FFT: Sajnálom, hogy kevés lehetőséget kaptam a válogatottban – Woodgate

Részletek a nagyinterjúból:– Emlékszem a csodálatos ifi FA-kupa győzelemre 1997-ben a Leedscel. Rajtad kívül ott volt még Harry Kewell és Alan Smith, valamint Paul Robinson a kapuban. Ki volt a legjobb a csapatban?
– Stephen McPhail. Annyira jól bánt a labdával, hogy a közelébe sem lehetett menni. Egy kicsit olyan volt, mint Andrea Pirlo. McPhail tartotta egyben a csapatot. Aztán ott voltak az edzőink, akik mindenre megtanítottak, amire szükségünk volt. Szívesen dolgoztam Paul Hart és Eddie Gray kezei alatt. Akkoriban az a csapat igen különleges volt.

– Mi volt a legjobb pillanatod a Leeds mezében? Talán a BL-elődöntő? És mi volt a legrosszabb?
– A debütálásom még mindig a legszebb, hiszen erre nagyon vágytam. A mélypont az 1999–2000-es UEFA-kupa-sorozat Galatasaray elleni meccse volt, ahol két Leeds-drukker srácot leszúrtak. Hihetetlenül elkeserítő volt. Le kellett volna fújni a meccset.

– Ó, Jonny, a sérülések! Hogy jutottál túl rajtuk? Melyik volt a legfájdalmasabb? Volt, hogy azt mondtad, hagyod a fenébe az egészet?
– A legszörnyűbb a legutolsó Newcastle-meccsem volt a Chelsea ellen. Elszakadt a combomban az ín, és rettenetesen fájt. Rosszabbkor nem is jöhetett volna, mert a Marseille elleni UEFA-kupa-elődöntő visszavágója előtt történt. De a sérülések ellenére is igyekeztem mindig előre nézni, mindig van fény az alagút végén. Ha túl vagy rajta, megerősödsz.

– Milyen érzés volt az első edzés Zidane-nal, Ronaldóval, Figóval és Beckhammel?
– Az első perctől kezdve hatalmas élmény volt edzeni és játszani velük, és emberként is kiválóak voltak. Nem voltak lázadó hangadók, nem volt kiabálás, senki sem mutogatott a háta mögött az edzőre. Nagy tisztelet övezett mindenkit, és tettük a dolgunkat. Az alacsonyabb szinteken vannak középszerű játékosok, akik azt gondolják, hogy jobbak, mint valójában.

A teljes interjút elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!