Jön az „Őrült” és felforgatja a Championshipet: Bielsa újra csúcsra juttathatja a Leedset?

Leedsben 15 éve várnak a visszatérésre.

Az 1960-as, '70-es évek angol sikercsapata, amely a '90-es években még képes volt egy aranykorszakra a 2003–2004-es idény végén anyagilag csaknem teljesen megsemmisülve hullott alá a másodosztályba. S azóta is csak sínylődik. Olyannyira, hogy 2007-ben, történelme során először, a harmadosztályt is megjárta, és onnan csak harmadik nekifutásra tudott visszakapaszkodni legalább a Championship szintjére.

Azóta megváltónak hitt edzők, vezetők, játékosok sorjáztak a klubnál, amely képtelen volt kitörni a másodosztály középmezőnyéből. Nyolc év alatt két 7. hely – ennyi volt a maximum a Leeds Unitedtől. 2017-ben aztán új tulajdonos érkezett: Andrea Radrizzani. Az olasz milliárdos sportközvetítések értékesítéséből, kommunikációs szakemberként szedte meg magát. S ez az a pont, ahol már kezd gyanús lenni a sorozat…

A 2017–2018-as idény sikertelensége után (a csapat ismét csak 13. lett) ezúttal úgy futnak neki a versenyévnek: véget ér a várakozás! Most feljutnak. Most visszatérnek. Vissza a Premier League-be.

Ehhez megszerzik az elmúlt húsz év egyik legmegosztóbb, mégis legelismertebb, a nagy trófeákat még véletlenül sem halmozó, de taktikai érzékét a legnagyobbak által elismert Marcelo Bielsát.

Az argentin mester – akitGuardiola ésPochettino is gyakran emleget a példaképei között – pillanatok alatt fel is forgatja az angol másodosztályt. Játékosai már-már olyan áhítattal beszélnek róla, mint Diego Maradonáról láthattuk a Maradona Mexikóbanban. Bielsa szaktudása remekül passzol a rendkívül szenvedélyes, a világ egyik legmegnyerőbb klubigazgatójának tűnő Victor Orta elképzeléseihez – ketten együtt néhány hónap alatt az első csapattól az utánpótlás legkisebb korosztályáig teljesen átszervezik a klubot.

Az előző évadban botladozó játékosok, néhány új igazolással kiegészülve szárnyalni kezdenek, nyolc hét után veretlenül vezetik a ligát. Minden szépnek tűnik, de aztán jön az első hullámvölgy, és a második, majd a harmadik. A játékosok sorra dőlnek ki sérülés miatt. A Bielsa által megkövetelt állandó letámadásra, mozgásra épülő játék megfizetteti az árát a kerettagokkal. S hiába erősítenék meg a csapatot a télen, hiába áll már a küszöbön az azóta a Manchester Unitedot erősítő Daniel James, az átigazolási időszak utolsó pillanataiban a Swansea City vezetősége úgy dönt, inkább fityiszt mutat.

A helyzetet tetőzi az idény közepén kirobban kémbotrány. Emlékezetes, Bielsa egy percig sem tagadta, megfigyelőt küldött az akkor Frank Lampard vezette Derby County zárt kapus edzéseire. Az angol sajtó hetekig csámcsogott a témán, az évad talán legnagyobb botrányává kerekedő ügy megint csak nem segítette a Leeds koncentrációját a feljutásért folytatott harcban. A feljutásért, ami az idény végén még így is meg lehetett volna egyenes ágon, ehhez a közvetlen riválisnak számító Aston Villát kellett volna legyőzni (mondjuk nagyon sok góllal). Bielsa viszont – tét az egész éves munka vagy sem – utasította a csapatát, hogy 1–0-s vezetés után hagyják gólt lőni az ellenfelet, miután egy sérülés miatt az oldalvonalon túlra kipasszolni szánt labdából szereztek vezetést.

Marad a 3. hely és a rájátszás a feljutásért.

És marad a dráma.

Vagyis maradna. De a legdrámaibb az egész helyzetben az Oscar-díjas Russell Crowe kissé rekedtes, de mégis briliáns narrációja. Mondom ezt úgy, hogy a szívemhez alapvetően sokkal közelebb áll az a dokumentumfilmes felfogás, amikor a narráció akár egy az egyben el is marad, és inkább egyik esemény a másikból sodor át minket a történet újabb és újabb fejezeteibe. Az egykori Gladiátort a világ talán leghíresebb Leeds-szurkolójaként sikerült megnyerni a projekt mellé a sorozatot készítő Eleven Sportsnak. Nem kis PR-fogásként a Take Us Home számára.

A baj, hogy holmi PR-húzás helyett Crowe sokszor a sorozat megmentőjévé lép elő. Hiába vagyunk kíváncsiak Bielsára, „Locóból” csak a pálya szélén és néha a sajtótájékoztatókon kapunk. A Take Us Home stábja az All or Nothing: Manchester City operatőreivel ellentétben nem forgathatott az öltözőben, és csak elvétve jut be a külvilág elől amúgy is elzárt területekre. Amikor Bielsa mégis megszólal, megalszik a tej a szájában. Sokkal-sokkal lassabbnak tűnik az ember, mint amit ennyi dicséret és ennyi meghökkentő történet után várnánk. Mint amilyen az általa játszatott futball tempója és filozófiája…

Abban a játékidőben, amit Bielsa érdemelne Radrizzani tündökölhet. S a lepattanóból a már említett Ortának jut egy kevés. Például James dugába dőlt átigazolásakor. De a főszereplő bántóan a klubtulaj marad.

Miért?

Az Eleven Sports tulajdonosának neve alighanem ismerősen cseng, úgy hívják: Andrea Radrizzani.

És ez végtére meg is pecsételi a Take Us Home sorsát.

A sorozat hat epizódja ugyanis még akkor is kellemes hangulatú imázsfilm marad, amikor ezt maga az alaptörténet, a pályán zajló események már rég nem indokolnák. A konfliktusok, a problémák kilencvenkilenc százalékban hiányoznak. A szurkolók (köztük egyébként a Leeds magyar szurkolói csoportjának, a Hungarian Whites-nak tagjai is megszólalnak) csalódottak, néhol könnyeznek, egyik-másik káromkodik, de szó sincs olyan feszültségről, mint például a Sunderland 'Til I Die esetében, ahol a kicsapongó játékosoktól kezdve, az időről időre a tulajdonosba is beleszálló klubvezetésen át, az edzőt kis híján megkergető, a menedzsmentet újra meg újra gúnyosan megtapsoló szurkolókig csomó olyan momentumot látunk, ami egy végül a tervezettnél haloványabb (mondjuk ki: sikertelen) évad természetes velejárója.

A Take Us Home nem rossz, mert remekül bemutatja, milyen egy többre hivatott klub játékosának lenni. Remekül bemutatja, mit jelent a Leedsben élők számára a csapat, milyen akkor is kitartani a klubod mellett, amikor az már több mint egy évtizede csak halovány árnyéka önmagának. Akinek ennyi és néhány egészen szenzációs gól (mert azok tényleg vannak, élmény látni a Leeds futballjából bevágott jeleneteket), no meg egy nagy adag elemzés Marcelo Bielsa munkásságáról elég, annak biztosan tetszik. Aki Bielsára, a stratégára és az emberre egyaránt kíváncsi, az csalódni fog.

A Take Us Home nem rossz, csak sokszor inkább a tulajdonosról és a tulajdonosnak szól, mint a csapatról és a nézőknek.

A Take Us Home nem rossz dokumentumfilm-sorozat – csak PR-filmnek sokkal jobb.