Szerencsejáték-függő? „Úgy pörgött, mint a Beatles és Elvis Presley együtt”

A Chicago Bulls hívei javában ünnepelték a csapat első bajnoki címét, de a kosarasvilág már azt találgatta, a következő döntőben megismétlődhet-e a Bulls–Lakers, s ezzel a Michael Jordan–Magic Johnson álomcsata. A bajnokcsapatok jó része – figyelmeztetett a címvédő vezetőedzője, Phil Jackson – a nagy győzelem után többé nem jut fel a csúcsra. Az NBA színtiszta üzlet, s bármennyire összeáll egy gárda, nincs rá garancia, hogy együtt is marad. A nagy visszavágó mégis egészen más okból maradt el. Lon Rosen, Magic ügynöke 1991. november 7-én reggel azzal hívta fel a Chicago PR-munkatársát, Tim Hallamot, hogy ügyfele bejelentésre készül délután. A Lakers ikonjának tesztje pozitív lett, azaz Magic Johnson HIV-pozitív. Hallam egyből kereste az éppen tréningező Jordant, aki a döbbenettől ennyit tudott kinyögni: „Akkor most meg fog halni?” A nyomasztó kérdés milliókban fogalmazódott meg, s rátelepedett a bajnokság nyitányára.

A Chicago ezzel együtt pazar idényt futott. Az alapszakaszt 67–15-tel zárta, Jordan másodszor lett MVP, sorozatban hatodszor pontkirály, 30.1-es pontátlaggal. Noha a rájátszásban hét találkozót veszített a Bulls, azért összejött a duplázás, a döntőbeli áldozat a Portland Trail Blazers volt. Jordan sohasem volt igazán hatékony a triplavonalon túlról, az 1991–1992-es idényben a 100 kísérletéből csak 27 ért pontokat, de a fináléban képes volt kilépni a komfortzónájából a Clyde Drexlerrel vívandó külön csata kedvéért. A nyitó meccs félidejére rekordokat döntött: 35 pontig jutott, közte hat triplával. A portlandi Cliff Robinson szerint legfeljebb úgy lehetett volna megállítani, ha szó szerint leviszik a pályáról… Összeszorított ököllel és a dacos grimasszal emlékeztette a Trail Blazerst vezetőit, mit veszítettek azzal, hogy nem őt választották az 1984-es drafton (hanem Sam Bowie-t). A Bulls 4–2-re nyerte meg a finálét, s másodszor koronázták meg. Major ligás chicagói csapat először nyert hazai környezetben bajnoki címet azóta, hogy 1961-ben a Bears a Soldier Fielden lett az NFL legjobbja.

A lefújás után a Bulls bevonult az öltözőbe, ahol Jerry Reinsdorf tulajdonos, Jerry Krause általános menedzser, Phil Jackson vezetőedző, valamint Michael Jordan és Scottie Pippen vette át David Stern komisszártól a Larry O'Brien-kupát. Ám a drukkerek sem mozdultak, zengett az aréna. Steve Schanwald klubalelnök azt javasolta Reinsdorfnak, vigyék vissza a csapatot a játéktérre, aki ezt nem ellenezte, ha Jackson is rábólint. A tréner rábólintott. Szájába vette két ujját, és éleset füttyentett. Azonnal csend lett. „Kapjátok fel a kupát, és menjünk ünnepelni a drukkerekkel!” – mondta. Jordan megragadta a trófeát, a többiek követték. A parketten a „főbika” két ujját a magasba emelte (ezzel jelezve, hogy dupláztak), majd a harmadikat is felmutatta, amire fülsiketítő őrjöngés volt a válasz. Néhány nappal később, a Grant Park-i parádén Pippen is arról beszélt a több tízezer embernek, hogy következik a triplázás.

Ám Jordannek és Pippennek még volt egy kis dolga: csatlakoznia kellett az 1992-es barcelonai olimpiára készülő amerikai válogatotthoz. Előbbi kerettagságának bejelentését hosszú egyeztetés előzte meg. Michael hajthatatlannak bizonyult: jelezte, nem vállalja a szereplést, ha Isiah Thomas behívót kap. Sohasem bocsátotta meg a Pistons fővezérének, hogy az 1991-es Keleti főcsoportdöntő után a detroitiak nem gratuláltak legyőzőiknek. A Dream Team-őrület közben az egész világot elborította. Mitikus hősökként tekintettek az amerikai profikra, aminek az volt az ára, hogy a többi csapat a balek szerepébe kényszerült. Várható volt, hogy gálába fordul az olimpia, s ezt Jordan meg is jósolta: „Ki állítana meg minket? Ha bármelyik mérkőzésünk szorosan alakul, az az európaiak erkölcsi sikere lesz.”

A válogatott a kaliforniai La Jollában edzőtáborozott, amit Jordan arra használt fel, hogy Richard Esquinas­szal golfozzon. A San Diego Sports Arena egykori igazgatója (manapság jógaoktató) könyvet írt közös szenvedélyükről (Michael & Me: Our Gambling Addiction… My Cry For Help), amelyből kiderül, hogy az edzések között és olykor helyett is ütötték a labdát. Előfordult, hogy egy-egy lyuk 1000 dollárt ért, s az is, hogy Jordan 902 ezer dollár mínuszban volt. A Dream Team tagja, Charles Barkley emlékezett olyan alkalomra, amikor Michael egyetlen ütésre 100 ezer dollárt akart feltenni. Sűrűn kártyázott is, Esquinas szemtanúja volt egy partinak a HIV-fertőzöttsége ellenére a keretbe kerülő Magic Johnson szállodai lakosztályában, amikor Clyde Drexlerrel és Pippennel négyesben verték a blattot, s a tét 4000 dollár volt. Valahányszor Jordan emelt, Magic pikírtkedve megjegyezte: „Ez a pénz a sportcipőkből jön.” Úgy tűnt, képtelen megemészteni, hogy Jordan egyedülálló szerződést kötött még az újoncidénye előtt a Nike-kal.

A barcelonai olimpia príma lehetőség volt arra, hogy az NBA topsztárjai megismerhessék egymást. Jordan játékszenvedélye gyorsan egyértelművé lett, miként az is, hogy sajnálja az időt a pihenésre. „Úgy pörgött, mint a Beatles és Elvis Presley együtt” – emlékezett Chuck Daly szövetségi kapitány. Összesen nyolc állomás vezetett az olimpiai győzelemig, a legszorosabb találkozó is 32 pont különbségű győzelemmel zárult. Izgalmat kizárólag Michael és Magic rivalizálása okozott. Négy nappal a barcelonai nyitány előtt játszottak egy zárt kapus meccset Monte-Carlóban. Pippen, Karl Malone, Patrick Ewing és Larry Bird került Michaellal egy gárdába, Magic alakulatához Charles Barkley, Chris Mullin, David Robinson és az egyetemista Christian Laettner tartozott. Utóbbiak jelentős előnyt szereztek, s közben a két főnök folyamatosan zrikálta egymást. „Ha nem váltasz Air Jordan üzemmódba, lemosunk!” – piszkált oda Magic. Váltottak. Johnsont pedig kis híján megütötte a guta, amikor a meccs után a győztes Jordan a Gatorade reklámdalát ekként szerenádozta el neki: „Néha álmodom…, arról, hogy Mike lehetnék.” Jordan utóbb azt mondta: „Ez volt a legélvezetesebb meccsem a pályafutásom során.”

Az 1992–1993-as idény tüzesen indult. Phil Jackson könnyítéseket adott a Barcelonából hazatérő duónak, emiatt Horace Grant „kettős mércéről” panaszkodott az újságíróknak. Pippen meg is orrolt Grantre, bár a center később bocsánatot kért arroganciájáért. Jackson gyűlölte a megosztottságot, ám ettől függetlenül is ideje volt felfrissítenie a társulatot. Bill Cartwright már 35, John Paxson 32 éves volt, ráadásul utóbbinak a holt idényben műteni kellett a térdét. Eljött az ideje, hogy a 25 éves B. J. Armstrong átvegye a posztját, ami jóval hatékonyabbá tette a Bulls letámadásos védekezését. Jackson 1992 decemberében behúzta karrierje 200. győzelmét; e mérföldkövet ilyen gyorsan egyetlen edző sem érte el. A Bulls mégsem kosarazott ideális tempóban. Végül 57 győzelemmel zárta az alapszakaszt, ám így pályahátránnyal kezdte a konferenciadöntőt a 60 győzelmet arató New York ellen. Michael gyűlölte a Knickst, azt mondta, „olyan szemét kosárlabdát játszik, mint a Detroit”. A két edző, Phil Jackson és Pat Riley sem kedvelte egymást, ők már játékosként szembe kerültek egymással. A párharcot két győzelemmel kezdte a New York, ráadásul Jordant a második meccs előtti hajnalon egy Atlantic City-i kaszinóban látták. „Nincs kijárási tilalom” – zárta rövidre Jackson, de a New Yorkból hazatérő Chicago első edzésén a Berto Center­ben egymást taposták az újságírók. „Minden meccs előtt kaszinózik? Szerencsejáték-függő?” – ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak. Jordan egy idő után faképnél hagyta a riportereket, és aztán már nem nyilatkozott. Inkább a pályán válaszolt (a negyedik meccsen 54 pontot szórt, az ötödiken tripla duplát jegyzett), s a Bulls sorozatban négy meccset megnyerve harmadszor is szuperdöntőbe jutott, amelyben a Phoenix Suns várt rá – benne Jordan golfpartnerével, Charles Barkleyval.

Noha a sorozat a phoenixi America West Arenában indult, a Chicago volt az esélyesebb. Csakhogy beütött a ménkű, megjelent Richard Esquinas már említett leleplező könyve. A döntő első meccsének szüneté­ben az NBC bejátszott egy rögzített felvételt, amelyen Jordan elismeri, jelentős összeget veszített, Esquinas pedig meglebegteti a kosaras 300 ezer dolláros tartozásáról szóló csekk másolatát. A Newsweek már azt állította: „Az edzéseken is fogadásokat köt, a csapat repülőjén huszonegyezik vagy römizik, az idegenbeli túrákon egész éjjel pókerezik. Három éve a Bulls saját charterrel repül, védendő játékosai magánéletét, de a jelek szerint csak ki akartak szabadulni a reptéri várókból, hogy elrejthessék az avatatlan szemek elől a kártyapartik dollárkötegeit.” Az össztűz ellenére az első meccsen Jordan 31, Pippen 27 pontot szórt, míg Barkley 25 kísérletéből 9 ért pontokat. A második összecsapáson Jordan és Barkley is 42 pontot dobott, de a chicagói hozzácsapott még 12 lepattanót és 9 asszisztot. A harmadik háromszori hosszabbításban dőlt el a Jazz javára. „Azt hittem, sohasem lesz vége” – sóhajtott Jackson. A negyedik meccset Jordan 55 ponttal zárta, ennél többet, 61 pontot döntős meccsen csak Elgin Baylor (Minneapolis Lakers) produkált még 1962-ben a Boston ellen. Az ötödik találkozónak is Chicago adott otthont, és Jordan megesküdött a társainak, nem repül el még egyszer Phoenixbe.

Csakhogy kikaptak, muszáj volt visszatérni Arizonába. A „főbika” a Bulls repülőjének fedélzetére lépve így köszönt: „Helló, (világ)bajnokok!” S nemcsak mondta, tényleg úgy is gondolta, hogy Phoenixben csakis ők győzhetnek. Meg is nyerték sorozatban a harmadik bajnoki címüket, Jordan 41 pontos átlaggal zárta a finálét, megdöntve Rick Barry 1967-os 40.8-as csúcsát. A dinasztia felépült.

A június 14-i záró meccs után a riporterek a visszavonulásáról faggatták. „Nem tervezek ilyesmit, a kosárlabda iránti szenvedélyem változatlanul erős” – felelte. Október 6-án bejelentette, befejezi a pályafutását.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 11-i lapszámában jelent meg.)