Hetvenéves Kenéz György, aki első nagy tornáján olimpiai bajnok lett

Élvezi a nyári szünetet Kenéz György, mielőtt július–augusztusban elkezd újra tréningeket tartani az Angyalföldi Sportiskola és DSE ob I B-s csapatának vezetőedzőjeként a következő idényre készülve. Ezt megelőzi egy fontos nap: kedden tölti be 70. életévét.

„Jól érzem magam, minden rendben – kezdte a Nemzeti Sportnak Kenéz György. – Elgondolkoztam, hogy a hetven mégiscsak kerek szám, de végül is semmiben nem különbözik a hatvankilenctől vagy a hatvannyolctól. Nemrég újra elkezdtem edzősködni az ASI-nál, amelynél amúgy is szinte mindenes vagyok. Nehéz felvenni a versenyt a nálunk erősebb csapatokkal, amelyek mögött van egy város vagy egy egyetem, de minden kiegyenesedett, szerencsére sikerült benn maradnunk, kíváncsian várjuk a következő idényt.”

Kenéz György gyermekként a BVSC-nél kezdett el úszni, majd a KSI-nél vágott bele a vízilabdázásba.

„Édesapám a BVSC-ben játszott Laky Károlynál, ismert a klubnál mindenkit, és egyszer levitt magával. Székely Éva néni volt az edzőm, imádtam őt, aztán körülbelül fél éven, egy éven belül eltávolították, és nemsokára nekem is elment a kedvem az edzésektől, bár az úszást szerettem. De a vízilabdázókat már akkor is figyeltem, jártunk ki a meccsekre nagyapámmal, apámmal a Margitszigetre, láttam játszani Kárpáti Györgyöt, Gyarmati Dezsőt, Rusorán Pétert, Kanizsa Tivadart, és még sorolhatnám a nagymenőket. Megtetszett a játék, édesapám olvasott a KSI nagyszerű edzőiről, így egyszer elvitt a Császár uszodába. Sikeresek voltunk, nyertünk serdülő és ifi bajnokságot, Komjádi-kupát, amit csak lehetett utánpótlásszinten. Nagyszerű ötvenöt–ötvenhatos korosztály jött össze, szerettünk volna együtt maradni, gyakorlatilag a csapatunk adta a juniorválogatott gerincét. De mivel a KSI nem jutott fel az ob I-be, a különböző élvonalbeli csapatok pedig bombáztak minket ajánlatokkal, és mindenkinek az első osztály volt az álma, szétszéledtünk. Budavári Imre barátommal a Vasasba igazoltunk.”

Faragó Tamás ajánlásával 1974-ben került a Vasashoz, itt érte el a legnagyobb sikereit: kilencszer nyert bajnokságot, kétszer BEK-et, az 1985–1986-os évadban pedig KEK-győztes lett.

„Rusorán Peti irányítása alatt valóban halmoztuk a sikereket, BEK-et, KEK-et nyertünk, kilenc bajnoki arany, a Magyar Kupában is a csúcsra értünk háromszor. Később többünknek lehetősége nyílt külföldre igazolni, a legjobb korban lévő játékosok éltek is a lehetőséggel.”

Kenéz György 1986-ban a Poseidon Cataniához igazolt, 1990-ig, játékos-pályafutása befejezéséig ott játszott. A felnőttválogatottal az első nagy nemzetközi tornája a montreali olimpia volt 1976-ban, amelyet megnyert.

„Előtte is játszott a válogatott nemzetközi felkészülési mérkőzéseket, engem Gyarmati Dezső bácsi egy hollandiai tornára hívott be először, miután Horkai Gyuri megsérült egy Fradi-meccsen. Mind az öt találkozót végigjátszottam, akkor váltam stabil válogatottá. A sportoló minden győzelmére büszke, ám ha olimpiai aranyat nyer, az mindent visz. De 1978-ban nyertünk Eb-t Jönköpingben, és két vb-n is ezüstérmesek voltunk. Mind a kettőn győzhettünk volna, sőt, a másodikat Guayaquilben meg is nyertük. A négyes döntő második napján Gerendás György hét-hétnél győztes gólt lőtt a szovjeteknek, amit megadtak a játékvezetők, de volt még idő, és a zsűri az idő lejártára hivatkozva mégis elvette, így nem a miénk lett az aranyérem.”

Kenéz Györgynek több elképzelése is volt, mihez kezd visszavonulása után. 1983-ban vízilabdaedzői szakon végzett a Testnevelési Főiskolán, még aktív játékos volt, amikor 1988-ban a Vasas edzője lett, 1989-ben bajnok lett a csapattal. Irányította a Cataniát, a Tungsram SC-t, a Budapesti Spartacust, sőt, 1999 és 2001 között Kuvait szövetségi kapitánya is volt. Hazatérve, 2005-től a Vasas utánpótlásában dolgozott évekig. 2006-ban alapította meg az ASI férfi szakosztályát.

„Kuvaitban nihil fogadott, hallatlan lehetőségek, hallatlan gazdagság van az országban, de alig lehet munkára bírni a játékosokat, pedig elég sok tehetséges gyerek volt ott is. Amikor a Spartacusnál lejárt a szerződésem, több helyre hívtak edzősködni, vidékre is, de át akartam gondolni a lehetőségeimet. Ekkor keresett a kuvaiti szövetség is edzőt, kettőt is, de rajtam kívül nem jelentkezett senki. 1999-ben ott volt a junior világbajnokság, arra a tornára kerestek edzőt. Az elődöm vitte a felnőtt és a juniorcsapatot is – az egy évvel ezelőtti Ázsia-játékokon volt harmincegy-egyes veresége is a válogatottnak, és utána kirúgták őt, pedig nem tehetett semmiről. Amikor átvettem az együtteseket – nem volt egyszerű, akik ott voltak az első edzésemen, a kétharmada már másnap nem jött el. Próbáltam őket tesztelni, milyen állapotban vannak, hogyan tudnak úszni, de elkeserítő volt. Aztán elkezdtem dolgozni velük, fél év alatt egy egészen jó csapat összejött hét emberrel, de alig volt állomány. Aztán a junior vébén az ottani menedzserrel taglaltuk, mennyire kapunk ki Egyiptomtól, én arra vállalkoztam, hogy tíz gólon belül maradunk – a második meccsen, a helyosztón még vezettünk is négy-háromra, de végül kikaptunk tizenegy-hatra, elfáradtak a mieink. De így is nagy volt a játékosok öröme, pedig csak annyi történt, hogy nem kaptak ki harminc góllal.”

A „Dzsaja” becenévre hallgató Kenéz György (Budavári Imre keresztelte el így, mivel a közös focizások alkalmával úgy látta, olyan a technikai érzéke, mint az 1970-ben világbajnok brazil labdarúgónak, Jairzinhónak) fia, ifjabb Kenéz György 1999-ben Magyar Kupát nyert a Honvéddal, napjainkban játékvezető, unokája az U16-os vb-ezüstérmes, U15-ös és U18-as Eb-bronzérmes Kenéz Kincső.

„Örülök, hogy ő is vízilabdázik, ügyes és tehetséges, emellett pedig nagyon jól tanul.”