Chelsea: Rengeteg feladat vár még rám másodedzőként – Lőw Zsolt

You can read the interview in English here!

– Mit érzett, amikor kezébe vette a Bajnokok Ligája-trófeát bő egy héttel ezelőtt, a Manchester City legyőzése után?
– Óriási boldogságot és megkönnyebbülést – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak Lőw Zsolt, a Chelsea másodedzője, aki Bajnokok Ligája-győztesnek mondhatja magát, majd szerződését 2024-ig meghosszabbította a londoni egyesület. – Úgy nőttem fel Magyarországon, hogy kívülről néztem az európai csúcsfutballt, és mindig arról álmodoztam, egyszer én is a részese lehetek. Egy pillanatra elérzékenyültem, amikor a kezemben tartottam a trófeát. Átfutott az agyamon, előttem milyen szenzációs edzőknek és labdarúgóknak adatott meg ugyanez az érzés. Nagyon nehéz utat tettünk meg a végső győzelemig, sok apróság befolyásolhatja ugyanis a végeredményt. Tavaly a Paris Saint-Germainnel eljutottunk a döntőig, a Chelsea-vel nem akartunk megállni, csak a győzelem lebegett a szemünk előtt. Néhány napig tartott míg feldolgoztam a diadalt, akkor értettem meg igazán, mit értünk el.

– Emlékszik, mi történt kétezertíz január tizenhatodikán?
– Akkor játszottam az utolsó német élvonalbeli mérkőzésemet a Mainz színeiben, a bal bokám csúnyán aláfordult a Bayer Leverkusen ellen. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy az újpesti salakos pályáról eljutottam a Bundesligába. Akkoriban azt hittem, a karrierem így kerek. A sérülésem idején elgondolkodtam a folytatásról, szerettem volna a pályafutásom után is a labdarúgással foglalkozni.

– A Leverkusen elleni bajnoki mérkőzésen Thomas Tuchel dirigálta a Mainzot. Gondolta volna, hogy tizenegy évvel később közösen érnek fel Európa csúcsára? Hogy edzőként segíti a munkájában?
– Biztosan megmosolyogtam volna, ha valaki ezzel állít elém. Ugyanakkor játékosként is könnyen tudtam emberi kapcsolatokat kialakítani, kedveltek és szerettek, amerre jártam. Nem mindig a futballtudásom miatt volt így, szerepet játszottak az emberi kvalitásaim is. Azt vallom, az edzőnek nagyon jó embernek kell lennie, aki kijön a klub dolgozóival és a futballistákkal egyaránt, s legyen egyúttal vezető. Sokat változott a labdarúgás: a jó tréner már nem vasszigorral uralkodik a pályán, nem üldözi fel a játékosait a hegyre, olyan szaktekintély, aki mögé beáll a csapata. Úgy gondoltam, megpróbálkozom a másodedzői szerepkörrel, amiben azóta is jól érzem magam. Könnyebben tudok bizalmi viszonyt kialakítani a labdarúgókkal, közel mernek magukhoz engedni, büszkeséggel tölt el, hogy sokukat a barátomnak nevezhetek.

– Melyek voltak a jelentősebb mérföldkövek a másodedzői pályafutásában?
– Minden egyes állomásomnak, minden egyes évemnek megvolt a maga szerepe. A csapataim, a győzelmeim és a bukásaim formáltak olyanná, amilyen most vagyok. Az osztrák harmadosztályból indultam el, évről évre lépegettem előre. Megjártam a német másodosztályt, majd az RB Leipziggel második helyen végeztem a Bayern München mögött. Kiléptünk a Lipcsével a nemzetközi porondra, aztán következett a párizsi kaland. Megtanultam olyan világsztárokkal bánni, mint Neymar és Mbappé, végül elérkeztem életem első elbocsátásához tavaly karácsonykor… Ez is hozzátartozik az élethez. Ha nem váltak volna el az útjaink a PSG-vel, akkor nem szerződtetett volna a Chelsea januárban, és most nem beszélgetnénk a BL-győzelem után. Minden egyes mozzanatnak és eseménynek megvolt a szerepe, amit hasznosíthattunk a portói döntőben.

– Volt valamilyen megérzése a finálé előtt?
– Az igazán nagy összecsapások nem csak a találkozó napján dőlnek el. Meggyőző teljesítménnyel meneteltünk a döntőig, az Atlético Madrid és Porto ellen megérdemelten jutottunk tovább. Az elődöntőben a világ egyik legjobb klubjánál, a Real Madridnál is jobbnak bizonyultunk. A Manchester City elleni döntőt megelőzően igyekeztünk apróbb trükkökkel segíteni a felkészülést. Úgy éreztem a meccs előtt, a kirakó összes darabja a helyére került, és nagyon rendben vagyunk. Nemcsak fel akartuk venni a versenyt a Cityvel, hanem le is győzni. Aztán amikor felcsendül a Bajnokok Ligája-himnusz, akkor az embernek könnyen elmegy az erő a lábából. Noha megilletődötten kezdtünk, a tizedik perc után átvettük az irányítást, és Kai Havertz szép akciót követően szerezte meg a győztes gólt. Megtaláltuk azokat a területeket a pályán, ahol ígéretes lehetőségeket tudtunk kialakítani. Sikerült összeraknunk a védekezésünket, jól zártunk vissza és nyomás alatt tartottuk az ellenfél labdát birtokló futballistáját.

– Az ünnepléskor már csatlakozhatott önhöz a családja.
– Rengeteg nélkülözésről szól egy edző családjának az élete, kicsit kárpótolt bennünket a sors, ezért a győzelem éppen annyira az övék is, mint az enyém. Kívülről egyszerűnek tűnhet, de amikor légiósnak álltam, akkor itthon kellett hagynom a szeretteimet és a barátaimat. A londoni szerepvállalásunk első három hónapjában nem láthattam a feleségemet és a gyerekeimet, borzasztóan nehéz időszak volt. Rengeteg lemondás árán jutottam el Portóba, és nagyon büszke voltam arra, hogy az édesapám hetvenhárom évesen szurkolhatott nekem a bátyámmal a helyszínen. Még mindig meghatódom, ha arra gondolok, milyen boldogok voltak a lefújást követően. Sohasem feledem el a pillanatot, amikor a gyerekeim szaladtak felém.

– Van még feljebb Európa trónjánál? Hogyan képzeli el a jövőjét?
– Mindig van miben fejlődni, jelenleg robogó álomvonaton ülök. A mozdony az osztrák harmadosztályból indult el, és aligha a BL-győzelem jelentette a végállomást. Sikerre éhesek vagyunk és szeretnénk folyamatosan fejlődni, ezért hosszabbítottuk meg a szerződésünket. Az ember ilyen sebességű vonatról nem szívesen ugrik le, rengeteg feladat vár még rám másodedzőként. A lehető legjobb helyen vagyok Londonban.