NFL: így lett a Seattle bajnoka az egyes számú közellenség

Az egyszeri szurkoló agya igen sajátosan működik. Amikor a csapat sztárja szedi a sátorfáját, mert máshol több pénzt kereshet, közelebb költözhet az otthonához, vagy egészen egyszerűen újabb kihívások után kajtat, egyesek nem elégszenek meg azzal, hogy magukban szitkozódnak egyet, hanem ott támadják a korábbi kedvencet, ahol érik, sőt, rögvest a drága pénzen megvett és addig büszkén viselt mezét is felgyújtják, hiszen az elmúlt évek románcát gyorsan feledni kell a viharos szakítás után.

Persze a műanyag, a benzin és a tűz barátságáért felelős fanatikus lenne az első, aki bármikor otthagyná az aktuális munkahelyét, ha adott esetben felajánlanának neki egy kisteherautónyi pénzt másutt, de az valahogy más – legalábbis szerinte.

Most éppen az elmúlt hét szezont a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban (NFL) szereplő Seattle Seahawksnál töltő, s két hete a rivális San Francisco 49ershez szerződött védőjátékos, Richard Sherman tudta meg, hogy a nép haragja nincs tekintettel a közös évek szépségére, mi több, akkor zúdul csak le igazán, ha voltak olyan boldog szép napok, amelyeknek hirtelen búcsút kell inteni. Márpedig a mindig nagyszájú és szókimondó Shermannek és a Seahawksnak csodás emlékei lehetnek egymásról.

Ki gondolta volna ezt hét éve, amikor hősünk az egyetemi pályafutása végén hiába kacsintgatott az NFL irányába, nem álltak sorban érte a csapatok? A nem éppen a közbiztonságáról és oktatási intézményeiről híres Comptonból származó Sherman hiába húzott le három jó évet elkapóként, majd zárt két sikeres szezont védőként a Stanford Egyetemen, a profi liga csapatai nem bíztak abban, hogy megvan a kellő robbanékonysága és fürgesége, így egészen a 2011-es draft ötödik köréig várnia kellett, hogy a Seattle általános igazgatója, John Schneider végre kihalássza. Amint azonban Sherman megkapta a székét a nagyfiúk asztalánál, rögtön megmutatta, hogy a sok megmondóembernek ezúttal is éppen annyira volt igaza, mint általában: az első évében beválasztották az újoncok álomcsapatába, miután röhögve lekörözte a nála sokkal ígéretesebbnek tartott fiatalokat.

Ahogy Sherman és társai fokozatosan formába lendültek, úgy a 2011-ben csupán hét győzelmet arató Seahawks is hirtelen bajnokesélyessé vált a következő idényre. Az amúgy sem a szerénységéről híres korábbi atlétának ez éppen elég volt arra, hogy még inkább kinyíljon a csipája, és ott rúgjon bele a liga gigászaiba, ahol érte őket. Először minden idők legjobbját, a New England Patriots irányítóját, Tom Bradyt cukkolta, miután a két csapat Seattle-győzelemmel végződő meccsén lehalászta a legendás spíler egyik passzát. Mivel ez nem kavarta fel eléggé az állóvizet, Sherman gyorsan új áldozatot keresett, s végül az NFL akkori legjobb elkapóját, az emberfeletti testalkata nyomán a Transformers című filmből ismert Megatronhoz hasonlított detroiti Calvin Johnsont szúrta ki magának. Sherman azt gondolta, mókás ötlet magát a karakter ádáz filmbéli ellenségének, Optimus fővezérnek hívnia, jelezvén, hogy ő bizony képes lesz megállítani behemót ellenfelét – ami egyébként, nagyképűség ide, nagyképűség oda, össze is jött neki.

Ezek a kis élcelődések azonban össze sem hasonlíthatók azzal, hogy a Seahawks felelős nagydumása mit művelt a tévés elemzőnek álcázott megmondóemberrel, a magát atyaúristennek képzelő Skip Bayless-szel, aki adásaiban sportot űzött Sherman kóstolgatásából. Történt, hogy az egyik műsorba bejelentkezett a védőjátékos is, aki miután magához ragadta a szót, lehengerelve Baylesst néhány támadhatatlan logikai lépésben levezette, hogy nemcsak a saját szakmájában, de az életben is többet ért el és sikeresebb a fogalmatlan, csak a száját járató riporternél, aki csak hebegni tudott válaszok helyett.

Ugyancsak jól pörgött az üzlet 2012-ben is, hiszen Shermant a liga legjobbjának választották a maga posztján, s a Seahawks is eljutott egészen a rájátszás második köréig, de a 2013-as szezon még az eggyel korábbi sikeresztendőt is felülmúlta. Egyfelől a Seattle ezúttal nem búcsúzott a playoff viszonylag korai szakaszában, hanem egészen a nagydöntőig menetelt, s ott 43–8-ra elfenekelte az egészen addig szárnyaló Denver Broncost. Másfelől maga Sherman is ekkor ért fel a csúcsra, hiszen nem elég, hogy ismét az év legjobbjának voksolták a maga posztján, de még a San Francisco 49ers elleni konferenciadöntő kulcsjelenete, egy, az utolsó másodpercekben kivédekezett, a győztes kilétéről döntő passz is az ő nevéhez fűződött.

Éppen ez utóbbi jelenet után tett szert Amerikában végleg országos hírnévre, hiszen miután megállította az általa akkor még szívből gyűlölt 49ers akcióját, gyorsan a kamerák elé pattant, és közölte a nagyvilággal, hogy ő a legjobb, és ilyen esetlen majmokkal, mint az ominózus akció során vele szembekerülő elkapó, Michael Crabtree ne is próbálják megalázni. A hírhedtté vált mondatokat követően a csapból is az folyt, hogy Sherman igazi gettótöltelék, több sem kellett néhány rasszista ellenszurkolójának, hogy megkísérelje lejáratni. A védőjátékos azonban ezt a helyzetet is olyan intelligensen, de határozottan kezelte, ahogy azóta is minden hasonlót.

Sherman az elmúlt négy évben többnyire kerülte az első két-három szezonjára jellemző kisebb botrányokat, a tapasztalt rókából, aki azóta is egyébként az NFL egyik legjobbja, eltűnt a korábban gyakran tetten érhető sértett bizonyítási vágy. Sőt, bár ezt a korai megnyilvánulásai közül az ismertebbekből nehezen lehetett volna leszűrni, a 49ers új szerzeménye valójában egy roppant intelligens, a világ egyik legjobbjaként számon tartott Stanford Egyetemen szerzett diplomát. Olyannyira képben van, hogy a San Franciscóval kötött szerződése részletein nem egy ügynök kardoskodott a nevében John Lynch általános igazgatóval, hanem ő maga tárgyalt. És a csapatvezető állítása szerint Sherman nem is volt könnyű préda, annyi szerződést nyálazott át, hogy nem egy esetben ő javította ki az ajánlat nyelvezetét, hogy az mindenre kiterjedjen, és minél precízebb legyen. És hiába átkozza most az egykori kedvencet a Seattle híveinek egy része, ahogy Sherman is megfogalmazta: ki az, aki – miután kirúgta a korábbi munkaadója és ajánlatot kapott egy másik helyről – kevesebb pénzért könyörgi magát vissza az egykori pozíciójába?