, Vogel Soma, Zalánki Gergő

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 5-i lapszámában jelent meg.)