Kapitány, kapitányunk! Benedek Tibor útja a válogatott kispadjáig

Gondoltam, kettőnk kapcsolata azért van olyan, hogy ha a többieknek nem is beszél, esetleg külön, délután, telón mégiscsak. A fenti párbeszéd jelezte, ő meg éppen úgy gondolja, kettőnk kapcsolata van olyan, hogy kibírja, ha mi sem beszélünk két hétig.

És ez még hagyján, szegény Panninál az sem jöhetett szóba, hogy kimenjen megnézni, holott jött egy lehetőség: repjegy, szállás, meccsbelépő a döntőre… De ő is érezte, hogy Tibor egyáltalán nem örülne, ha egyszer csak feltűnne a színen.

„Igen, az látszik rajta, hogy az olimpia mindennél fontosabb – mondta Panni 2004 őszén. – Nehéz elfogadni, hogy még te, a párja is háttérbe szorulsz. Előtte már iszonyú nehéz volt neki is, nekem is. Nem lehetett olyat mondani, hogy jó legyen. Próbáltam feldobni, de az utazás előtti napokban már egyszer sem mosolyodott el. Ha támadt némi vita, mindig nekem kellett leállnom, mert olimpia van… Pontosan ezért úgy voltunk vele, hogy amikor kint volt, akkor is azt mondtam volna, hogy minden rendben, ha felrobban a ház.”

Ha a ház nem is, a kávéfőző majdnem felrobbant – mint oly sokan mások a szerb-montenegróiak elleni döntő alatt. Merthogy az óbudai Benedek-lakban Panni együtt nézte a meccset Tündével, Andival és Bernadett-tel (hamarosan Steinmetz Barnáné, Madaras Norbertné, Fodor Rajmundné), ám idővel csak Andi és Berni bírta követni a meccset. Panni jött-ment, csak a kávéfőzőt felejtette el kikapcsolni, Tündi sorba rakosgatott ötven ruhacsipeszt az erkélyen (egy kék, egy zöld), bár ezt észre sem vette a nagy idegeskedésben, és a ház másik szintjén a Benedek szülők sem a meccset figyelték: Miklós a teraszon dohányzott, Évike pedig bevette magát a pincébe. Ha azt vesszük, anno hány, végül győzelmet hozó UTE-meccset sétált végig a Komjádi folyosóin, ez nyilván jó jelnek számított.

Bár Tibor lefordulásból lőtt gólja a szünet előtt talán még többet nyomott a latban (ahogy Kemény doktor fogalmazott anno: abban az eszelős birkózásban, amelynek a jegyében egy szerb meccs zajlott, ahol minden centiért meg kellett küzdeni, egy megúszásos gól értéke elképesztően nagy, elsősorban lélektanilag számít sokat itt is, ott is, ellenkező előjellel). És bár a meccs többször is veszni látszott, először 0–3-nál, majd 5–7-nél, amikor már csupán egyetlen negyed maradt, minden idők legerősebb magyar válogatottjának mindenhonnan volt visszaút. Hétből hét meccset nyertünk meg úgy, hogy a mediterrán maffia összehozta nekünk az olimpiatörténet legbrutálisabb csoportját (szerb-montenegróiak, horvátok, oroszok, amerikaiak, plusz a kazahok mutatóba), aztán az elődöntőre visszakaptuk az akkor még őrülten erős oroszokat, a döntőre meg a jugókat – nincs még egy olyan gárda, amelyik úgy tudott volna egy olimpián a csúcsra jutni, hogy kétszer is megverte a másik két éremszerzőt!

Ehhez pedig kellett egy olyan csapatkapitány, amilyen Tiborból lett két év alatt.

„Magamat mindig kicsit elkülönítem tőlük – mondta ifjabb társairól 2004 őszén.  – Annyira magabiztosak, nem éltek át rosszat. Nyolc éve vannak itt, nyolc éve kezdtek edzeni a válogatottban, és nézd meg az eredménylistájukat. Ugyanaz, mint az enyém, holott én már tizenötödik éve gyűröm ezt. Talán a legfontosabb plusz, amit adhatok nekik, hogy néha visszahozom őket a földre. Én aztán tényleg megtapasztaltam 1990 óta, hogy iszonyú könnyű fenékre esni. Bennem ez mindig megvan, ezért figyelmeztetem őket, s fordítom át az én negatív tapasztalataimat pozitívba. Atlantában például a spanyolokat megvertük a csoportban – az elődöntőre egészen máshogy jöttek be a vízbe. Nem akartam, hogy ugyanez Athénben megtörténjen velünk. Próbáltam velük éreztetni, hogy az elődöntő orosz meccse abszolút más lesz, mint a csoportkör utolsó találkozója. Borzasztóan hergeltem magam, teljesen el volt borulva az agyam, csak hogy beléjük verjem, ez az orosz csapat nem ugyanaz lesz, mint amelyiket három nappal korábban legyőztünk. Muszáj volt ennek érdekében mindent bedobni.”

Próbáltam sokszor megkérdezni a többieket, milyen az, amikor Tibor révületbe esve hergeli őket. Rendre azt mondták: azt képtelenség szavakkal visszaadni, ha mindenáron valami hasonlót akarok, nézzem meg Al Pacinót a Minden héten háború című filmben, ami egy NFL-edzőről szól.

Végül Tibor később hajlandó volt kicsit közelebb vinni a tűzhöz:  „Nem olyan hosszúak ezek a monológok, öt-tízpercesek, az a fontos, hogy ott vagyunk, együtt vagyunk, érezzük egymást. És nem szégyelljük, amikor leülünk egy körbe, és megfogjuk egymás kezét, és aki beszélni akar, az beszélhet. Fontos, hogy ez ne a meccs napján legyen. Előző este kell lemenni a parkba, mert annak van igazi atmoszférája. A meccsnapi összeülés nem ér semmit: úgy kell lefeküdnöd, hogy tudjad, mi vár rád másnap. A meccsnapon sokat már nem tudsz mondani a lelkednek.”

Az, hogy 2002-ben Reccóba szerződött, hozott egy nem várt pluszt is: két idényt együtt játszhatott a spanyolok zseniális kapusával, Jesús Rollánnal, aki az efféle lelki befűtések nagymesterének számított (bónuszként ő még a meccsen is képes volt csiholni a tüzet és bénítani az ellenfelelet – lásd a mi 1998-as vb-döntőnket).

„Amióta egy csapatban játszom Rollánnal, azóta tudom ezt magamból kihozni. Korábban szégyelltem volna. Most viszont már én mondom a többieknek: ne szégyelljék, mert évek múltán bánni fogják, hogy akkor gátlásaik voltak. Ha üvölteni akarsz, akkor üvölts!”

És ő üvöltött az oroszok elleni elődöntőt megelőzően – így izzott fel újra a csapat három nap szünetet követően, nyert meg egy iszonyatosan nehéz meccset, s maradt még ereje aztán a fináléra is.

Neki meg még maradt ereje az ötödik olimpiájára is. Mert bár nyolc év után hazatért, és három évet a Honvédban pólózott, Athén után elköszönt a válogatottól szívritmus­zavaraira hivatkozva. Ám 2007-re visszatért, s bár ekkor elbuktunk egy agyonnyert vb-döntőt a horvátok ellen, a 2008-as játékokra összeállt a kép. Nem utolsósorban Tibornak hála: 36 évesen elképesztő hatékonysággal és lelkierővel fogta össze az abban a ciklusban döntők sorát elbukó társaságot. Akárcsak négy évvel ezelőtt, most is megkövetelte, hogy együtt menjenek reggelizni, ebédelni, vacsorázni a szünnapokon is, mindig ugyanolyan szerelésben, és persze jöttek a szeánszok is.

Athénban elhangzott a híres mondat, amikor Kemény Dénes azt mondta, az aranyat talán az amúgy szintén remekelő szerb-montenegróiak is megérdemelték volna.  „Igen, de mi sokkal jobban szeretjük egymást”  – válaszolta Tibor, és ez nem valami nyálas, mézes-mázos hollywoodi dialógus ütős mondata volt. Ez visszaköszönt több beszélgetésben, hogy a játékosok soha semmilyen formában nem szóltak egy rossz szót sem a másikra. Ha adódott is feszült pillanat s vele egy keményebb odapörkölés, mindig tettek arról, hogy annak ne maradjon nyoma a lelkekben. És ebben Tibor csapatformáló erőfeszítései mérhetetlenül fontos szerepet játszottak.

Ő maga rendkívül tudatosan készült arra, hogy 36 évesen is száz százalékot adjon csapatkapitányként és a medencében is. Ismerjük a legendás történeteket, hogy ifistaként ő volt az egyetlen, aki végigúszta a négyezer métert a szigeti félhomályban, miután az edző távozása után a társak is szép lassan elszivárogtak. Vagy amikor 2002 nyarán a szakadó esőben egyedül edzett a belgrádi uszodában, miután az esti meccsen sérülése miatt nem írták be. Az viszont, hogy kétszeres olimpiai bajnokként extra úszóedzésekre jár, hogy a technikáját kijavítsa, csökkentve a felesleges energiaveszteséget…

„Engem mindig is a tökéletességre való törekvés vezérelt, ami összekötődött egyfajta kíváncsisággal, hogy mitől lehetek még jobb – magyarázta ezt később, azt is ideértve, hogy az utolsó években egy távol-keleti harcművészet mozgássorait végezte minden egyes nap, adekvát szerelésben. Eleinte kiröhögték a többiek. Aztán látták, hogy ez más – mert Tibor ugyanolyan erőben volt, mint bárki más közülük. –   Nyilván a korral jár: ahogy idősödtem, egyre erősebben izgatott, mit csinálok rosszul. Azt például egy idő után be kellett látnom, hogy engem nem tanítottak meg igazán szépen úszni, pocsék a technikám, amit kompenzálni kell, az viszont viszi az energiát. A pekingi olimpiára készültünk, és én egyben biztos voltam: ahhoz, hogy csapatkapitányként a lehető legtöbbet tudjam adni a többieknek, minden erőmre szükségem lesz, mert ez nem csak arról szól, hogy én állok a sor elején a bemutatásnál, és átadom a csapatzászlót. Athénban felállítottam egy sztenderdet magamnak, hogy ezen a poszton mit kell csinálnom meccsek előtt és alatt, és ennél csak többet akartam tenni. Ez iszonyatos erőfeszítést követel, ám ennek rendeltem alá mindent, a szárazföldi készülésemet és a szellemit is, ezért mentem el Egressy Jancsihoz, hogy a technikámon változtassunk, emiatt ne veszítsek fölöslegesen energiát.”

Az eredmény ismert: háromszoros olimpiai bajnokként köszönhetett el a válogatottól. Négy évig még játszott a Reccóban, újabb BL-címekkel egészítve ki egészen bámulatos trófeagyűjteményét, egyszersmind beteljesítve saját jóslatát, hogy 40 évesen fog elköszönni imádott sportágától.

Az utolsó évben újfent visszatért a válogatott mellé – Kemény Dénes másodedzőjeként. És itt is éppen azt hozta, amiért ő az, aki. Szent türelemmel ülte végig az eindhoveni Eb összes meccsét, mert rábízták a kamerázást. Minden áldott este leúszott aztán 4000 métert a műugróban, elvégre Reccóban még számítottak rá. Aztán az olaszok elleni bronzmeccsen, amikor az idegbajosan elveszített elődöntőt követően ismét lejtmenetbe került a gárda, a záró negyed előtt finoman félretolta Dénest, aztán olyan másfél perces üvöltözős őrjöngést rendezett a parton, ami totál kizökkentette a bandát a fásultságból, és egy 6–1-es utolsó negyeddel szétzúzták a taljánokat. Akkor ez ült – a 2012-es olimpián már semmi sem segített: kevésen múlt az elődöntő, ám végül nem sikerült. Az 1975–1976-os nagy generáció tagjai ötödik hellyel köszöntek el, s a vízilabdavilág egy félmosollyal nyugtázta: bár Benedek lesz az új szövetségi kapitány 2013-tól, Kásásék nélkül most néhány évig nem kell számolni a magyarokkal.

Nem is tévedhettek volna nagyobbat.

(Az utolsó részben: A befejezetlen szimfónia)