MLB: 45 éve hunyt el a latin-amerikai baseballosok úttörője

Persze a neki kiosztott és róla elnevezett díjak, illetve a nevét viselő utcák, múzeumok, hidak és épületek is emléket állítanak Roberto Clementének, az észak-amerikai baseballbajnokság, az MLB legendájának, de a játékos halálának 45. évfordulóján egy másik történettel kezdenénk megemlékezésünket.

Clemente nagyságát ugyanis az jelzi igazán, hogy milyen érzelmeket váltott ki a környezetében lévőkből és az őt feltétel nélkül imádó és hasonlóan tisztelő szurkolóiból, illetve hogy mekkora alázattal viseltetett mások iránt sikerei ellenére is.

MELYIK ÜTŐ VOLT A NYERTES?

A Pittsburgh Pirates színeiben 17 évet lehúzó és pályafutása során 15-ször a legjobbak közé, azaz az All Star-csapatba is beválogatott sztár nem sokkal visszavonulása előtt, 1972-ben olyan mérföldkőhöz érkezett, melyet előtte csupán tízen értek el: 3000. ütésének begyűjtésére készült.

Ehhez hasonló alkalomról manapság már hetekig cikkeznénk, a tévécsatornák reggeltől estig másról sem beszélnének, és szurkolók százezrei próbálnának beférkőzni a stadionba. Nos, 45 éve még nem övezte ekkora rajongás a sportágat, a Pirates hazai meccsén csupán 13 ezer rajongó jelent meg – a stadion négyötöde üresen kongott. De hogy azok, akik kimentek, mit meg nem tettek volna azért, hogy minél közelebb férkőzzenek Clementéhez (akihez hazája, Puerto Rico utcáin hívei tiszteletből sosem szóltak, ha a barátaival járkált), Lou Schmitt története tökéletesen szemlélteti.

Schmitt mindenáron videóra szerette volna venni, ahogy Clemente a karrierje során háromezredszer is világ körüli útra küldi a felé közeledő lasztit, de – tévesen – azt gondolta, hogy lehetetlen lesz majd jegyhez jutnia. Kamerájával, feleségével és két gyermekével megindult a stadion felé, a stadion bejáratánál állomásozó biztonsági őrrel megpróbálta beetetni, hogy ők bizony tiszteletbeli vendégei a csapatnak, a két lurkó cipeli majd az ütőket a meccs közben. Miután az őr felhívta az éppen ebédelő grémiumot, s Schmittnek passzolta a készüléket, hősünk a legnagyobb magabiztossággal, hálálkodva reagált a csapatvezetőség tiltására, s a beszélgetésnek csupán egyik felét halló strázsa azonnal kaput nyitott előtte. Schmitt olyan vagány figura volt, hogy nem csak bejutott, még akkor is bent tudott maradni, amikor a negyedik játékrész előtt végre kiszúrták: ő bizony nem oda való. Sőt, a meccset követően egészen az öltözőig követte a játékosokat a kamerájával!

Viszont az ő rajongásának és kitartó filmezésének köszönhető, hogy a mai napig nem tudjuk, Clemente melyik fabunkóval érte el a 3000. ütését...

HÉT ÉVVEL ROBINSON UTÁN

A játékos a mérkőzést követően a csapat fotósának és a csapatvezetőség két tagjának is odaadott egy-egy ütőt – mondván, azzal érte el a mérföldkövet. Az egyikről már megállapították, hogy a márkája miatt kizárható, de az még mindig nem tiszta, hogy a Hírességek Csarnokában elhelyezett darabbal írt-e Clemente négy és fél évtizeddel ezelőtt baseballtörténelmet, vagy azzal a mérkőzés közben szintén nála „járó”, hasonló gyártmánnyal, mely azóta szőrén-szálán eltűnt...

Ez nagyobb kunszt lenne akkor, ha nem tett volna le oly sok egyebet is az asztalra – így viszont egy ilyen kis rejtély meg is maradhat rejtélynek.

A neve hosszát jelölő 21-es mezszámú játékos ugyanis az 1950-es évek közepén kezdte pályafutását, s ekkor még nem volt mindennapos, hogy a karibi térségből, illetve a latin- vagy afroamerikai közösségből bárki a csúcsra jusson. Mindössze hét évvel korábban, 1946-ban esett meg először, hogy Jackie Robinson személyében fekete játékos egyáltalán pályára léphetett az MLB-ben, így a Puerto Ricó-i, afro- és latin-amerikai ősökkel rendelkező, tehát sokak szemében „több sebből is vérző” Clementének a dolga hatványozottan nehéznek bizonyult. Eleinte nem is akarták elfogadni a nézők, de ő nem volt hajlandó erre a szintre süllyedni, folyamatosan a gyermekkorában tanultakat szajkózta, amikor az őt ért atrocitásokról kérdezték: a bőrszín nem számít. Addig ismételte ezt a néhány szót, amíg nemcsak a csapat összes tagja, hanem a szurkolók mindegyike is a szívébe zárta.

Nehéz is lett volna egy Clementéhez hasonló figurára haragudni, hiszen minden tőle telhetőt megtett másokért.

Amikor a Pittsburgh új kommunikációs igazgatója odaállt elé, hogy egy riporterrel kellene beszélgetnie, Clemente hosszas szitkozódások közt elmagyarázta félig spanyolul, félig angolul, hogy milyen sérelmek érték korábban, amikor ezzel az újságíróval volt dolga. A kirohanás végén azonban megkérdezte az új fiút: „Segítené a munkádat, ha váltanék ezzel az emberrel néhány szót?” A sejtését alátámasztó válasz után kisétált a pályára, és csak azért, hogy kisegítse új bajtársát, elbeszélgetett azzal a fazonnal, akinek az irányába hónapokig köpni sem lett volna hajlandó.

A TÚLTERHELT REPÜLŐ TRAGÉDIÁJA

Az 1960-ban első latin-amerikai kezdőként bajnoki címig menetelő Clementét úgy érte a vég és a halálát követő kitüntetések, ahogy az egész életét élte.

Mindössze három hónappal 3000. ütése után a mindenkin segíteni igyekvő játékos az 1972-es földrengést követően romokban heverő nicaraguai fővárosba, Managuába akart utazni, hogy személyesen kézbesítse a korábban a korrupt kormány által rendre elkobzott adományait. A túlzsúfolt repülőgép, amelynek amúgy is annyi „gondja” volt, mint égen a csillag, nem bírta a terhelést, s felszállás után szinte azonnal a vízbe csapódott.

És hogy mit meg nem tettek volna érte ekkor is azok, akik a közelében szerettek volna lenni? Az elkapó Manny Sanguillént leszámítva az egész csapat részt vett a temetésén – barátja azért nem volt jelen, mert éppen a tengerben úszva kereste Clemente azóta sem talált holttestét.

Clementét már hat hónappal halála után, első latin-amerikaiként választották be a Hírességek Csarnokába – a kötelező ötéves várakozási időszaktól eltekintve.