Hit, család, futball, jótékonyság – Drew Brees így vált példaképpé

Létezik önbizalom és létezik arrogancia. Az előbbi nemcsak a saját életünket teszi egyszerűbbé, hanem a körülöttünk lévőket is megnyugtatja és lehengerli. Utóbbi ennek éppen az ellenkezőjét éri el.

Ennek megfelelően vannak az idegesítően tökéletes figurák, akik mindent úgy tesznek, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ennek ellenére (vagy épp ezért) ellenszenvet váltanak ki mindenkiből, mert közben lépten-nyomon érzékeltetik környezetükkel: ők tudják is magukról, mekkora királyok.

És akkor a spektrum másik végén ott találjuk a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban, az NFL-ben vitézkedő New Orleans Saints irányítóját, Drew Breest, akit hiába rajzolnánk meg képregénybe szuperhősnek, nem hajlandó sikereit a maga teljesítményének betudni, folyamatosan keresi a lehetőséget, hogy másokat piedesztálra emeljen, és nála balszerencsésebbeknek minden lehetőséget megadjon.

Pedig éppenséggel találhatna okot a hencegésre: nem elég, hogy egyszeres bajnok, csúcsok tömkelege is fűződik a nevéhez.

Például egymaga többször érte el az ötezer yardos álomhatárt egy szezonban, mint mások összesen. Az NFL történetében ő érte el a leggyorsabban a 70 ezer yardos álomhatárt – Brett Favre-hoz és Peyton Manninghez csatlakozott a „hetvenezresek klubjában”.

Lassan 39 évesen azért küzd, hogy másodszor is a csúcsra jusson, s erre minden esélye megvan, hiszen a New Orleans a hétvégi, tizenegyedik győzelmével biztosította helyét a januárban kezdődő rájátszásban, és nem igazán találni olyan brigádot, amely túl nagy falat lenne. Persze az irányító most is csak a csapattársait méltatja.

Nem véletlenül nem veregeti a mellét – hiába lenne neki mire –, hiszen nem mindig állt úgy a szénája, hogy ő lesz minden idők egyik legjobbja a maga posztján. Kezdjük azzal, hogy elvált szülők gyerekeként nevelkedve első körben nem is ezzel a sportággal akarta sokra vinni: a gimi legtehetségesebb futballistája, baseballjátékosa és kosarasa a három sportág közül az utóbbi mellett tette le a voksát. Az egyetemek sorban is álltak a kegyeiért, de keresztszalag-szakadását követően hirtelen megcsappant a kérők száma...

Miután visszatért sérüléséből, már a tojáslabdára fordította az energiáját, de hiába várta, hogy a nagyobb texasi egyetemek – ahova apja és anyai nagybátyja is járt – keressék, így végül a nagyhírűnek jóindulattal sem füllenthető Purdue Egyetemen kötött ki.

„Humorosnak találtam a szituációt. Ott állt előttem egy srác, aki gimiben bohócot csinált mindenkiből, aki az útjába tévedt, és a nagy texasi sulik helyett a Purdue-n kötött ki. Ezt a megaláztatást szerintem Drew azóta sem heverte ki, még mindig ég benne a bizonyítási vágy” – mondta a legendás New Orleans-i irányító és az összesen négyszeres NFL-bajnok Manning testvérpár, Eli és Peyton apja, Archie Manning, aki egy díjátadón találkozott annak idején a végzős Breesszel.

180 CENTI – VERSENYHÁTRÁNY

A Brees irányába sem néző nagyobb egyetemek már nem találták ilyen humorosnak a helyzetet, hiszen az általuk semmibe vett kisember jött, látott és győzött, ráadásul neki nem hogy Kis-Ázsiáig, de még az államhatáron túlra sem kellett ehhez mennie: 34 év után először, 2001-ben a Rose Bowlig vezette csapatát, s többek közt a maga egyetemi csoportja történetének legtöbb passzolt yardjával és touchdownjával zárta iskolai pályafutását.

Persze ez az NFL csapatainak nem volt elég, hiszen Breesnek megvolt az a számukra feldolgozhatatlan versenyhátránya, hogy alig érte el a 180 centit. Akármilyen röhejesnek is hangzik így utólag, ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a második kör elején választó San Diego Chargersig senki se halássza ki a 2002-es drafton. Az első két évet követően a többiek ráadásul röhöghettek a markukba, hiszen Brees karrierje harmadik idényében a kispadon találta magát gyenge játéka miatt. A Chargers nem is vesztegette az idejét, a 2004-es szezon előtti draft első körében magához láncolta azt a Philip Riverst, aki az együttes oly régóta várt megváltójaként érkezett Kaliforniába.

Az újonc a 2004-es idényben még nem tudta kitúrni az időközben a kezdőbe visszatérő Breest, aki nem pocsékolta el lehetőségét a bizonyításra, 2004-ben és 2005-ben is a liga legjobbjai közé tartozott – míg az utóbbi év végén haza nem vágta a vállát... Ahogy a középiskolai sérülése után, ezúttal is menekültek a brigádok, amelyek az incidens előtt teherautókkal hordták volna a pénzt az idény végén szabadügynökké váló Brees kertjébe, hogy hozzájuk csatlakozzon. Végül a New Orleans Saints volt az a csapat, amely az irányító vállának gyógyulásában kétkedő Miami Dolphins és a San Diego kihátrálása ellenére mindenképpen magához akarta csábítani az alacsony kilencest.

TÁVOL A KÜLVÁROSI KASTÉLYOKTÓL

Miután megérkezett a Katrina hurrikán pusztítását követően megújulni próbáló louisianai városba – ahol egy az előző, 2005-ös szezonban összesen három győzelmet arató csapat és egy éppen akkor kinevezett tréner, a máig ott edzősködő Sean Payton várta –, villámgyorsan okot adott az örömre minden szurkolónak. Már az első évében rájátszásba vezette a gárdát, de akkor még nem jött össze a bajnoki cím. Három esztendővel később, a 2009-es szezon végén azonban már a Saints ünnepelhetett a Super Bowlt követően!

Már akkor is ugyanazok az elvek vezérelték, amelyeknek köszönhetően azóta is folyamatosan a liga legjobbjai közé tartozik: hit, család, futball, jótékonyság.

Saját bevallása szerint a hitének köszönhetően vészelte át a folyamatosan érkező pofonokat; a családjával New Orleans belvárosába költözött, és külvárosi kastélyokban élő csapattársaival ellentétben nap mint nap a helyiek közt sürgött-forgott; sokéves tapasztalata ellenére mindennap elsőként érkezett az edzőközpontba, ahonnan aztán utolsóként távozott. Nem arrogáns, ott segít, ahol tud, többek közt a rákos betegek, a szegénységben nevelkedő gyermekek és a Katrina hurrikánban károkat szenvedők is szíve ügyét képezik.

Mert van, aki arrogáns – és van Brees.