A profik is lehetnek boldog gyerekek – Moncz Attila publicisztikája

Miután a múlt szombaton a lefújás után a hazai szurkolótábor kellően (és megérdemelten!) megünnepelte a Győr győzelmét és final fourba jutását a Brest elleni női kézilabda Bajnokok Ligája-negyeddöntőn, jóleső érzés fogott el a lelátó tetején. Nem csupán a részcél (a végcél természetesen az, hogy június 5-én Anne Mette Hansen emelhesse magasba a trófeát az MVM Dome-ban!) teljesítése felett érzett öröm miatt, hanem azért is, mert az előtte hatvan percen át vérprofi produkcióval kirukkoló hölgyek pillanatok alatt átlényegültek gyerekekké.

Ehhez csak annyi kellett, hogy megjelenjen a pályán Laura Glauser kislánya, illetve Amandine Leynaud ikrei. Attól kezdve a régi-új BL-elődöntős lányok váltott „műszakban” fogócskáztak velük, attól függően, hogy a különböző interjúkéréseknek éppen melyiküknek kellett eleget tennie. Vagy amikor csütörtök este Rasmus Lauge, a Veszprém csapatkapitánya az Aalborg elleni BL-káprázat lefújása után odament a vezérszurkolóhoz, elkérte a mikrofont, majd elkezdte vezényelni az „Építők! Építők!” kórust. De előhozakodhatnék Gulácsi Péter közösségi médiát meghódító videójával is, amely a BL-indulás szempontjából alighanem sorsdöntő, Augsburg elleni meccs után készült, és amelyen a kisfia a lipcsei tábor üdvrivalgása közepette gólt lő a Bundesliga egyik legjobb kapusának.

Legkésőbb ilyenkor jó látni, hogy az olykor általunk, a média által is túlmisztifikált hősök sok tekintetben épp olyanok, mint mi. Például képesek ugyanúgy egyik pillanatról a másikra gyerekké válni, ahogyan mi. Más-más taposómalomból jövünk, ugyanoda érkezünk. A versenysport pénzközpontú világában ez önmagában is megsüvegelendő, de az ezen a téren kedvenceim egyikévé előlépő Brett Phillips ennél jóval tovább ment. Ő foglalkozását tekintve profi baseballozó, a Tampa Bay Rays ütője, évi 1.4 millió dolláros fizetésért cserébe. Sohasem lesz belőle All Star-játékos, talán még stabil kezdő sem, mégis vele kapcsolatban mondta azt az egyik közvetítés során Bartha Zoltán, a Sport Tv kommentátora, hogy „...több Brett Phillips kellene a világra”. Az ő pozitív életszemlélete, a pályán és pályán kívüli minden „hülyeségben” való részvétele és állandó mosolya más dimenzióba helyezi a 162 meccses alapszakasszal elsőre gyilkosnak tűnő MLB-t. Az ő szimpatikus hozzáállását látva sokkal inkább elhiszem, hogy ez a liga (de alighanem a többi is, ha megtaláljuk ott a megfelelő karaktereket) sokkal inkább a szórakoztatóipar része, mintsem egy könyörtelen pénzcsináló gépezet.

Tegye fel a kezét, aki úgy egy-másfél órával a következő tétmérkőzése előtt hajlandó olyan vidám interjút adni, amelynek keretében egy addig általa nem látott ételt kóstol meg. Történetesen sült szöcskét. Mert – a riporter állítása szerint – az egy mexikói csemege és ehető. Phillips és csapattársa, Manuel Margot nemigen akarta elhinni, de végül megette az elé tett étket. Röhögve, a megfelelő gesztikulációk mellett. De azt is megtette, hogy amikor Cristian Pache, az Oakland Athletics játékosa a labda elkapása közben nekiesett a falnak, majd visszazuhant a földre, szólt neki, ideje lenne kicsit több súlyt emelnie, mert így még egy szellő is elfújja. Szájkaratézás helyett össznépi mosolyalbum nyílt meg a stadionban, hiszen ezt Brett Phillips mondta, nem valamelyik citromot nyelt szupersztár.

De az is ő, aki a mai sztárközpontú világban nem foglalkozik azzal, milyen poszton szerepel, a fontos, hogy játsszon. Alapból ugye az outfielden (a pálya hátsó részén) kell „mezőnyöznie”, de nemegyszer fordult már elő, hogy Kevin Cash vezetőedző szólt neki, irány a dobóposzt. Ez talán annál is durvább, mint ha egy futballkapust előreküldenének centernek... Ő meg ment, több játékrészt is lehozott kapott pont nélkül, pedig a sztároktól látott 90 mérföld/órás sebességű labdák helyett csak 45-ösökkel dolgozott. Úgy, hogy közben már most lehet tudni, bemutatta az év mentését, midőn Seth Brown egyébként jól elütött labdáját dobóként (!) becsúszva (!) elkapta.

Ehhez csak annyi kellett, hogy megjelenjen a pályán Laura Glauser kislánya, illetve Amandine Leynaud ikrei. Attól kezdve a régi-új BL-elődöntős lányok váltott „műszakban” fogócskáztak velük, attól függően, hogy a különböző interjúkéréseknek éppen melyiküknek kellett eleget tennie. Vagy amikor csütörtök este Rasmus Lauge, a Veszprém csapatkapitánya az Aalborg elleni BL-káprázat lefújása után odament a vezérszurkolóhoz, elkérte a mikrofont, majd elkezdte vezényelni az „Építők! Építők!” kórust. De előhozakodhatnék Gulácsi Péter közösségi médiát meghódító videójával is, amely a BL-indulás szempontjából alighanem sorsdöntő, Augsburg elleni meccs után készült, és amelyen a kisfia a lipcsei tábor üdvrivalgása közepette gólt lő a Bundesliga egyik legjobb kapusának.

Legkésőbb ilyenkor jó látni, hogy az olykor általunk, a média által is túlmisztifikált hősök sok tekintetben épp olyanok, mint mi. Például képesek ugyanúgy egyik pillanatról a másikra gyerekké válni, ahogyan mi. Más-más taposómalomból jövünk, ugyanoda érkezünk. A versenysport pénzközpontú világában ez önmagában is megsüvegelendő, de az ezen a téren kedvenceim egyikévé előlépő Brett Phillips ennél jóval tovább ment. Ő foglalkozását tekintve profi baseballozó, a Tampa Bay Rays ütője, évi 1.4 millió dolláros fizetésért cserébe. Sohasem lesz belőle All Star-játékos, talán még stabil kezdő sem, mégis vele kapcsolatban mondta azt az egyik közvetítés során Bartha Zoltán, a Sport Tv kommentátora, hogy „...több Brett Phillips kellene a világra”. Az ő pozitív életszemlélete, a pályán és pályán kívüli minden „hülyeségben” való részvétele és állandó mosolya más dimenzióba helyezi a 162 meccses alapszakasszal elsőre gyilkosnak tűnő MLB-t. Az ő szimpatikus hozzáállását látva sokkal inkább elhiszem, hogy ez a liga (de alighanem a többi is, ha megtaláljuk ott a megfelelő karaktereket) sokkal inkább a szórakoztatóipar része, mintsem egy könyörtelen pénzcsináló gépezet.

Tegye fel a kezét, aki úgy egy-másfél órával a következő tétmérkőzése előtt hajlandó olyan vidám interjút adni, amelynek keretében egy addig általa nem látott ételt kóstol meg. Történetesen sült szöcskét. Mert – a riporter állítása szerint – az egy mexikói csemege és ehető. Phillips és csapattársa, Manuel Margot nemigen akarta elhinni, de végül megette az elé tett étket. Röhögve, a megfelelő gesztikulációk mellett. De azt is megtette, hogy amikor Cristian Pache, az Oakland Athletics játékosa a labda elkapása közben nekiesett a falnak, majd visszazuhant a földre, szólt neki, ideje lenne kicsit több súlyt emelnie, mert így még egy szellő is elfújja. Szájkaratézás helyett össznépi mosolyalbum nyílt meg a stadionban, hiszen ezt Brett Phillips mondta, nem valamelyik citromot nyelt szupersztár.

De az is ő, aki a mai sztárközpontú világban nem foglalkozik azzal, milyen poszton szerepel, a fontos, hogy játsszon. Alapból ugye az outfielden (a pálya hátsó részén) kell „mezőnyöznie”, de nemegyszer fordult már elő, hogy Kevin Cash vezetőedző szólt neki, irány a dobóposzt. Ez talán annál is durvább, mint ha egy futballkapust előreküldenének centernek... Ő meg ment, több játékrészt is lehozott kapott pont nélkül, pedig a sztároktól látott 90 mérföld/órás sebességű labdák helyett csak 45-ösökkel dolgozott. Úgy, hogy közben már most lehet tudni, bemutatta az év mentését, midőn Seth Brown egyébként jól elütött labdáját dobóként (!) becsúszva (!) elkapta.

Kevesen tudnak egyszerre szórakoztatóak és versenyzőtípusúak is lenni, pedig valahol az én szememben ez a sport lényege. Afelől se legyen senkinek kétsége, ha alkalma van rá, a baseballtudását is csillogtatja. Mint például az MLB 2020-as nagydöntője, a World Series negyedik meccsén, amelyen ő ütötte be a Rays győztes pontját. Aztán olyan repülős ünneplésbe kezdett, ami azóta is a védjegye – és ami a későbbiekben a hozzá köthető egyik megindító történet alapjául szolgált. Merthogy Chloe Grimes hatévesen ebbe a mozdulatsorba szeretett bele. Aztán megküzdött a rákkal. Egyszer. Most küzd másodszor. És az volt a kívánsága, hogy láthassa játék közben kedvencét. A közelmúltban az Oakland Athletics elleni alapszakaszmeccsen összejött a találkozó. Karkötőt cseréltek, Chloe elvégezhette a kezdődobást, majd amikor a helyi Bally Sports Sun riporterének éppen arról beszélt, miért Phillips az idolja („Az övé a legszebb mosoly. Mindig vidám, továbbá imádom, amikor repül”), hősünk odaállt ütni, és bevágott egy home runt.

„Általában megtalálom a szavakat, de most képtelen voltam rá – mondta később Phillips. – Chloe, te igazi ösztönző vagy. Pályafutásom során talán ezt a labdát találtam el a legkeményebben. Remélem, a jövőben is találkozhatok még veled. De a ráknál semmit sem lehet biztosra mondani. Hihetetlen az a vidámság és energia, ami belőled árad. Bízom benne és hiszem, hogy megerősödve jössz ki a küzdelemből. Tudom, hogy megcsinálod!” Kettejük közös története nemigen illik a mai média fősodrába, hiszen nincs áldozat, senkit sem kell bántani, csak élvezni kell azt a néhány jó pillanatot, amit ők hoztak a világnak.

Ráadásul Phillips tudja, mit jelent a halállal találkozni. Gyerekkori barátjával, Nate Richardsonnal arról álmodoztak, együtt kerülnek be a profi ligába. Sajnos Richardson 2009-ben negyedmagával autóbalesetben életét vesztette. Amikor három évvel később a Houston Astros a játékosbörze hatodik körében kiválasztotta Phillipset, ő a következő levelet posztolta Nate közösségi oldalára: „Te vagy az én angyalom az outfielden, mióta a baseballpályára léptem. Miattad vagyok jobb minden meccsemen. Nate, megígérek neked valamit. Ha eljutok a profi ligába, a 35-ös mezben lépek pályára, hogy a szüleid, a barátaink és a családjaink ne csupán engem lássanak, hanem rád is emlékezzenek.”

De ez sokáig nem jött neki össze. Később Milwaukee-ben, Kansas Cityben és Tampa Bayben is foglalt volt a 35-ös dressz. Aztán a Rays 2021-ben elcserélte Nate Lowe-ot, így megnyílt az út Phillips előtt. Isteni jelnek vette, hogy a mez távozó gazdájának és legjobb barátjának is ugyanaz volt a keresztneve, hitét megerősítendő, kikérte egy tampai lelkipásztor, J. J. Johnson tanácsát is, majd jelezte a klubnak, a jövőben 35-ösben akar szerepelni. Az első 35-ös Phillips-mezt pedig elvitte Nate édesanyjának, Diane-nak.

Mert a legfontosabb, hogy megmaradjunk embernek minden körülmények között.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!