Jégkorong: véleményt mondott Sebőkről az Oilers megfigyelője

 

Egész életemet a hokiban töltöttem – vágott bele magától Matti Virmanen, aki az NHL-ben ötszörös bajnok Edmonton Oilers játékosmegfigyelőjeként jött Budapestre a divízió 1/A-világbajnokságra. – Kilenc éves korom óta játszottam, megfordultam Norvégiában is, majd hazatértem és a Jokeritnél dolgoztam, tizenhét évig voltam tagja a klubvezetőségnek. Aztán úgy döntöttem, hogy amikor betöltöm az ötvenet, visszavonulok, mert a Jokerit a legnagyobb klub Finnországban, sőt, Európában is, állandóan nyerni kell, ami persze lehetetlen, viszont a sajtó a nyakadban liheg… Szóval, visszavonultam, egy évig semmit sem akartam csinálni, ám egy hónap sem telt el, amikor csörgött a telefon, és Edmontonból kérdezték, hogy nem akarnék-e játékosmegfigyelőként dolgozni. Ez történt nyolc éve, azóta ezt csinálom.

– Tényező lehetett az Oilershez szerződésekor, hogy a klubnak sok sikeres finn játékosa volt, például Jarri Kurri, aki ötszörös Stanley-győztes az Edmontonnal?
– Ezt nem tudom, viszont Jarrival odahaza hét évig egy sorban játszottam.

– A jelenlegi munkája könnyebb tehát?
– Télen ugyanolyan nehéz! Sokat kell utazni, de saját magam állítom össze a programom, és tavasszal fogynak a meccsek, mivel zajlanak a rájátszások, és nem lehet tudni, meddig tart egy párharc – persze ekkor a tervezés a nehezebb. Viszont amikor jön az elit-világbajnokság, akkor már közel a nyári szünet. De sokszor úgy érzem, ez nem is munka, hanem hobbi, mert körbeutazom Európát, szép helyeken járhatok, amilyen Berlin, Prága és Budapest is, és napközben tényleg akad szabadidőm. Este pedig ott a meccs, megírod a jelentésed, és kész.

NAGYON SOK PÉNZ, NULLA HIBALEHETŐSÉG

– Hogyan dolgozik pontosan?
– Van egy játékosértékelő szoftver, amit a 31 NHL-klubból 30 használ – csak a New Jersey nem –, ebbe a lefújás utáni 24 órán belül fel kell tölteni a jelentést, azt pedig mindenki olvashatja, tehát egymás szakvéleményét is felhasználhatjuk, viszont aki fontos, azt úgyis a saját szemünkkel akarjuk látni… Ha találok valakit, szólok az észak-amerikai munkatársaimnak, és összevetjük a hasonló tengerentúli jelöltjeinkkel, hiszen belőlük nagyok sok van, talán könnyebben elérhetőek. Minden januárban tartunk egy féléves értekezletet, ahol összerakjuk a listáinkat, és áttekintjük, a következő években hol keletkezhet lyuk a keretünkben a szerződések függvényében is.

– Ha valakinek a játéka megtetszik, mikor és mennyire kezdik el feltérképezni a hátterét?
– Beszélünk vele és a családjával, kitöltetünk egy kérdőívet, amelyben benne van, hogy a szülők sportoltak-e, a testvérek sportolnak-e, volt-e súlyos sérülése, betegség a családban… Az is kérdés, tud-e angolul, mert a legnagyobb tehetségek is elveszhetnek, ha nem értik, amit az edző kér. Ezért rizikós oroszokat igazolni, mert ők nem tudnak egy szót sem angolul, úgyhogy, ha nincs máris egy-két orosz a keretedben, elszigetelődnek.

– Előnyben vannak a finnek és svédek, akik beszélnek angolul?
– A svédek igen, de a mieinknél csak manapság kezd általánossá válni az angoltudás. Ezért is egyeztetek azon kollégákkal, akik az adott régióban dolgoznak: Finnországban például mindenkit ismerek, egy telefonhívással beszerezhetem a legközelebbi és legaktuálisabb szakvéleményt. Jelenleg 75 millió dollár a fizetési plafon az NHL-ben, ami egy játékosra vetítve három és fél millió dollár – ez nagyon sok pénz, nem lehet hibázni.

– Hogy jön mindehhez egy divízió 1/A-vb, hány játékost figyelt Budapesten?
– Igazából egyet, és őt is láttam már korábban, hiszen a korosztályos vb-n játszott, csak aztán meglepetésre elhozták ide, a felnőttekhez is, ezért hirtelen felkerekedtem. (Nyílt titok, hogy ez az egy játékos Nagy-Britannia 2000-ben született csatára, Liam Kirk volt.) Ha már eljöttem, végignéztem a kereteket, a húsz év körülieket bekarikáztam, és megakadt a szemem még három-négy emberen, ami viszont önmagában nem jelent semmit. Ez is jelentős esemény, de azért nem a legnagyobb, azokon ugyanis az összes NHL-klub küldöttje ott ül.

NÉGY RIVÁLIS EGY AUTÓBAN

– Előkerült magyar játékos neve is valamikor?
– Sebők Balázsról tudok egyedül, őt láttam is sokszor, hiszen Finnországban légióskodik. De huszonnégy lesz, úgyhogy kicsit idős…

– Szóval, az NHL-ig nem, de mondjuk az AHL-ig eljuthat?
– Odáig simán, persze. Biztos, hogy ő a leginkább követett magyar játékos. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az volna a tanácsom a magyarhoz hasonlóan kicsi hokinemzetek játékosainak, hogy minél hamarabb menjenek külföldre, magasabb hokikultúrájú országba.

– Hány játékosmegfigyelője van az Oilersnek?
– Tizenhat. Kétféle megfigyelő van: profi és amatőr, ám a minősítés a játékosokra vonatkozik, nem a megfigyelőkre, mert a „profik“ a felnőtteket nézik, az „amatőrök“ pedig azokat a fiatalokat, akiket lehet draftolni. Én mindkettőt csinálom, Finnországban a tehetségeket keresem, ide viszont felnőtt vébére jöttem. Közben megy az U18-as elit-világbajnokság Oroszországban, ahol a világ legjobb ifistái játszanak: ott hét kollégám figyel, összesen pedig több mint kétszáz NHL-kötődésű megfigyelő, mind a harmincegy klub jelen van… Finnországban minden bajnokin van legalább öt NHL-es megfigyelő, ha valaki nagyon érdekes, akkor ötven is. Másnak dolgozunk, mégis jó barátok vagyunk, néha együtt bérlünk autót, és négy különböző csapatot képviselve utazunk: a játékosokról nem is beszélünk közben, de attól még jól érezzük magunkat. Mindenki ismer mindenkit, ezért sem munka ez, inkább életérzés. Évente 230-380 meccset nézek meg, ebben az idényben 255-nél tartok, és ameddig az Oilers igényt tart rám, folytatom.

– A családja megismeri még?
– Két felnőtt gyermekem van, a feleségem pedig tudta, mire vállalkozik! Harminckét éve vagyunk házasok, és sosem voltam otthon: nincs is semmi problémánk. Á, csak vicceltem, a nyáron otthon vagyok, akkor ő sem dolgozik, és fel tudunk töltődni együtt.

NEM A FOCI A LEGFONTOSABB

– Érdekelné, ha az NHL egyetlen nem észak-amerikai, éppenséggel finn igazgatója, Jarmo Kekäläinen áthívná Columbusba?
– Jarmo nagyon jó barátom, sőt, mondok egy vicceset: amikor visszavonultam a Jokerittől, ő lett az utódom igazgatóként… De nem akarok máshova menni.

– Miért, sosem akarták leváltani, sosem akart egy új kihívást?
– Az Oilers a nyolcvanas években fantasztikusan teljesített, azóta viszont borzasztóak lettünk. Az én nyolc évem alatt már a harmadik igazgató dolgozik, márpedig tőle és a vezetőedzőtől függ minden: ha ezeken a posztokon váltanak, az egész filozófia változhat, és lecserélhetik az egész megfigyelőhálózatot – nálunk sem maradtak sokan… –, hiszen másféle játékosokat kereshetnek. Ugyanakkor teljesen mindegy, milyen a csapat, állandó a telt ház, elképesztően fontos a hoki arrafelé. Ezért is akartam kanadai csapatnak dolgozni, mert a világon két ország van, ahol nem a foci, hanem a jégkorong az első számú sportág: Finnország és Kanada. Úgyhogy nem akartam és már nem is fogok más klubhoz menni.