Egyszerűen elege lett a kosárlabdából, csak baseballozni akart

1993. július 23.

Három héttel a Chicago Bulls bajnoki triplázása után Michael Jordan szülei, James és Deloris bezárták a Charlotte külvárosában található házuk ajtaját, és útra keltek. A mama Chicagóba repült, hogy meglátogassa immár háromszoros NBA-bajnok fiát, a papa pedig – nyolc nappal 57. születésnapja előtt – bevágta magát a fiától kapott áfonyavörös Lexusba, s elindult egy régi barátja temetésére. Másnap a tervek szerint ő is Chicagóba repült volna, ám nyoma veszett.

Augusztus 5-én az egyik szomszéd azzal hívta fel Michael nővérét, a Sisnek becézett Delorist, hogy kapcsolja be a tévét; a hírekben arról beszéltek, hogy Fayetteville-nél, egy erdős területen megtalálták Jordan papa megrongált Lexusát. A nyomozók gyorsan összekapcsolták az autót és a két nappal korábban 60 mérfölddel odébb, egy mocsaras területen fellelt holttestet; az áldozatot mellbe lőtték. Kiderült: a temetésről hazatérőben pihenni félrehúzódó James Jordant a 17 éves Larry Martin Demery és 18 esztendős Daniel Andre Green gyilkolta meg és rabolta ki (a tetteseket életfogytiglanra ítélték). A család augusztus 15-re szervezte meg a búcsúztatót, a kétszáz gyászoló között ott volt Michael csapattársa, B. J. Armstrong és ügynöke, David Falk is. A kosárlegenda megfontoltan beszélt, a hangja tele volt érzelmekkel. Apja erényeit sorolta, s megköszönte mindazt, amit tőle kapott. „Ne a halálán siránkozzunk, ünnepeljük az életet, amelyet élt” – mondta.

A Jordan család sorsa generációkra visszamenőleg Észak-Karolinához kötődik. Michael apja, James 1936-ban született, anyja, Deloris Peoples 1941-ben. A két fiatal először 1954-ben Rose Hillben, a Charity High School kosármeccsén találkozott. A fiú a hazai együttes játékosa volt, a lány a Rocky Point Training Schoolban szereplő testvéreit kísérte el. A mindössze 13 éves Delorisnak ekkor akadt meg a szeme a fiún. „A személyisége fogott meg, vicces és kedves volt” – mesélte. Noha James az érettségi után beállt a légierőhöz, s Texasba került, Delorist pedig a családja Alabamába küldte iskolába, a szerelem nem hunyt ki. Amikor Jamest 1956-ban egy virginiai bázisra vezényelték át, Deloris követte, és hamarosan összeházasodtak. Első gyermekük, James Jr. 1957-ben született, majd 1959-ben világra jött a kis Deloris is. Az édesapa leszerelt, a család visszaköltözött az észak-karolinai Wallace-ba, itt látta meg a napvilágot 1962-ben Larry. A három gyerekkel megint felkerekedtek, s meg sem álltak New Yorkig. James tanult, neje egy bankban kapott állást. Így történt, hogy negyedik gyermeküket, Michael Jeffreyt 1963. február 17-én Brooklynban hozta világra.   „Vérző orral született, attól féltünk, valami gond lehet vele. Csak három nappal a feleségem hazatérte után adta ki a kórház. Ötéves koráig gyakran vérzett az orra, aztán ez elmaradt”  – mesélte a papa.  „A terhességem idején halt meg váratlanul az anyám, Michael érkezése égi jelnek tűnt. Vidám baba volt, sohasem sírt ” – emlékezett Deloris. Nem sokkal később újfent szedelőzködtek, s visszatértek a gyerekek szempontjából biztonságosabbnak hitt, Wallace-szal szomszédos Teacheybe; ide született 1964-ben az ötödik sarj, Rosalyn Maria. Az ötgyermekes mama ekkor még mindig csak 23 éves volt… A békés életről szőtt álmaik azonban romba dőltek. 1968-ban meggyilkolták az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezetőjét, Martin Luther Kinget. A fehér és fekete közösségek közt óriási volt a feszültség. Michael egyik legjobb barátja mégis egy fehér srác volt a szomszédból, David Bridges, akivel jókat baseballozott. Aligha sejthette, hogy e sportág egy nap főszerepet játszik az életében.

Meglehet, sohasem fog ütőt a kezébe, ha az apja nem hal erőszakos halált. „Rádöbbentem, milyen rövid az élet, pillanatok alatt vége lehet. Vannak időszakok, amikor a kosárlabdát félre kell tenni. Eddig önző voltam, a jövőben több időt akarok a családommal tölteni” – mondta. David Falk már az 1993–1994-es idényt felvezető edzőtábor közeledtével jelezte a Bulls tulajdonosának, hogy ügyfele visszavonulna. Megindult a spekuláció, hogy Jordan­nek a méltatlan fizetésből lett elege, de Jerry Reinsdorf cáfolt: „Michael elmondta, nem a pénz miatt van. Egyszerűen elege lett a kosárlabdából. Megkérdeztem, mit tervez, s azt felelte, baseballozni akar.”

Jordan 1993. október 6-án hivatalosan is bejelentette a visszavonulását, de már ekkor megpendítette a visszatérése lehetőségét arra az esetre, ha „újra érzem a motivációt, ha a Bulls akar engem, s ha David Stern visszaenged a ligába”. Az NBA-komisszár nevének említése újabb pletykaözönt indított el: alku köttetett a ligavezér és a Bulls ikonja között, ha Jordan lelép a színről, az NBA nem firtatja a szerencsejáték-függőségét. David Stern elismerte, hogy vizsgálták a „főbika” fogadási ügyeit, de az ellenőrzés tisztázta őt, így szerinte „goromba és undorító” Michael visszavonulását a vizsgálathoz kötni.

Jordannek a kosárlabdából lett elege, a sportból nem. Egyre sűrűbben tűnt fel a Chicago White Sox edzőközpontjában. „Az apja álma volt az, hogy baseballozzon” – árulta el Phil Jackson, a Bulls trénere. James Jordan szeme előtt annak idején Bo Jackson és Deion Sanders példája lebegett: ők ketten baseballban és amerikai futballban is profi karriert építettek fel. Fia klubválasztása nem volt véletlen: a „fehér harisnyások” tulajdonosa, ahogy a Bullsé is, Jerry Reinsdorf volt. Michael mégis nagy kockázatot vállalt, hiszen 1981 márciusa óta, amikor elköszönt a Laney középiskola csapatától, nem baseballozott. Hivatalosan 1994 januárjában jelentette be új karrierje elindítását. Keményen tréningezett, remélve, hogy képes lesz bedolgozni magát a White Sox társulatába. A tavaszi edzőtáborok első szakasza rendszerint álmos unalomban zajlik, Jordan sarasotai felbukkanása azonban a feje tetejére állított mindent. Az előszezonban megkapta az esélyt – az első edzőmeccsét március 3-án játszotta outfielderként –, de az ütőmozdulata nem volt elég erős, gondja volt a különböző dobások felismerésével, különösen a csavart labdák okoztak neki gondot. A Sports Illustrated gúnyos címlappal kommentálta Michael „kényszerképzetét”, hogy baseballozóként próbáljon szerencsét. Tizenhét gyakorlómeccs után végül nem került be a 25 tagú profi keretbe, március 31-én átirányították a Double-A Southern League-ben szereplő alabamai Birmingham Baronshoz. Ennek ellenére április 7-én ő is részt vett a Windy City Classicon, a két chicagói MLB-klub, a White Sox és a Cubs bemutató meccsén a Wrigley-stadionban. A Sox menedzsere, Gene Lamont nem akarta a kezdőbe jelölni, viszont a 35 ezer néző őt akarta látni. Gyaníthatóan baseballkarrierje legboldogabb pillanatait élte át. Az emberek amúgy Birminghamben is éppúgy megőrültek érte, mint a kosaraspályája során. A teljesítménye az idény 127 mérkőzésén fokozatosan javult, ütőátlaga 20.2 százalékról 25.5-re ugrott. Át is igazolt az Arizona Fall League-ben érdekelt Scottsdale-hez; a Scorpionsnál 25.2 lett az ütőátlaga. Csakhogy augusztus 12-én kirobbant a Major League Baseball történetének nyolcadik munkabeszüntetése, amely 232 napon át tartott – ez volt a leghosszabb leállás a liga történetében. A klubok sztrájktörőket kerestek, de Jordan ebbe az utcába nem sétált be.

1994 szeptemberében pályára lépett a Scottie Pippen által szervezett All Star Classicon, amelynek bevételével Jesse Jackson civil jogi aktivista és baptista tiszteletes nonprofit szervezetét támogatták. Pazarul kosarazott, a 46 dobásából 24 célba ért, 52 pontig jutott, s az általa vezetett „fehér csapat” 187–150-re legyőzte Pippen „vörös gárdáját”. November 1-jén díszvendég volt az új United Centerben, amely előtt felállították az őt zsákolás közben ábrázoló 3.7 méter magas Air Jordan-bronzszobrot. A gálán visszavonultatták a 23-as mezszámát. Phil Jackson mégis azt mondta, ezen az estén érezte először, hogy korábbi játékosában felébredt a vágy, s egy nap visszatér.

1995. március 10-én Jordan bejelentette, felhagy a baseballkarrierjével, majd nyolc nappal később közleményt adott ki. Az ügynöke több szövegváltozatot készített, de egyik sem nyerte el a tetszését, így csak ennyit kanyarított a papírra: „I'm back”, azaz „visszatérek”. Másnap pályára lépett a Market Square Arenában az Indiana Pacers elleni bajnokin, 45-ös számú mezben. Egyrészt a 23-ast a Bulls visszavonultatta, másrészt néhai apjára utalva ezzel is jelezni akarta, új fejezet kezdődik az életében (45-ösben játszott középiskolásként és baseballozóként is). A tv-közvetítést 35 millióan követték az Egyesült Államokban, Michael 19 pontot, 6 lepattanót és 6 gólpasszt jegyzett 43 perc alatt, de a meccset, hosszabbításban, 103–96-ra elvesztették. Tizenhét hónap szünet után a 7/28-as dobásmutató megbocsátható, főleg, mert három meccsel később 55 pontot szórt a New York Knicksnek a Madison Square Gardenben; ez volt a „Double Nickel Game” (a „dupla ötcentes mérkőzés”). A Bulls bemasírozott a rájátszásba, s a konferencia elődöntőjéig jutott, ám az Orlando elleni első meccs éppen rajta úszott el. Egy ponttal vezetett a Magic, Jordan hozta fel a labdát, amikor a szemfüles Nick Anderson elpiszkálta tőle, a kontrát pedig az exchicagói Horace Grant zsákolással zárta; a Magic 94–91-re nyert. „A 45-ös nem a 23-as” – döfött oda Anderson. Jordan a következő meccsre már régi mezszámával futott ki. Igaz, ehhez nem kért engedélyt, így a liga 25 ezer dollárra megbüntette. Az elődöntőt 38 pontos átlaggal zárta, de a sorozatot az Orlando nyerte meg 4–2-re.

Az idények végeztével Michael rendszerint szabadságra ment. A hatodik meccs elvesztését követően a személyi edzője, Tim Grover meg is kérdezte, mikor találkoznak legközelebb. „Holnap reggel” – jött a felelet.

Michael Jordan tényleg visszatért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 18-i lapszámában jelent meg.)