Nyuszik, kacsák, marslakók, bikák és egy Féreg – statiszták a negyedik NBA-címhez

Kris Johnson újoncként tagja volt a UCLA 1995-ben amerikai egyetemi bajnokságot (NCAA) nyerő kosárlabda­csapatának. A gárda körül óriási volt a felhajtás, éppúgy meghívták a Fehér Házba, mint Will Smith és Martin Lawrence Bad Boys című filmjének premierjére. Johnson 19 évesen is jól kezelte a helyzetet, akkor azonban megremegett a térde, amikor felhívták az egyetemről, s arra kérték, keresse fel a Warner Bros. irodáját, mert a filmstúdió Michael Jordannel forgatja a Space Jam című filmet, és szereplőket keres a kosárlabda-jelenetekhez. Johnson kapva kapott az alkalmon, hiszen rajongott Jordanért, ahogy a kosaras ikon is imádta Kris apját, a UCLA-sztár, későbbi ötszörös NBA All Star Marques Johnsont, akinek a posztere ott virított a kollégiumi szobája falán.

Kris a Los Angeles szomszédságában található Burbankben töltötte a nyarat. A stúdió területén hatalmas sátor fogadta. Odabenn Michael Jordan személyi edzője, Tim Grover várta. Középen kosárlabdapálya állt, amelyet a Long Beach State Universitytől vettek kölcsön. Az alkalmi létesítményben különféle erőfejlesztő gépek sorakoztak, a társalgóban kanapét, hűtőszekrényt, játékasztalt helyeztek el és hangszórókat, amelyekből szólt a zene. Ez volt a Jordan Dome, amely egyetlen célt szolgált, hogy az NBA-be az 1994–1995-ös idény hajrájában visszatérő és a Chicago Bullsszal a Keleti főcsoport elődöntőjéből kihulló kosárfenomén tökéletes formába kerüljön az új idény nyitányára. Michael nem is kímélte magát: reggel hét körül kezdett forgatni, a kétórás szünetben kondizott, majd folytatta a filmezést este hétig, s azt követően még három órát kosárlabdázott.

Kris Johnson egyik ámulatból a másikba esett. Hol a komikus Bill Murray, hol valamelyik NBA-sztár, Patrick Ewing vagy éppen Reggie Miller lépett be a sátorba. Egy alkalommal kihunytak a fények és vagy húsz ember érkezett. Elöl a biztonsági emberek, mögöttük Michael Jordan. A kosárlabdázás fejedelme igen barátságos volt az ifjú egyetemistával, ellátta szakmai jó tanácsokkal, és még egy pár Air Jordan sportcipővel is megajándékozta. A parketten azonban nem ismert pardont. Előfordult, hogy rajta kívül további nyolc NBA-játékos volt a pályán, és kőkemény meccseket vívtak. Jordan nemegyszer olyan helyzetet kreált, amikor ő adta az utolsó passzt Johnsonnak, akinek azonnal dobnia kellett. „Ha bement, velem örült, ha rontottam, percekig nem szólt hozzám” – mesélte Kris Johnson.

Ahogy a Space Jam (Zűr az űrben) című filmben győzelemre vezette a Tapsi Hapsi, Dodó kacsa, Lola nyuszi és Bill Murray alkotta csapatát a marslakók ellen, Michael Jordan az NBA-ben is új erőre kapott. Az 1995–1996-os idény aranybetűkkel került be a Bulls történelemkönyvébe. Pedig az Orlandótól az előző playoffban kapott pofon sokáig éreztette a hatását. Még az is felvetődött, hogy talán eljárt az idő a csapat védjegyének számító triangle offense felett. A stratégiát kidolgozó másodedzőben, Tex Winter­ben is kétségek támadtak, Jordan azonban kiállt a „háromszögjáték” mellett, mondván, ez a Bulls identitása. Persze a triangle tökéletes erőnlétet feltételezett, ezért Michael, Ron Harper és Scottie Pippen minden reggel együtt tréningezett Jordan személyi edzőjével a „főbika” saját edzőtermében – ez volt a „reggeliző klub”. Jerry Krause azt is szorgalmazta, hogy Jordan dolgozzon együtt a súlyemelőprogramokért felelős Al Vermeillel, de Michael eleve gyanakvással tekintett az általános menedzser minden ötletére.

Vitája a Jordan árnyékából kibújva premier kategóriás játékossá előlépő Pippennek is volt bőven a vezetőséggel. Még az előző bajnokság rájátszásában, a New York elleni konferencia-elődöntőben történt: 102–102-es állásnál, 1.8 másodperccel a vége előtt Phil Jackson vezetőedző úgy rajzolta fel a támadást, hogy Pippen passzoljon Toni Kukocnak, s a végső dobás legyen a horváté. Pippen ezen megsértődött, s nem volt hajlandó visszatérni a játéktérre, a kispadon füstölgött. A bedobást végül Pete Myers végezte el, s Kukoc félfordulat után hat és fél méterről a gyűrűbe ívelte a labdát. A győzelem fölötti örömöt beárnyékolta a balhé, amelyet az akkoriban Birminghamben baseballozó Jordan így kommentált: „Szegény Scottie.” Mintha megérezte volna, hogy ennek az incidensnek az utóhatásai egyszer majd még az ő karrierjét is befolyásolják. Pippen ugyan utóbb elnézést kért, ám Jerry Krause-t alaposan felbosszantották a történtek, s elkezdett dolgozni a renitens kosaras elcserélésén. A dolgát nem könnyítette meg, hogy Pippen a liga egyik topkosarasának számított. Ám addig mesterkedett, amíg összehozta a cserét a Seattle-vel, amely Shawn Kempet és egy draftjogot adott volna Scottie-ért. Csakhogy a Supersonics végül visszatáncolt, Pippen pedig maradt.

Krause azonban nem nyugodott. Tudta, Jordant és Pippent is az őrületbe kergetné, ha a nyakukra hozná Dennis Rodmant. Nemcsak a nagy duó, de Jerry Reins­dorf klubtulajdonos is gyűlölt mindenkit, aki a Bullsra fájó csapásokat mérő detroiti „rossz fiúkra” emlékeztetett. Ráadásul a többség őrültnek tartotta Rodmant, viszont a liga egyik legjobb lepattanózójaként könyvelték el, és szeretett volna Jordannel kosarazni. Végül a „főbika” és Pippen is rábólintott az üzletre, Krause meg elhozta San Antonióból Will Perdue-ért cserében. Amikor megérkezett Chicagóba, vörös volt a hajkoronája, amelynek tetejére egy fekete bikát festettek, és a körmeire is Bulls-motívumokat pingáltatott.

Ha Rodman felbukkanása nem lett volna elég felkavaró, 1995. július 1-jén kirobbant az NBA történetének első lock­outja, ami szembefordította egymással Steve Kerrt és a játékos-szakszervezettel (végső soron a sajátjaival) vitába keveredő Jordant. A munkabeszüntetést követően, már a Bulls edzőtáborában össze is csaptak ők ketten. Az egyik gyakorláson Jordan fogta az irányítót, aki keményen használta a karját és a könyökét, hogy Michaelt távol tartsa magától. Ám addig dulakodtak, amíg Jordan bemosott egyet csapattársának. Kerr sem maradt adósa – ez volt az irányító első és utolsó nyilvános bunyója a parketten. A meglepetésből ocsúdva Jordan úgy rontott Kerr-re, mint egy velociraptor a Jurassic Parkból, de szerencsére a többiek észnél voltak. A vérfürdő elmaradt, Michael azonban otthagyott csapot-papot. Phil Jackson vezetőedző tudta, a tét a csapat egysége. „Ezt rendbe kell tennetek” – mondta Kerrnek, akit a hazaérkezésekor már várt bokszpartnere üzenetrögzítőre mondott bocsánatkérése. Ezzel együtt a csapatban Jordan volt az alfahím, s a hierarchiát Pippen is elfogadta, főleg hogy ők ketten perfekt tandemet alkottak, és a csapaton belüli kémiát Rodman sem bontotta meg. Ha a „főbika” dühbe jött, elsősorban a légiósokra, az ausztrál Luc Longleyra és a horvát Toni Kukocra fújt, noha utóbbi szupersztárként költözött Európából Chicagóba. Csak hát kellett valaki, akit időnként fenékbe lehet rúgni...

Bár sok rugdosásra nem volt szükség. A Chicago addig sohasem látott vágtát produkált: a 41–3-as idénykezdés után 72–10-zel zárta az alapszakaszt. 1996. február közepén Jordan 44, Pippen 40 pontot szórt az Indianának, hasonló bravúrra korábban Elgin Baylor és Jerry West, a hatvanas évek Lakers-álomduója volt képes. Phil Jackson a nagy menetelés közepette szívesen bevetette volna a tartaléksort is, vállalva, hogy néhány vereség pluszban becsúszik, ám Jordan hallani sem akart erről. Úgy vélte, a reguláris szakasz lendülete átrepíti a csapatot a rájátszáson. És valóban: egyetlen vereséggel viharzottak át az első három körön. A döntőben a Seattle Supersonics gárdájával kerültek szembe, amely szintén imponáló 64 győzelemmel zárt. A Chicago sikerét 10:1-hez adták a fogadóirodák, mégis 1600 újságírói akkreditálási kérelem érkezett a Bullshoz a világ minden pontjáról. Jordant egyedül az frusztrálta, hogy legutóbb, amikor bajnoki döntőt játszott, még az apja, James is vele lehetett.

Az első két mérkőzés sikere után Ron Harper íngyulladása okozott problémát. Jordannek emiatt sokkal többet kellett a bomba formában játszó, végtelenül szívós Gary Paytonnal csatáznia; a Sonics meg is nyert egymás után két meccset. „Sohasem láttam Jordant olyan zaklatottnak, mint az ötödik találkozó után” – emlékezett a Bulls cserecentere, James Edwards. A hatodik mérkőzés éppen apák napjára esett; Jordan az édesapja emlékének ajánlotta. Harper újra 38 percet vállalt, s vele kiegészülve sima győzelmet aratott a Chicago. Az egész idényt 87–13-as mutatóval zárta a Bulls, és elindult a második triplázáshoz vezető úton.

A lefújás után Michael magához ragadta a meccslabdát, hempergett vele és Randy Brownnal a pálya közepén, majd eltűnt az edzői szobában, ahol a labdát ölelgetve, a padlón fekve zokogott. „Tizennyolc hónapot visszaugrottam az időben. Örülök, hogy visszatértem, s örülök, hogy visszahoztuk a bajnoki címet Chicagó­ba” – mondta az immár négyszeres NBA-bajnok, miután átvette a döntő MVP-jét megillető különdíjat, majd hozzátette: „A sorban a következő szám az ötös.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 25-i lapszámában jelent meg.)