Vörösök – Sinkovics Gábor publicisztikája

Havas, jeges az Anfield Road!

A férfi legalább ötször nézte meg – újra meg újra – a rövidke meccsösszefoglalót. Rácsodálkozott a Liverpool legendás stadionjára, nézte a hullámzó s alighanem didergő Kopot, az utánozhatatlan szurkolótábort, és meglepve figyelte a máskor üde zöld, most hófehér játékteret. De a legfeltűnőbb, a legemlékezetesebb mégiscsak az a gól volt. A történelmi gól, amelyet Branikovits László szerzett a VVK-meccsen. Az angol szpíker, riadt rekedtes hangon üvöltötte a magyar csatár nevét, hogy aztán már-már lemondóan, világvége-hangulatban mondja, gól, góól, góóól. A férfi lelkét bizsergette a látvány, magyar csapat talán ekkor nyert először és utoljára a vörösök bevehetetlennek tetsző stadionjában. Történt mindez 1968. január 9-én, egy cudar téli napon, az Anfield Road 54 ezer elképedt nézője előtt.

S most újraéledt mindez az internet segítségével.

A férfi – ötven fölött, viszonylag jól karbantartott állapotban – nosztalgikus hangulatban nézte a régi meccseket. Egyiket a másik után. Szerencsére egyre több legendás vagy épp semmitmondó találkozó kerül fel az archív felvételek közé. Valóságos időutazás volt ez, s kitöltötte az unalmas délelőttöket. A férfi szinte már egyáltalán nem nézett televíziót, unta a ripacs, tehetségtelen műsorvezetőket, az unalomig ismételt akciófilmeket, a limonádé műsorokat. Inkább nyomkodta a kapcsolót, és olykor oroszlánokat figyelt, ahogy lemészárolnak egy-egy riadtan menekülő zebrát. Máskor az kötötte le a figyelmét, hogy miként vonulnak a szupermodellek falatnyi fürdőruhában a kifutón, egyik a másik után. De legtöbbször a réges-régi meccseket kereste – mintha újra átélné az egészet.

De a Liverpoolt nem csak ezért nézte különleges figyelemmel.

Lenyűgözte őt a vörösök szinte tökéletes futballja. Ennél megkomponáltabb, precízebb, látványosabb, izgalmasabb csapatjáték nem is létezik. Ezt gondolta, amikor végignézte néhány napja a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-csoportmérkőzésüket. Felkavarta a Liverpool teljesítménye, és azt motyogta magában, hogy olyan ez, mint Wagner tökéletes műve, A walkür, telis-tele érzelemmel, energiával, erővel, katarzissal.

És olyan, mint a Rammstein muzsikája, zakatol, feltartóztathatatlanul. Pedig a férfi igazából az Arsenalnak drukkolt.

Egy kitörölhetetlen gyerekkori emlék hatására.

Akkor még a szoba-konyhás lakásban élt a szüleivel, picinyke előkert, a végében hangulatos árnyékszékkel, a szomszédban a fejkendős Rinyó nénivel. A férfi akkor még csenevész, aprócska, ábrándozó gyerek, megdöbbenve olvasta a tévéújságban, hogy adják az Angol Kupa döntőjét. Valósággal lázba jött a hírtől. Akkoriban havi egy-két meccs jutott a képernyőre, nagyjából olyanformán, hogy: „Közvetítést adunk bajnoki labdarúgó-mérkőzésről…” aztán szombaton, vagy vasárnap megjelent a képernyőn a Salgótarján és a Csepel, a Pécs és a VM Egyetértés, vagy szerencsés esetben valamelyik fővárosi rangadó. Ám 1971. május 8-án Vitray Tamás kommentálásával itthon is láthatta mindenki, ahogy egymásnak feszül az Arsenal és a Liverpool. Katartikus összecsapás volt az, a rendes játékidőben 1–1-gyel, öldöklő küzdelemmel. Hogy aztán a hosszabbításban Charlie George, az Arsenal középpályása, aki külseje, egyénisége miatt simán lehetett volna a Led Zeppelin vagy a King Crimson basszusgitárosa is, belője az ágyúsok győztes gólját. A férfi, akkor még gyerekként, azonnal örök szövetséget kötött az Arsenallal, és ez a kapcsolat azóta sem szűnt meg. Hát még amikor Nick Hornby megírta a Fociláz című hőskölteményét, a világirodalom legjobb futballkönyvét, benne megannyi felejthetetlen Arsenal-meccsel.

És benne az élet – nőkről, szerelemről, hétköznapokról.

És persze volt az a meccs, amit a férfi azóta már százszor visszanézett a interneten, és amiről Nick Hornby azt írta, hogy: „Minden idők legnagyobb pillanata…” s amelyben egy 1989. május 26-án lejátszott Liverpool–Arsenal meccs szerepelt, a bajnokság utolsó fordulójából, amely az aranyéremről döntött. Ilyen talán egyszer, valóban egyszer adódik egy drukker életében .

És azt a találkozót, amelyet 2–0-ra kellett megnyerniük az ágyúsoknak – 2–0-ra nyerte meg a londoni csapat, méghozzá úgy, hogy: „S egyszer csak a szezon utolsó meccsének utolsó percében, Thomas egyedül tör kapura, és megnyerheti a bajnokságot az Arsenalnak. Itt a nagy lehetőség, üvöltötte Bryan Moore, és én még mindig fékeztem magam, tanultam a leckéből, hogy mivel végződik valahányszor kilépek megkövült szkepticizmusomból, és azt gondoltam, legalább a végén is ilyen közel voltunk hozzá, nem pedig az: kérlek, Michael, kérlek, Michael, kérlek, lődd, be, istenem, segíts neki, hogy belője. S aztán Michael bukfencet vetett, én pedig kiterültem a padlón. Egy pillanat alatt rám ugrott mindenki, aki csak ott volt a nappaliban. Tizennyolc év és elfelejtettük az egészet egy pillanat alatt…”

Az Arsenal megdicsőült akkor, ám a Liverpool most nagy hatással volt a férfira.

Leste a havas, jeges Anfield Roadot, ahogy Branikovits László közelről bepofozza a labdát a skót válogatott Tommy Lawrence kapujába, s annyira belelkesedett a látványtól, hogy előkereste a réges-régen könyvvé formált Sportokat, és elolvasta Lakat Károlynak, az FTC legendás mesterének a nyilatkozatát: „Nagyképűség volna tőlem, ha azt mondanám, hogy számítottunk a győzelemre. A Liverpool néhány nappal ezelőtt bajnoki mérkőzést játszott, kitűnő játékkal nyert, a második helyen áll az angol bajnokságban. Válogatott játékosokkal rendelkezik, és sok nemzetközi sikert gyűjtött a tarsolyába. Tudtam, hogy csak akkor van halvány reményünk az esetleges továbbjutásra, ha lelkileg is megfelelő módon fel tudom készíteni a fiúkat. Úgy látszik, ez sikerült, hiszen csak ilyen önfeláldozó, lelkes, odaadó játék tette lehetővé ezt a szép eredményt. Minden tekintetben, de főleg taktikai fegyelemből jelesre vizsgáztak a játékosaink, mindenki nagyon igyekezett. A legmeglepőbb volt számomra, hogy fejjátékban felülmúltuk a Liverpoolt. Páncsics egészen kiváló teljesítményt nyújtott a középhátvéd posztján…”

Hihetetlen győzelem volt.

Azok után, hogy a Ferencváros 1967. november 28-án a Népstadion harmincezer nézője előtt Katona Sándor góljával 1–0-ra nyert a vörösök ellen, a visszavágón is diadalmaskodott. Aztán a Fradi néhány évvel később, 1974. november 5-én is elbúcsúztatta a Liverpoolt, akkor a KEK második fordulójában, az Anfielden 1–1 (akkor lőtte Máté János a 92. percben azt a felejthetetlen „kengurugólt”), a visszavágón pedig a zsúfolt Üllői úti stadionban 0–0 lett a vége. De korábban játszott az angol együttes a Honvéddal (KEK) és ugyancsak a Fradival (EVK), majd sok-sok évvel később a Debrecennel (BL) is, mindannyiszor a mieink kárára.

Az is különleges vörös hadsereg volt. Ám a mostani csapat Jürgen Klopp vezetésével, irányításával már az űrfutballt játssza. Lehet-e még tökéletesebb, kidolgozottabb, precízebb a játék, mint most a Poolé? Aligha. Olyan ez, mint a 100 méteres síkfutásban vagy az 50 méteres gyorsúszásban világcsúcsot javítani, talán még századmásodperceket lehet lefaragni az időből, de aztán egyszer csak ott a vége – még a sok-sok benyelt-lenyelt „gyorsító” dacára is.

A német edző gyakorlatilag tökéleteset alkotott.

Csapata támad, letámad, területet véd, területet nyer, és uralja a pályát.

Uralja a pályát!

Nem lehet ezt másként megfogalmazni, szebben, jobban, költőiebben.

A férfi lelkesen nézte a Liverpool meccseit. Szerette a szépet, a jót, imádta a feleségét, de szerette a nőket, s ez a kettősség végigkísérte az életét. Hiába olvasott Milan Kundera gondolataiból, hiába falta Bret Easton Ellis, Charles Bukowski és Michel Houellebecq könyveit, nem lett okosabb tőle, ugyanúgy megmaradt benne a vágy a világ összes vonzó nője – és gyönyörű felesége iránt.

Világéletében a tökéleteset kereste – a tökéleteset, ami nincs.

Illetve… talán csak a Liverpool futballja.

Ezért is volt különleges és történelmi az a Branikovits-gól, anno, ott a havas, jeges Anfield Roadon.