A határ nem a csillagos ég – miként építkezhetnek a tengerentúli profi klubok?

Charles Barkley, Michael Jordan, Hakeem Olajuwon és John Stockton bemutatkozott az NBA-ben. Kareem Abdul-Jabbar 38 évesen lett a finálé legértékesebb játékosa, és diadalra vezettea Los Angeles Lakerst. A Turner Broadcasting médiavállalat megkezdte a mai napig tartó kapcsolatát a profi kosárlabdaligával, és két évre érvényes, húszmillió dollárt érő szerződést kötött vele. Emellett szintén a napjainkig érvényben maradt, ami az eddig felsoroltakhoz hasonlóan az 1984–1985-ös idényben debütált: a fizetési plafon intézménye.

A téma természetesen az összes amerikai major sportot érinti, és annyira szerteágazó, hogy ennek a cikknek a kereteit jócskán szétfeszítené. Ezért a teljesség igénye nélkül, leginkább az NBA-re fókuszálva megpróbáljuk bemutatni, pontosan mi is az, ami a játékoskeretek feltöltésének alfáját és ómegáját jelenti. A rendszer különbözik az összes többi amerikai profi ligáétól, hiszen míg az NFL-ben (amerikai futball), az NHL-ben (jégkorong) és az MLS-ben (labdarúgás) a „kemény” szabályok érvényesülnek, vagyis a franchise-ok nem léphetik túl a fizetési plafon által meghatározott összeget, továbbá az MLB-ben (baseball) nincs küszöb, ugyanakkor létezik luxusadó, amellyel pluszköltségekbe verik a takarójukon túl nyújtózkodó gárdákat, addig az NBA-ben engedékenyebbek a „sapkás” regulák, és a luxusadó is működik.

ÁLTALÁBAN TÖBBET KERESHET, AKI HAMAR BEFUT

A cbafaq.com (a CBA a kollektív szerződés rövidítése) oldalon nem kevesebb mint 127 kérdést gyűjtöttek össze, ami a fizetési plafonhoz, vagyis a „salary cap”-hez kötődik, aki nagyon ráér (és valljuk be, elég sokan vagyunk így ezzel mostanában), szeretne tisztán látni, továbbá akár szakértővé válni, annak szívből ajánljuk, hogy vesse bele magát az olvasásba, mert példákkal alátámasztott, rendkívül részletes összefoglalót talál. És az sem baj, ha megnézi a The Last Dance című, vasárnap befejeződött és hatalmas népszerűségnek örvendő tízrészes sorozatot, mert sok háttérinformáció kiderül arról, Jerry Krause, a Chicago Bulls NBA-csapatának general managere (általános igazgatója) hogyan építette fel minden idők talán legütősebb gárdáját, amelyben Michael Jordan volt a főkolompos, hű segítője meg Scottie Pippen – aki ennek ellenére megdöbbentően csekély pénzmennyiséget markolhatott fel, az 1997–1998-as idényben pl. körülbelül a tizenkettedét a Jordan által keresett összegnek. Ebben persze Pippen is hibás, hiszen egy ideig úgy gondolta, jó neki a biztos kevés, aztán már hiába akart változtatni...

A játékosoknak adható fizetések mértéke nagyon sok tényezőtől függ, ezek közül talán a legfontosabb, hogy milyen hamar választották ki a drafton, és mennyi ideje pattogtat a profi ligában – annál nagyobb összegeket lehet zsebre tenni, minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik az illető. Ezt a szabályt is meg lehet kerülni ugyanakkor, ha az adott kosárlabdázó „designated player”, vagyis kiválasztott játékos. 2011-ben tették bele a CBA-be, hogy egy csapat egy újoncszerződését taposó játékosának és egy másik franchise-tól érkezőnek is extra szerződéshosszabbítást ajánlhasson, ami a szokásos négyéves kontraktus helyett öt esztendőre is érvényes. 2017-től kezdve már a veteránszerződéseket is meg lehet hosszabbítani ily módon, a kiválasztottak 25 helyett a fizetési plafon 30 százalékára is jogosultak lehetnek. Persze csak akkor, ha megfelelnek bizonyos kritériumoknak: a szabály bevezetésekor az alapszakasz-MVP (vagyis legértékesebb játékosnak járó) cím birtokosaként csupán az akkor a Chicago Bullst erősítő Derrick Rose írhatta alá a maximális hosszabbítást, ez a tény azzal járt, hogy a regulát róla nevezték el. Ő később szignózott is egy ilyet, ahogy Paul George és Blake Griffin is – hogy ezt elérje, George az első négy NBA-idényéből kétszer bekerült a liga harmadik legerősebb ötösébe, míg Griffint ugyanannyi idő alatt kétszer válogatták be a második legerősebb ötösbe.

A kiválasztott játékos szerepe az MLS-ben, vagyis a profi labdarúgóligában még hangsúlyosabb, közülük 2007-ben David Beckham volt az első, aki e szabály alapján írta alá a szerződését, s így nem számított bele csapata, a Los Angeles Galaxy fizetési plafonjába (pontosabban beleszámított, de csak 400 000 dollár értékben, amit a liga fizetett ki), ennek köszönhetően zsebre tehetett évi hat és félmillió dollárt (többet mint a csapattársai összesen). Érthetően fontos cél volt az MLS korifeusai számára, hogy olyan játékosokkal töltsék meg a bajnokságot, akik színvonal-emelkedést visznek a ligába, továbbá növelik az érdeklődést iránta, nem mellesleg magasra emelik a tévés jogdíjakat, és számottevő bevételeket generálnak az ajándéktárgyak vásárlásában.

A SZERZŐDÉSEK KLUBFÜGGETLENEK

És ha már szóba került a futball: 2018 januárjában a Manchester United és az Arsenal konkrétan egy az egyben „kicserélte” az örmény Henrih Mhitarjant és a chilei Alexis Sánchezt, amivel végül egyik klub sem járt jól, hiszen nem sokat tudtak a felek hozzátenni új kenyéradójuk teljesítményéhez, ugyanakkor ritkaságszámba menő ügyletet vittek végbe. Az élő szerződések azonban nem futhattak tovább, vagyis az üzlet nem úgy működött, mint például az NBA-ben, ahol nagyon ritka, hogy centre azonos fizetésű játékosok cseréljenek gazdát – emiatt nem lehet megkerülni a fizetési plafont, ellentétben az európai labdarúgással, amelyben édes mindegy, mennyi pénzt költenek egy-egy játékosra (a Financial Fair Play-rendszer a klubok bevételeire és kiadásaira épül, és egyrészt elég könnyű kijátszani, másrészt a fizetések csak egy bizonyos szegmensét jelentik az egésznek).

Szóval egy filléres játékosért csak akkor lehet megkaparintani LeBron Jamest, ha az adott franchise-nak temérdek plafon alatti helye van. Viszont jogosan vetődik fel a kérdés: mi van akkor, ha egy csapat összeszedett két-három méregdrága játékost, miként tölti fel a 15-ös keretét? Erre is megvannak a praktikák, például a plafon fölé menni és ellentételezésként luxusadót fizetni, vagy akár elérni az apront, amely egy újabb előre meghatározott fizetési határ. Csakhogy ebben az esetben a klubnak több átigazolási korlátozást is el kell szenvednie, ami megköti a kezét. Mindenesetre a szintén már az idény kezdete előtt lefixált minimumfizetésekért rövid távra akármennyi játékost magukhoz láncolhatnak az észak-amerikai profi kosárlabdaliga résztvevői. Más kérdés és igen fontos is, hogy vajon mennyire vonzó egy adott franchise. Ahol évek óta szépen építkeznek, nem hallani botrányokról, érthetően sokkal vonzóbb perspektíva mondjuk egy fiatal, feltörekvő játékos számára, mint egy olyan gárda, amelynek a tulajdonosa despota, a vezetőedző meg kiszámíthatatlan figura. Vagy éppen ott van a Philadelphia 76ers, amely 2013 és 2016 közt teljesen lerombolta a renoméját, s bár azóta ütőképes kerete alakult ki, az igazi nagy áttöréshez még egy kis pluszbizalomra szükség lenne a franchise irányába.

Az is egy lehetőség, hogy bajnoki címre pályázó csapat alakuljon ki, ha egy-két kisebb sztár pénzügyileg és szakmailag is alárendeli magát egy felettük álló csillagnak csak azért, hogy bajnoki aranygyűrűkkel gazdagodhassanak, amelyek természetesen megkönnyítik a későbbi érvényesülésüket (ellenpélda Chris Paul, aki rendre kiharcolta a saját maga számára legjobb szerződést, s bár korszakos irányító, bajnoki címe valószínűleg sosem lesz). És persze az sem baj, ha a kitűnő labdabűvölők még jó haverok is, mint például a kétezres évek végén vitézkedő Boston Celticsnél Ray Allen, Kevin Garnett és Paul Pierce, vagy a tízes évek elején domináló Chris Bosh, James, Dwyane Wade szupertrió. Már csak hab a tortán, ha éles szemű általános igazgatója van az együttesnek, és a játékosbörze második körének végén is megtalálja a leghasznosabb csapatembert.

S bár mostanában kutya idők járnak New Yorkban és Chicagóban, a két metropolisz még mindig jóval nagyobb piac szélesebb körű lehetőségekkel, vaskos szponzori pénzekkel, mint mondjuk az isten háta mögötti Utah, Oklahoma vagy éppen Milwaukee, ahol történetesen az NBA tavalyi alapszakaszának legértékesebb játékosa, a jövőre korlátlan szabadügynökké váló „Görög Szörny”, Jannisz Antetokounmpo villog. És igen, most megkérdezhetik, hogy mit jelent az a szó, hogy szabadügynök, márpedig szakértőnk, Tőrös Balázs is felhívta az egyik videós műsorában a figyelmet arra, hogy a helyes terminológia erre a kifejezésre a „szabadon igazolható játékos”, tehát attól még, hogy az angol „agent” szót lefordítjuk „ügynökre”, a megoldáshoz nem jutunk közelebb. Ezen a nyáron a szabadon megcsíphető kosárlabdázók legnagyobbika a megállíthatatlan erőcsatár, Anthony Davis, ám ki lehet zárni, hogy tavaly azért ment volna a Los Angeles Lakershez James mellé, hogy dolgavégezetlenül (vagy épp egy csonka, mégis hónapokkal elhúzódó idény bajnokaként), gyorsan távozzon – ha mégsem tudna valamiért megállapodni az aranysárga-lilákkal, akkor nincs olyan franchise, amely ne adná érte oda a fele királyságát.

A LEGROSSZABB FORGATÓKÖNYV SEM IRREÁLIS

A legrosszabb forgatókönyv szerint a koronavírus-járvány okozta leállás és a gazdasági következmények miatt a 2020–2021-es évadra érvényes fizetési plafon 25–30 millió dollárral is alacsonyabb lehet, mint a legutóbbi. Ebből a szempontból igen gyászos következményekkel járna, ha mégsem fejeznék be az aktuális bajnokságot, márpedig ebben az ügyben túl sok konkrétummal és jelentős előrelépéssel továbbra sem számolhatunk – a veszteség egymilliárd dollár is lehet, amit a játékosok bizony megéreznek majd a saját pénztárcájukon is. Ha Adam Silver, az NBA komisszárja a következő két-három hétben lefújja a hátralévő küzdelmeket, akár fizetésük negyven százalékát is bukhatják a kosárlabdázók, akiknek így nem lenne lehetőségük a szerződésükben foglalt feltételek mindegyikének megfelelni. Május 15. óta mindenkinek le kell mondania a kéthetente esedékes fizetésének 25 százalékáról, hogy a franchise-ok veszteségeit valamennyire kompenzálni lehessen.

Mielőtt a tavaly őszi, előszezonbeli botrány miatt elveszítette egyik legfontosabb partnerét, Kínát, és még jóval azelőtt, hogy a világméretű pandémia kitört volna, a liga 115 millió dolláros fizetési plafonnal és 139 millió dolláros luxusadóval számolt. Ennek alapjául szolgált, hogy nyolcmilliárd dolláros összbevétellel kalkulált az NBA, viszont ez a valóságban jóval kevesebb lesz (a fizetési plafon összességét a liga bevételeinek nagyjából a fele jelenti).

Ha az összbevétel csupán hatmilliárd dollár lehet, a fizetési limitet 95 millió dollárban határoznák meg, míg a luxusadó határa 115 millió dollár lehet. Így rekordszámú 25 franchise-nak (a harmincból) is luxusadót kellene fizetnie, amire korábban sohasem volt példa.

Az utóbbi esztendőkben súlyosan túlköltekező Golden State Warriors esetében 45 millió dollár lehet a büntetés, ami kapásból 160 millió dollárnyi fizetési költség, és akkor a szabadon igazolható játékosok piaca még ki sem nyitott, tehát alaposan át kell strukturálni az elmúlt öt év legjobb gárdáját... Persze a másik 24 érintett klub sem lesz sokkal könnyebb helyzetben, de hátha el lehet kerülni a legrosszabb verziót – ehhez az kell, hogy pattogjon még a labda a 2019–2020-as évadban.

(Ez az írás nem jöhetett volna létre a kezdo5.hu szakportál háromrészes, az NBA pénzügyeivel foglalkozó cikksorozata és Kénesi-Weberzdorfer Szabolcs amatőr kosárlabdázó segítsége nélkül.)

(A következő részben: futballstatisztikák, amelyeket rosszul használnak)