Dávid Kornél: a szivarozó Jordantől a felejthetetlen oroszverésig

Hogy miről maradt emlékezetes az észak-amerikai profi kosárlabda-liga 53. idénye? Egyrészt a bérvita miatt kialakult csonka szezonról, másrészt az NBA, és ezzel a világ legnépszerűbb sportolójának, Michael Jordannek a második visszavonulásáról. Aztán eljött 1999. január 21., és az akkor 27 éves erőcsatárt, Dávid Kornélt az NB I-ben szereplő Albacompból leigazolta a hatszoros bajnok Chicago Bulls. Amíg hazánkban jobbára csak a kosaraskártyákon láthattuk a tengerentúli sztárokat, addig a Székesfehérvárról távozó játékos hétről hétre pályára léphetett velük, ellenük.

Dávid 1997-ben ugyan már belekóstolhatott az NBA légkörébe, a Bikáknál eltöltött néhány hónap alatt együtt gyakorolhatott többek között Jordannel és Dennis Rodmannel is, habár abban az évben még nem kapott végleges szerződést.

A Chicagóban töltött két idénye alatt összesen 76 meccset húzott le az újjáformálódó Bullsban, amelyben mérkőzésenként 18 perc jutott neki, átlagban 6.3 pontot és 3.2 lepattanót szerzett, két dupla duplát ért el, s egyszer megválasztották a hónap legjobb játékosának a klubnál. Az NBA történetének egyetlen magyarja később magára ölthette a Cleveland Cavaliers, a Toronto Raptors és a Detroit Pistons mezét is, amerikai karrierjét 109 találkozóval és 549 ponttal zárta 2001-ben.

A 48 éves Dávid Kornél napjainkban a Milwaukee Bucks játékosmegfigyelőjeként és televíziós szakértőként dolgozik, miközben több mint két évtizede vezeti a róla elnevezett kosárlabda akadémiát.

A legmeghökkentőbb Jordan-sztori

1997 októberében, miután a Bulls visszatért egy párizsi túráról, MJ egy edzést követően odament a szekrényéhez, előhúzott egy jókora szivart, rágyújtott, majd besétált a zuhanyzóba. Ez volt az egyik legmeglepőbb, legsokkolóbb élményem vele kapcsolatban. A másik, amikor az előszezonban minden tréning előtt új cipőt vett fel, ezeket a gyakorlás végén aláírta, odaadta a felszerelésmenedzsernek, aki betette egy nagy, gurulós kocsiba. Hétvégente kitolták ezt a gyűjtőt, s eladták a Michael által aláírt lábbeliket. A befolyt összegek jótékony célokra mentek.

A legnagyobb elismerés

A Blackhawks Centerben játszottunk, amikor a reggeli dobóedzés végén odajött hozzám az edző, Tim Floyd, aki azt mondta, készüljek, mert este, a Cleveland ellen kezdek. Az újságírók később arról faggattak, tudtam-e aludni az azt megelőző éjszaka, de addig a reggelig számomra csak egy átlagos nap volt. Délután sem változtattam a szokásos rutinomon: szépen megebédeltem, lepihentem, majd elindultam a meccsre. Amikor kifutottam a pályára, borsódzott a hátam, libabőrös lettem, ám a kezdő dudaszó pillanatában megszűnt létezni számomra a külvilág. (A videón 1.27-től)

A legemlékezetesebb zsákolások:

Mindenki arra emlékszik, amikor a Toronto Raptors játékosa, Tracy McGrady 1999. március 23-án átzsákol engem. A YouTube-on valamiért kevésbé népszerűbb, amikor Jerry Stockhouse-on én is valami hasonlót követek el. Nekem azonban egy Miami Heat elleni találkozó ugrik be: rám jött ki a figura, beléptem a gyűrű alá, elhúztam a blokkolókirály Alonzo Mourning keze mellett a labdát, de az a gyűrűről visszapattant a mezőnybe.

A leghosszabb robogás

A spanyol Tau Cerámicában egyszer az egész pályán végigvezettem a labdát, majd bezsákoltam. A pozíciómból adódóan ez nem sokszor fordult velem elő, mert általában leszedtem a labdát, s egyből kerestem az irányítót. Ezt a kosarat a pillanat hevében szereztem, eksztázisban játszottam, csak azt néztem, hogyan tudok eljutni az ellenfél gyűrűjéhez. A jó helyzetfelismerés mellett a kirobbanó erőmnek köszönhettem ezt a pontot.

A legfölöslegesebb reakció

Jól emlékszem erre a szituációra: a körmendi Csaplár Nagy-Ervinnel mentünk a labdáért és nekem felszakadt a szemöldököm. Egy teljesen átlagos eset volt, amit én kicsit másképpen reagáltam le akkor a felfokozott hangulat hevében. A szolnoki Boldizsár Ferenc ellen kifejezetten nem szerettem játszani, ő egy nagyon erős, kemény játékos volt, akit rendszeresen rám állítottak, hogy megkeserítse az életemet. A pályán kívül viszont remekül megértettük egymást.

A legcsodálatosabb tripla:

Halm Rolandnak az utolsó percben szerzett hárompontosa kellett ahhoz, hogy Salgótarjánban 60–59-re legyőzzük az oroszokat, s kijussunk az Európa-bajnokságra. Akkoriban teljesen más volt a kvalifikáció, az Eb lebonyolítási rendszere, úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű dolgunk. Nagyon nagy győzelem volt, és szerencsére nekem is jól ment a játék. A szurkolók beszaladtak a lefújás után, a nyakunkba ugrottak.

A legfineszesebb csapattárs

Heinrich Róbertre mindig felnéztem itthon, akivel a Honvédban együtt játszottam. A külföldiek között egyértelműen Toni Kukoc volt a kedvencem, rá már fiatalon, a Split kosarasaként felfigyeltem. Hiába éreztem úgy, hogy Magyarországon már letettem valamit az asztalra, mert amikor Kukoccsal kellett egy egyezni, gyorsan rájöttem, van hova fejlődni. Azt viszont sajnálom, hogy Scottie Pippen sérült volt, amikor először Chicagóba kerültem, habár Jordannel sem volt rossz edzeni.

A legmeglepőbb ünneplés

Olyan eksztázisban voltam azon a mérkőzésen, hogy nem igazán foglalkoztam vele, mit csinál Randy Brown, csak akkor vettem észre, miután visszanéztem a jelenetet. Randyvel azóta is nagyon jó a kapcsolatom. Jólesik az ilyen, amikor elismerik az ember küzdését, munkáját. Az akkori NBA nem arról szólt, hogy a fiatalokat, vagy a külföldieket hátba veregessék, az idősebbek, rutinosabbak nagyon ritkán mutatták ki az érzéseiket felénk. (6.39-nél)

A legösztönzőbb emlék

A bevonulást megelőző csapatkiáltás kitörölhetetlen pillanatokat jelentett: „What time is it? Game time, huh!