NBA: állandó feszültség, balhék, rettegett Jordan – ez volt a The Last Dance

Térjünk rá rögtön az alapkérdése: valóban a The Last Dance minden idők legjobb dokumentumfilm-sorozata? Nos, ez minden bizonnyal erős kijelentés, valószínűleg nem az. Hogy megéri-e megnézni? Egyértelműen! Sőt, kötelező! De mindenképp javasoljuk, hogy aki nem ismeri a Jordan kritizálta sztorik esetében a többi fél nézőpontját, az olvasson utána kicsit a témának, mert a történet csak így rajzolódhat ki egy kerek egésszé.

Ezek hiányában viszont csak azt lehet mondani, kiváló alkotás lett a the Last Dance, sőt ott van a helye a legjobbak között, de tökéletesnek nem azért nem lehet nevezni.

Adott egy dinasztia, a Chicago Bulls, amely ötszörös bajnokként kezdte meg az 1997–1998-as szezont. Ám hamar kiderül, hogy ez lesz a gárda hattyúdala, Jerry Krause, a Bikák ügyvezető igazgatója ugyanis már az évad előtt kijelenti: generációváltásra van szükség, Jordan maradhat, de új csapatot építenének köré. Ebbe beletartozik az edzőzseni Phil Jackson leváltása is– Krause elmondja, Jackson utolsó éve következik a Chicago élén, de aztán jön az újjáépítés.

„Ha a Bulls 82–0-val zárja az alapszakaszt, akkor sem tér vissza Jackson a következő szezonra” – hangzik el Krause nyilatkozata, amely tulajdonképpen már a legelején megteszi őt »főellenségnek«.

Jackson viszont nem az a fajta pali, aki mártírkodna és sajnálkozna, őt ezek után az érdekli, hogy méltóképp búcsúzzon el a csapat. Ennek apropóján készül el a The Last Dance névre keresztelt stratégiai füzet, amelyet mindenki megkap a szezon előtti felkészülésen – az abban az idényben nyári ligában Bullsszal tartó Dávid Kornél is kapott ilyet –, és amelyről végül a sorozat is kapta a címét.

Az első két részben a központi figura Krause, aki szét akar „rombolni” mindent, majd megismerkedhetünk a korszakos együttessel: a főszerepben nyilván Michael Jordan áll, de kap egy részt legfőbb szárnysegédje, Scottie Pippen is, illetve a balhés fenegyerek Dennis Rodman (Rodmanről egészen zseniális jeleneteket mutatnak meg), mint ahogy megismerhetjük Jackson módszereit, annak történetét, hogy került oda a Bullshoz, majd vált az együttes elismert edzőjévé.

Kapunk jellemzést a gimnáziumi és a főiskolai MJ-ből is (egészen szenzációs felvételeknek lehetünk szemtanúi) míg eljutunk az 1984-es NBA-draftig, ahol aztán csak mosolygunk az 1/2-es Trail Blazersen – az első kiválasztott a később két bajnokságot is nyerő Hakeem Olajuwon volt, míg a második az a Sam Bowie, aki sorozatos sérülései miatt igazából semmire sem vitte az NBA-ben. Noha a néző tisztában van a forgatókönyvvel, mégis a fejét fogja, hogy Michael Jordan csak a harmadik helyen kel el.

Ám Jordan ide vagy oda, a Chicago évekig marad az a csapat, amely ugyan a rájátszásig el tud jutni, onnan rendre gyorsan kizúg. Így érkezünk el 1987-be, amikor Krause is felismeri, hogy Jordan egyedül kevés lesz, úgyhogy a draftról egy csere keretében megszerzi kedvenc tehetségét, Scottie Pippent, mellé pedig a kiváló védő Horace Grantet. Ez a húzás jelenti a nagy áttörést, ami után a Chicago Bulls megtanul győzni.

Hogy a vezetőség, a tulajdonos Jerry Reinsdorf szerepét is lássuk, Jordan elég hamar lerántja a leplet arról, hogy már profi karrierje elején ellenszenvessé vált neki a Bulls vezetősége, ugyanis amikor MJ a második idényében eltörte a lábát, ami miatt az idény javát ki kellett hagynia, azt tapasztalta, hogy a vezetőség inkább azt szeretné, hogy a gárda ne jusson be a rájátszásba, hogy jobb helyen draftolhasson majd.

A The Last Dance elsősorban Michael Jordanről szól, a Chicago Bulls, a dinasztia maga, ha lehet így fogalmazni, csak a körítés. A sorozat elkészítésében közreműködött Jordan, a „keze munkája” pedig tisztán érezhető az alkotáson. És itt ki is kell mondani: sajnos. Ugyanis a széria így túlságosan egyoldalú lett, a legtöbb szituációban csak Jordan véleményét adja vissza.

A feszültség többször is érezhető, példaként ott van a Krause és a Jordan, illetve Pippen közötti ellentét, a Detroit „Bad Boys” ellen érzett gyűlölet, ezeknél viszont olyannyira egysíkú lett a történet, hogy a The Last Dance „elfelejti” megemlíteni, miszerint Jordan például többször is kritizálta és igyekezett lejáratni a Detroitot, amivel azért megadta a löketet Isiah Thomaséknak, hogy a „hadakozásból háború” legyen, emellett a híres „levonulós” jelenetnek is megvannak az előzményei.

Valahol ellentmondásos, amikor az a Jordan ítéli el a kétszeres bajnok Pistonst a durva játékstílusa miatt, aki a sorozatban többször is kihangsúlyozza, nyerni akar, ezért pedig kis túlzással bármire képes, mivel neki csak a győzelem számít. A Detroit pedig akkoriban ezt többször is megtette, nyert. Ha nem is szépen, de bármi áron nyert. Jordan erre „válaszként” egyébként úgy reagált, hogy elkezdett nagyobb erőbedobással kondizni, a fizikumra fektette a hangsúlyt, hogy aztán a „saját torkán nyomja le” a Pistons fegyverét.

A The Last Dance valahol egyoldalú, mert Jordan egyetlen esetben sem hajlandó meghallani és elfogadni a kritikát, így például Gary Payton megállapításánál sem, mely szerint az 1996-os Seattle SuperSonics elleni nagydöntőben „A kesztyű” becenévre hallgató Payton a harmadik meccstől igencsak kibabrált Jordannel.

És hogy erre mi volt Jordan reakciója?

Valójában viszont Paytonnak tökéletesen igaza volt: onnan, hogy a finálé harmadik mérkőzésén egyébként sérülten ő kezdett el védekezni Jordanen, a Bulls-klasszis mutatói minden statisztikában visszaestek, az összes döntőjét tekintve ezeket a találkozókon volt a leggyengébb.

Persze más kérdés, hogy a Chicago így is behúzta a párharcot, mert komplettebb csapat volt...

Egyoldalú, mert a The Last Dance Jerry Krause-t csúnyán lejáratja, holott valljuk be, ő volt az, aki összerakta a Chicago Bullst. Pippen, a balhés és sokak által került Rodman, Steve Kerr és a többiek megszerzése is az ő nevéhez fűződött, sőt Krause volt az, aki 1989-ben húzott egy váratlant és elküldte a Bikáktól azt a Doug Collinst, aki épp akkor vezette el a gárdát egészen a konferenciadöntőig, hogy aztán Collins helyére kinevezze az addigi segédedzőt, Phil Jacksont, akivel a kezdeti nehézségek után belelendült a csapat. Jerry Krause minden idők egyik legjobb ügyvezető igazgatója volt, és a Bulls-dinasztia az ő keze munkája, többek között miatta is juthatott el oda, ahova.

Nem lehet is kérdés, Krause 1997-ben nagyot hibázott, amikor úgy döntött, hogy újjá kell építeni az alakulatot, de tegyük hozzá, ezt az elhatározást osztotta Jerry Reindorf tulajdonos is, aki a széria végén kerek perec bevallotta, hogy esze ágában sem volt megtartani a sztárokat, mivel szerinte Pippenék akkor már nem értek meg annyit, mint amit ki kellett volna fizetni nekik. Elszúrta Krause, ugyanakkor ez a fajta lejáratás némileg aggályos – már csak azért is, mert a 2017-ben elhunyt sportvezetőről csupán korábbi bejátszásokat láthatunk és hallhatunk, az ő oldalát és gondolkodását viszont sajnos már nem ismerhetjük meg. És részben pont ez az, ami nagyon hiányzik a The Last Dance-ből.

A sorozat ellenben tökéletesen megmutatja, milyen is volt Michael Jordan. Sosem fogadta el a kifogásokat, mint ahogy azokat a személyeket sem tűrte meg maga körül, akik nem tettek meg bármit a sikerért. Mert neki semmi más nem számított, csak a győzelem. Ebből a hozzáállásból fakadóan viszont egy sokak számára megosztó, kiállhatatlan figura képe rajzolódik ki, amivel kapcsolatban Jordan konkrétan kijelenti, hogy őt nem foglalkoztatja mások véleménye.

Jordan hajtotta, szívatta és folyamatosan hergelte a társait, nem egy esetben a határon is jócskán túlment, hogy megpróbálja kihozni valakiből a legjobbat.

„Sosem kértem többet a másoktól, mint amit én is megcsináltam. Nem muszáj ezt tenni. Én azért csinálom, mert ilyen vagyok, én így játszom, ilyen volt a mentalitásom. Ha te nem akarsz így játszani, akkor ne tedd.”

Ennek persze olykor nagy viták, máskor verekedés lett a vége – Steve Kerr-rel például tettlegességig fajult a helyzet, amikor Jordan kinézte magának edzésen a Golden State Warriors jelenlegi trénerét, de Toni Kukoccsal is volt éles szóváltása, ami után a felek melegebb éghajlatra küldték egymást.

A különböző epizódok alatt Jordan rengeteg volt csapattársa szólalt meg, akik abban egyetértettek, hogy nem volt egyszerű MJ mellett, sőt volt, aki szerint sokan féltek is tőle, azt ugyanakkor mindenki leszögezte: ha Michael Jordan nem hajtja ennyire a körülötte lévőket, a Chicago Bulls aligha ér el ekkora sikereket. Hozzáállása és jelleme átragadt a többiekre, ami elengedhetetlen volt a csapat eredményességéhez.

Arra is megkapjuk a választ, hogy miért is tudott ennyire sikeréhes és motivált maradni Jordan. Kis túlzással mindenből sikerült kihámoznia magának azt a pluszt, amiből újra és újra erőt merített: például amikor korábbi csapattársa, B. J. Armstrong kiváló meccset zárt épp ellene, és túlságosan örült, Jordan konkrétan sértésnek élte meg, de ugyanígy történt akkor is, amikor Byron Russell az edzőteremben azon poénkodott, hogy leszedné MJ-t a pályáról. Napestig lehetne sorolni, hogy Jordan milyen apróságokat élt meg személyes sértésként, hogy aztán ezek segítségével még jobban felszívja magát. Jól játszottál ellene? Akkor bizony véged. Szájaltál? Akkor is. Kétségbe vontad a képességeit? Naná, hogy véged! De számára még az is motivációs tényezőt jelentett, amikor nem őt választották meg MVP-nek, ezt támadásnak élte meg, így hát eldöntötte, hogy meg fogja mutatni, mekkorát hibáztak.

Jordan egyébként olyannyira kritikus volt másokkal szemben, hogy a szériában kétszer például még Scottie Pippennek is odaszúrt: egyszer játékostársa sérülését vonta kétségbe, később pedig Pippen„sztrájkját” bírálja, sőt bemutatja azt a jelenetet is, amikor Pippen 1994-ben, az egyik mérkőzés utolsó másodperceiben egyszerűen megtagadja a játékot. Furcsa, hogy ez utóbbi viszont akkor történt, amikor Jordan a visszavonulása miatt nem is volt a csapattal, a jelenet ennek ellenére mégis kiemelt figyelmet kap.

Noha akadnak fontos hiányosságok, a sorozat végig elképesztő képsorokat tár elénk, külön részt szentelve a Jordan karrierjét megnehezítő történéseknek is, így édesapja halálának vagy épp a Jordanről megjelenő botránykönyv miatti balhé kirobbanásának. Nem maradhatott ki az egykori szupersztár játékszenvedélye sem, amivel kapcsolatban sokáig azt pletykálták, hogy Jordan először azért vonult vissza, mert David Stern, az NBA akkori vezetője el akarta tiltani, és ezt„fedték” el inkább a visszavonulással. Képet kapunk továbbá a„Jordan brand” felemelkedéséről, illetve az„apapótló” biztonsági őr, Gus Letthez fűződő viszonyáról is.

Szó esik még a híres„Flu game” hátteréről: Jordan elmondása szerint az 1997–1998-as, Jazz elleni finálé ötödik meccse előtti éjszaka megéhezett, ám mivel már csak egy pizzéria volt nyitva a közelben, onnan rendeltek. Mint a The Last Dance-ben hallható, a pizzát öt férfi szállította ki, és miután Jordan egyedül megette, éjszaka magához rendelte segítőit és a csapatorvost, akik a sarokban összekuporodva találnak rá a remegő játékosra. A többi pedig már történelem...

A tíz rész alatt néhány képkockától eltekintve a néző Michael Jordan személyében mondhatni egy„érzéketlen robottal” szembesül, és azt várja, mikor jön el az a pillanat, amikor kiderül, hogy bizony ő is csak ember. Az egyik ilyen a The Last Dance talán legmegindítóbb jelenete, amikor Jordan az édesapja halálát követően épp apák napján nyeri meg az ötödik bajnoki címét.

Az utolsó részben Jordan felfedi, hogy meglátása szerint a Bullsban ott volt a hetedik gyűrű is, Reinsdorf szavaira pedig annyival reagál, miszerint ő, Pippen, Rodman és a többiek is biztosan hajlandóak lettek volna aláírni egy újabb évre, hogy nekifussanak a hetediknek is. Jordan ekkor azt is elárulja, hogy a mai napig dühös, leginkább az frusztrálja, hogy a vezetőség még csak meg sem próbálta egyben tartani a társaságot, az esélyt sem adta meg, hogy ne érjen véget a dinasztia.

Ahogy ezen a vallomáson, úgy tulajdonképpen az egész The Last Dance-en érződik a negatív hangulat. Kapunk egy hajót, amelyet maga a kapitány lékel meg, de ahelyett, hogy egy pillanat alatt befoltozná a lyukat, inkább elsüllyeszti, mivel szerinte a hajó amúgy sem húzná már sokáig.

Reindorf a végén elárulja, Jerry Krause terveit keresztülhúzva az idény után arra kérte Phil Jacksont, hogy maradjon a Chicago Bullsnál még egy évig, ám azt is elmondta neki, hogy mindenképp távozna a csapat fele, még akkor is, ha a sztáredző úgy határozna, hogy nem lép le. Jackson ebből nem kért, mondván, vagy a teljes együttes, vagy semmi.

Az elmúlt napokban állítólag Pippen és Jordan megvádolta Horace Grant is csalódását fejezte ki a sorozattal kapcsolatban – Grant szerint Jordan egyenesen hazudik a The Last Dance-ben, ami„nem egy dokumentumfilm-sorozat, csak egy elbeszélés Jordan szemszögéből”.