LeBron James megnyílt: miami alfahímek

– Több mint egy évtizede került az NBA-be, mesélne a kezdetekről?
– Hú, már több mint egy évtizede, hihetetlen. A tizenegyedik szezonomat taposom… Mintha tegnap lett volna, hogy először szerelést húztam az első meccsemen Sacramentóban. Rengeteg kamera volt, valóra vált az álmom. Most pedig, tizenegy évvel később is azt csinálhatom, amit imádok.

– A Miamival a negyedik bajnoki döntőjéig juthat tavasszal, és a triplázásra hajt. Mi a legnagyobb különbség az előző és a mostani idény között, és mik a legnagyobb nehézségek?
– Az előző szezonhoz képest az a legnehezebb, hogy újra a földön kell járnunk. Meg kell találnunk csapatként a motivációt. Kétszer már jártunk az ígéret földjén: háromszor feljutottunk a hegy tetejére, de egyszer leestünk onnan. A motiváció visz fel minket újra a csúcsra. A legnagyobb kihívást számunkra saját magunk jelentjük. Már most készen kell állnunk a feladatokra, nem csak majd áprilisban. Nekünk kell rájönnünk arra, hogyan lehetünk jobbak, mit kell tennünk a sikerért.

– Amióta tizennyolc évesen a ligába került, tulajdonképpen mikroszkóp alatt éli az életét, sőt, mehetünk még visszább az időben: már a középiskolában is így volt. Hogyan tudta ezt kezelni?
– Akárcsak bárki másnak, nekem is voltak, vannak hullámhegyeim és hullámvölgyeim. Az én életemben több a jó, mint a rossz, és áldott vagyok, hogy nemcsak a szülővárosomban, hanem az egész világon ismernek. Ha éppen fáj valamim, gondom van, és azt mondanám, hogy lehetetlen, hogy játsszak a következő mérkőzésen, megemberelem magam. Ki tudja, meddig tart a karrierem, nem akarom elmulasztani egyik pillanatát sem.

– A nagy figyelemmel kapcsolatban van félelmetes vagy vicces története? Mondjuk egy rajongó beugrott a kerítésen filmezni, vagy hasonló.
– Van egy olyan, amely egyszerre vicces és félelmetes is. Akkoriban történt, amikor kezdtem rájönni, hogy több vagyok egy városi hősnél, egy egyszerű srácnál Akronból. Valaki követett egész úton, amíg otthonról a clevelandi csarnokhoz értem. Megvárt az összecsapás után, csak azért, hogy kapjon egy autogramot. Azt gondoltam, valaki ennyire szereti, ahogy játszom, ebből tudtam, hogy különleges vagyok.

„Hamar fel kellett nőnöm”

– Milyen volt Akronban felnőni? Meghatározta a személyiségét, aki mostanra lett?
– Gyerekként az ember sokszor a legrosszabbra gondol, ami megtörténhet. Csonka családból származom, és folyton az járt az eszemben: miért pont velünk történik? Miért éppen az anyukám és én megyünk át azokon, amiken átmentünk? Miért nincs velem az apám? Miért? Miért? Miért? Aztán eljutsz egy pontra, amikor ezt az egészet motivációként használod fel. Rendben, ez van, de a felettünk való azért hozott minket ilyen helyzetbe, hogy ha elég erősek vagyunk, hogy megbirkózzunk vele, akkor sokkal erősebbek leszünk. Akronban igazi barátságokat is kötöttem. Négy másik sráccal együtt nőttem fel, ugyanazokat a dolgokat csináltuk, ugyanazokat szerettük, ugyanúgy gondolkoztunk. Amerikaifociztunk, kosaraztunk, mókáztunk, nevettünk. Rájöttem, hogy aki felettünk áll, nem csak sújtott anyukámat és engem, de ezeket a barátokat, barátságokat is tőle kaptam.

– Düh is volt önben?
– Egyértelműen. Afroamerikai gyerekként korán fel kellett nőnöm, akárcsak sok másik gyereknek a környéken. A düh benned van, amikor például elmész másokhoz, látod, hogy más gyerekeknek mennyi mindenük van. Látsz egy reklámot, azt gondolod, ez kell nekem, de nem kaphatod meg. A düh gyűlik benned. Aztán jön a karácsony, jön a halloween, jön a születésnapod, és az egész elszáll. Az anyukám mindent megtett értem, hogy boldog legyek, hogy elszálljon a dühöm, rengeteg szeretetet adott, nem számított, hogy a jelmezemet éppen boltban vette, vagy otthon varrta, de gondoskodott rólam.

– Sokféle emberrel nőtt fel, sokféle emberrel találkozott. Emiatt jó csapattárs lett?
– Biztosan ez is szerepet játszott. Az első csapatomban, a kölyökligában az edzőm, Frank Walker azt mondta, nincs olyan egyén, aki többet érne a csapatnál. Tudta, hogy én vagyok a legjobb játékos a csapatban, én nyertem meg a bajnokságot, én dobtam a legtöbb pontot, én szedtem le a legtöbb lepattanót és én adtam a legtöbb gólpasszt. A szezon végi vacsorán azonban nemcsak nekem, hanem mind a hét srácnak – volt köztünk egy lány is – MVP-trófeát adott át. Mind a hetünknek, mert ahogy mondta, mindenki szerepet játszott a bajnoki címünkben. Arra gondoltam, ha ez így megy, akkor miért változtassunk bármin is, imádok nyerni.

„Teljesen kész voltam, rettenetesen megviselt”

– Hogyan birkózik meg az elvárásokkal?
– Sokszor nagyon nehéz. Az első három év az NBA-ben rettentő nehéz volt. A Cleveland Cavaliers draftolt, egy olyan csapatba kerültem, amely az érkezésem előtt tizenhét mérkőzést nyert az alapszakaszban, majd harmincötöt velem, tehát letettem a névjegyem. A következő szezonban már negyvenegyet nyertünk meg, egy hiányzott a rájátszáshoz. A következő idényben eljutottunk a playoffba, az első kört túl is éltük, amire nyolc-kilenc éve nem volt példa. Az ezt követő naptól megnőttek az elvárások velem szemben. Rendben, bejutottunk a rájátszásba, mentünk egy kört, most már jöhet a bajnoki cím. Kétezer-hétben egy olyan csapat ellen játszottunk, amely már nyert, de még többet akart, a San Antonio Spurs volt a nagydöntőbeli ellenfelünk. Nem tudtam túllépni a clevelandi hét évemen. A kétség beférkőzik az elmédbe.

– Úgy láttam, karrierje során eddig mindig önmagát adta. Az első szezonjában a Miami Heatben a rosszfiú szerepe nem állt jól önnek, nem önmaga volt.
– Az egész idény során azt éreztem, hogy nem ugyanaz a srác vagyok, aki beleszeretett a kosárlabdába. Minden egyes mérkőzésen úgy éreztem, nagy súly van rajtam. Az idegenbeli meccseken mindenki kifütyült, szidott minket. Mindenhol csak rossz vett minket körül, én meg azt mondtam: jól van, bár ez nem én vagyok, de legyen, akkor ilyen leszek. Fogalmam sincs, honnan vettem ezt a hozzáállást, hiszen egész életemben soha nem voltam ilyen. Felvettem egy szerepet, mindenkire hallgattam, mindenkit boldoggá akartam tenni, ahelyett, hogy magamat tettem volna boldoggá. Hallgattam a kritizálókra, a kosárlabdazsenikre, akik azt mondták, minden este negyven pontot kellene dobnom. „Ha egy este megcsinálta, miért nem tudja minden este megismételni?” Ez nem jó.

– Akkoriban Dwyane Wade volt a Heat legjobbja. Miami az ő városa, nyert már „egyedül” is bajnokságot korábban. Nyilván volt egy pillanat, amikor ön és ő, a két jó barát, a két versenytárs, a két testvér, a két vezér letette a csatabárdot. Mikor volt ez?
– Nyáron nagyon könnyű ülni és arról beszélni, milyen jó lesz együtt játszani. Aztán szépen lassan kiderül, hogy mennyire hasonlóak vagyunk. Mindketten szeretjük, ha nálunk van a labda, mindketten tudunk több poszton is játszani, és leesik, hogy két alfahím van a csapatban. A Discovery Channelen látsz ilyet egy természetfilmben, hogy a két oroszlán alfahím összecsap. Nem játszottunk jól, és D-Wade-del összenéztünk, azt kérdeztük egymástól: biztosan jól döntöttünk? Tényleg ezt akartuk? Két olyan srácról beszélünk, akik egy egész franchise-t elvisznek a vállukon, most pedig együtt, vállt vállnak vetve kell küzdeniük. Ha visszagondolok, már az is meglepő volt, hogy egyáltalán eljutottunk a nagydöntőig. Még mindig meglep, hogy odakerültünk. Elveszítettük a Dallas Mavericks elleni finálét, teljesen kész voltam, rettenetesen megviselt. A szezon után két hétig még a szobámat sem hagytam el. Amikor végül előbújtam, úgy néztem ki, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Hatalmas szakállam volt – bár előtte is szakállas voltam, de nem volt ennyire rendezetlen, meg ilyen nagy, borzalmasan néztem ki. Dwyane felhívott, és elmentünk a Bahamákra. Azt mondta, tudja, min megyek keresztül, mert ha a következő évben sem nyerünk, végleg eláshatjuk magunkat. Sokat beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta nekem: neked kell lenned A srácnak. Mondom neki, micsoda? Milyen srácnak? Azt válaszolta, ha nyerni akarunk, nekem újra a clevelandi srácnak kell lennem, aki ott voltam, ezért ő hátrébb lép. De hát ő már volt bajnok, hatszoros All Star-válogatott, mégis ezt teszi? Kérdeztem tőle, biztos-e ebben, és habozás nélkül rávágta, biztos. Ez volt az a pillanat, amikor magam mögött hagytam a rossz szezont, a rosszfiúságot. A Bahamákról hazatérve egyből edzeni kezdtem.

„A szupersztár és az apa kéz a kézben jár”

– A családja végig ön mellett van, nem dugja el őket a reflektorfény elől, ez ritka.
– A sok mérkőzés, az utazások mind-mind a családdal töltött időből vesznek el. De végül úgyis csak az számít, hogy a családod miatt játszol mindig jobban és jobban. Miattuk csinálod. A feleségem és a fiaim teszik lehetővé, hogy csak be kelljen ülnöm a kocsiba, és a csarnokba gurulni. Ha elmegyek egy hatmeccses idegenbeli turnéra, a fiaim mondják azt, hogy: menj csak Apa, mi itt leszünk, ha visszajössz.

– Eltervezte előre, hogy milyen apa lesz?
– Nem, magától értetődő volt. Mivel nekem nem volt apám, ezért mindig tudtam, hogy ha gyerekeim lesznek, mindent megadok nekik, amit csak lehet, ha nem még többet. Ez természetes volt számomra.

– Hogyan viselkedik, ha a gyerekei mérkőzését nézi?
– Az arany középúton járok. Nem akarok olyan apuka lenni, aki folyton kiabál, hogy támadd le, vagy a bírónak, hogy ez fault volt. Nem akarok azonban olyan sem lenni, aki csak ül kukaként. Figyelem őket, és mindig meglepődöm, ha olyasmit csinálnak, amit otthon a kertben nem gyakoroltunk.

– Melyiknek nehezebb lenni: LeBron James, a szupersztárnak, vagy LeBron James, az apának?
– A szupersztár és az apa kéz a kézben jár. A legnehezebb, hogy nem lehetek velük annyit, amennyit szeretnék. A televízióban látják az apukájukat autogramot osztogatva. Tisztában vagyok vele, hogy példaképként milyen kötelezettségeim vannak, és nem is bánom őket. Néha azonban jó lenne csak sétálni a fiaimmal, odamenni, ahova éppen szeretnének. A szülőség egyébként ugyanolyan, mint a vezér szerepe a csapatban. A csapatban tizennégy srácra kell figyelni, otthon pedig kettőre. Kitalálni, mit szeretnének, hogy érzik magukat. Amikor hazajönnek a suliból, két lehetőség van. Vagy tele vannak energiával, vagy fáradtak. Ha élénkek, gyerünk nekiülni a házi feladatnak. Ha fáradtak, akkor pihenjünk, hunyjunk egy kicsit, majd utána jöhet a házi, és utána játszhatunk.

– A szemünk előtt vált vezérré, Clevelandtől mostanáig. Mi változott?
– Érettebb lettem közben. Nem mindenki születik vezetőnek, ezért nem is kell ezt a szerepet mindenkitől elvárni. Vagy akarja valaki, vagy erre születik. Van, aki példát mutat, más beszél, és van, aki mindkét eszközt használja. Nekem mindkettőt kell használnom, mert azt szeretném, ha a csapat olyan jó lenne, amilyet szeretnék, és én is annyira jó akarok lenni.

– Lássuk a különböző stílusokat. Néha ön a bölcs tanító?
– Néha viccelődök, de tudok komoly is lenni. Olykor tanárnak érzem magam, aki a tanítványaival foglalkozik, máskor én vagyok a diák. A különböző vezetési stílusok rengeteget segítenek nekem. Mindenkivel másképp kell beszélni, mert mindenki más személyiség. Másképp kell D-Wade-hez szólnom, máshogy Chrishez. Különböző arcaim vannak.

– Sokszor látjuk a tréfás, vidám oldalát.
– Ez azért van, mert sokat vagyok a gyerekkori barátaimmal, mindig ökörködünk. Ezt magammal hoztam az NBA-be. Ha jól teszed a dolgod, és tiszteletben tartod a játékot, akkor ez jól is van így.

„Minden este elképesztő, mindig mindent belead”

– Earvin „Magic” Johnson és Larry Bird figyelték egymás teljesítményét, motiválták egymást, hogy jobbak legyenek, mint a másik. Ki motiválja önt?
– Kevin Durant.

– Miért?
– Mert ő a következő.

– Nincs bajnoki gyűrűje. Hogyan motiválja?
– Szeretem, ahogy játszik.

– A dobóteljesítményét?
– Nem, ahogy játszik. Minden este elképesztő, mindig mindent belead, nagyon inspiráló. Ő lesz minden idők egyik legponterősebb kosárlabdázója, de ahogy játszik, amilyen örömmel és boldogan. Olyan, mint egy marylandi kölyök. Amikor én játszom, olyan vagyok, mint egy akroni kölyök.

– Melyik csapat?
– Sok nagyszerű csapat van…

– Melyik?
– Az Indiana Pacers az egyik legjobb.

– Miért?
– Motivált csapat. Magunkra emlékeztettek, amikor elvesztettük a nagydöntőt. Persze, ők nem játszottak döntőt, de akkor is. Amikor legyőztük őket a hetedik meccsen a főcsoportdöntőben, azt mondtam nekik, ez volt a mi NBA-döntőnk, és ők is nyerhettek volna, ha az ő pályájukon van a találkozó. Nem kell, hogy megtapsoljanak minket, nem kell, hogy a Miamit tartsák a legjobb csapatnak, de a sorozatunk mindenki számára motiváló, hogy minél jobban játsszon.

– Melyik a kedvenc pillanata, amikor eláll a szava?
– Imádom a blokkolásokat, a sapkákat és a látványos, akrobatikus mozdulatokat. Az előző szezonban Milwaukee-ban játszottunk. Ray Allen megszerzett egy támadólepattanót. Tudni kell, hogy Ray mindig mindent rádob. De most nem, feldobta magasra, én pedig bezsákoltam.

– Milyen játékelemben kell fejlődnie?
– Ha a labdavezetésem javulna, akkor még több könnyű kosarat szerezhetnék. Nem vagyok olyan jó benne, mint mondjuk Carmelo Anthony, vagy éppen Kevin Durant, nem is beszélve az irányítókról. Derrick Rose, Chris Paul, Kyrie Irving, ó, Istenem.

– Meddig játszik, tudja már?
– Amíg a testem azt nem mondja, hogy elég volt. A tested mondja meg, meddig tart a karriered. Az elmém éles, de a testeden múlik, meddig bírod.

– Triplázásra készülnek, el tudja magát képzelni más csapatban utána?
– Ebben a pillanatban nem. Nem tudjuk, mi történik mostantól júliusig. Addig a legfontosabb célomra koncentrálok, hogy újra bajnokok legyünk, aztán foglalkozom a jövővel.

„Két éve folyamatosan figyelmen kívül hagynak”

– Mindenki a bajnoki címek számáról beszél, amikor egy kosárlabdázót értékelnek. Ez igazságos?
– Nem az.

– Miért nem?
– Mert sok olyan játékos volt, van, akik valamiért nem nyertek bajnoki címet. Nem mondhatod, hogy Bill Russell jobb volt, mint Michael Jordan, mert előbbinek tizenegy, utóbbinak pedig hat bajnoki gyűrűje van. Larry Bird jobb volt, mint Wilt Chamberlain? Komoly csapatok, komoly játékosok nyertek, vagy éppen nem nyertek. Az én személyes célom bajnokságokat nyerni. A pályafutásom végén ez tesz majd elégedetté vagy elégedetlenné. Többé már nem az emberek elvárásai miatt játszom. Minden idők legjobbja akarok lenni, de ez az én célom. Bárhogy is alakuljon, nagyszerű időket éltem meg.

– A bajnoki gyűrűn kívül van olyan cím, amelyet meg akar kapni a visszavonulása előtt?
– A legjobb védekező játékos elismerése, mert szeretek annyit hozzátenni a védekezéshez, amennyit a támadáshoz. Őszintén szólva úgy érzem, két éve folyamatosan figyelmen kívül hagynak ebben a kategóriában. Ez az egyetlen önző célom. Az első évben Tyson Chandler kapta meg, úgy éreztem, nekem járt volna. Legutóbb Marc Gasol a semmiből kapta meg, bár nagyszerű játékos. Akarom, és büszke leszek magamra, ha megkapom.

– Kik minden idők legjobbjai?
– Michael Jordan, Larry Bird, Magic Johnson.

– Ki a negyedik?
– Rengeteg nagyszerű kosárlabdázó van.

– Ki?
– Oscar Robertson.

– Ön is odafér közéjük?
– Igen.

– Miért?
– Mert benne vagyok a négy legjobban, és ha már nincs hely, akkor csináljanak helyet, vagy valakit tegyenek ki. De én nem fogok kitenni senkit.