Anfield Road 73. – Jürgen Klopp és liverpooli öröksége

Tetszik, nem tetszik (a Liverpool fanatikusainak éppenséggel nagyon nem tetszik), van, amiben az Everton megelőzi városi ellenlábasát. No nem a bajnoki elsőségek, netán a BEK-/BL-diadalok terén (előbbi kategóriában 18–9-re, utóbbiban 5–0-ra vezet a Pool), hanem 14 évvel. A kék-fehérek hívei ugyanis előszeretettel dörgölik a vörösök orra alá, hogy hazai sikerek ide, nemzetközi kupagyőzelmek oda, a Mersey partján fekvő településen bizony az Everton az első számú csapat.

Érvelésüket a liverpooli futballhistóriát megörökítő könyvek nyitó fejezetei is alátámasztják: még csak 1878-at írtak, amikor bejegyezték az Evertont, a történeti hűség kedvéért rögzítsük, hogy St. Domingo FC néven.

Tizennégy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a városhatáron belül vetélytársat kapjon – a jeles napon, vagyis 1892. március 15-én annyit azért az alakuló gyűlésnek otthont adó Anfield Road 73. alatt is megállapíthattak, hogy az LFC aligha születhetett volna meg az immár örök rivális nélkül.

Tudniillik a Liverpool alapítója, John Houlding korábban az Everton bőkezű mecénása volt. Az üzleti életnek kifutófiúként nekivágó, felfelé ívelő karrierjét tejesemberként, majd hordárként folytató, a csúcsra sörfőzőként feljutó úriember volt az, aki a népes szurkolósereggel megáldott klubot 1884-ben az Anfield Roadon található sporttelepre költöztette. Igen, oda.

Sokan dörzsölték a tenyerüket, hogy az egy évvel később már hivatásos labdarúgókat felvonultató egylet takaros létesítményben játszhat, némelyek ugyanakkor felrótták Houldingnak, hogy csak a saját pecsenyéjét sütögeti. Merthogy a pályától néhány méterre található Sandon Pubban rendezte be az öltözőket – a vendéglátóipari egység történetesen az ő tulajdonát képezte, így joggal kalkulált azzal, hogy az edzések, illetve meccsek után megfáradt futballisták nála oltják szomjukat, a kedvenceik társaságára vágyó drukkerekről nem is beszélve.

A politikai pályán is otthonosan mozgó, a Konzervatív Párt oszlopos tagjaként ismert Houldingot addig-addig piszkálták az Everton pártoló tagjai, amíg 1892. március 12-én meghívó nélkül betoppant az eltávolításán ügyködő „ellenzékiek” tanácskozására, és bár a legenda szerint hellyel kínálták, közölte: „Az ítélőszék előtt állok, és egy bűnöző sosem ül le.” Majd a verdiktet meg sem várva sarkon fordult, és egy életre szakított az Evertonnal.

A focival persze nem: hetvenkét órával később már a Liverpool FC első elnökét tisztelhettük a személyében.

Kezdetben volt írd és mondd három labdarúgó. Úgy ám, az alakulás utáni napokban mindössze Pat Gordon, Andrew Hannah és Duncan McLean alkotta a Liverpool keretét. Íziben bővíteni kellett hát az állományt, ezért Houlding Skóciába küldte a klubigazgatónak kinevezett John McKennát, hogy onnan igazoljon jobbnál jobb futballistákat. McKenna megtette, amit megkövetelt a haza, mire visszatért Angliába, már tizenhatan vallhatták magukat Pool-játékosnak.

A nagy nap, az első tétmeccs 1892. szeptember 3-án jött el. Bár nagyon nehezen akart eljönni, mivelhogy ez ellenfélnek, a Higher Waltonnak sokáig se híre, se hamva nem volt. Végül többórás késéssel futott be, de utólag megállapítható, csak a rivális váratott magára, a történelmi siker nem: a Liverpool 8:0-ra legyőzte ellenfelét.

Amilyen jól végződött az a mérkőzés, olyan csodásan indult a XX. század: az 1900–1901-es bajnokságot megnyerte a Liverpool! Pedig hogy kezdődött… A szaklapok a szezonrajt előtt még azon élcelődtek, hogy a fűvel(!) borított lelátó azért olyan sima, mert a hétköznapokon kecskék legelésznek rajta. Bezzeg hónapokkal később már nem győzték ajnározni a csapatot! A csapatot, amely a következő idényt csak a 14. helyen zárta, de Liverpool nem emiatt borult gyászba, hanem mert John Houlding 1902. március 17-én elhunyt.

A nevét persze a mai napig áldják, hiszen ő volt az, aki az alapokat lerakta ahhoz, hogy az Anfield Roadon műintézmény épüljön.

Az élvonalbeli elsőségek terén 1906-ban jutott egyről a kettőre a Liverpool – aztán sokáig semmi. A húszas, harmincas, negyvenes, sőt még az ötvenes évek is inkább a sikertelenség, mintsem a siker jegyében teltek, 1906 és 1964 között mindössze négy bajnoki trófea került az akkor még igencsak „levegős” vitrinbe.

De most kapaszkodjunk meg! Százezren vonultak a város utcáira 1950. május elsején, hogy a Londonból hazatérő hősöket ünnepeljék. Akik két nappal korábban, a Wembleyben rendezett Arsenal elleni FA-kupadöntőt 2:0-ra – elveszítették. A szurkolók mégis díjazták, hogy Billy Liddell (amikor az LFC egyik legendája a fénykorát élte, Liddellpoolnak is becézték a gárdát) és társai egyáltalán eljutottak a fináléig, és bár a rosszmájúak szerint a „fogadóbizottság” felét a kárörvendő Everton-fanok alkották, erről szó sem volt, tényleg százezren éltették a veszteseket.

„Te jó ég, mi lesz itt, ha egyszer megnyerjük az FA-kupát?!” – tűnődött el akkor Liddell. A választ 1965-ben kapta meg, jóllehet addigra szögre akasztotta a stoplisát. Ha azt vesszük, hogy 1938 és 1961 között boldogította a Pool híveit, négy évet még igazán kihúzhatott volna…

Liddell a kupagyőzelemnek nem volt részese, az egylet történetének egyik legcsúfosabb időszakának viszont igen. Merthogy az LFC – öt évtized után – 1954-ben kipottyant az első osztályból, és csupán nyolc év elteltével küzdötte vissza magát a legjobbak közé. A vezetők a kiesést még megbocsátották a csapatot az idő tájt irányító Don Welshnek, a második vonalbeli vergődést azonban már nem: 1956-ben felmentették a munkavégzés alól. Szegény Welsh 1990-ben abban a tudatban távozott az élők sorából, hogy a Liverpoolnál addig senki mást nem rúgtak ki, csak őt. Helyét Phil Taylor, az egykori jobbhátvéd vette át, ám edzőnek ő sem volt jobb, 1959-ben be is nyújtotta lemondását.

Némelyek váltig állítják, ennél többet és jobbat nem is tehetett volna a klubért, mert akit kineveztek a helyére, úgy hívták…

…Bill Shankly.

„A Mersey partján játszik a világ két legjobb csapata, a Liverpool és a Liverpool-tartalék.”

„Az volt az alapötletem, hogy bevehetetlen erőddé építem a Liverpoolt. Ha Napóleonnak is lett volna alapötlete, meghódítja a világot. Azt akartam, hogy a Liverpool érinthetetlen legyen, hogy mindenki behódoljon neki.”

„Ha első vagy, akkor első vagy, ha második, nem vagy senki.”

„Ha nem tudsz szurkolni nekünk, amikor döntetlent játszunk vagy kikapunk, akkor se szurkolj, ha nyerünk!”

„Egy focicsapat olyan, mint egy zongora: kell hozzá nyolc ember, hogy cipelje, és még három, aki tud rajta játszani.”

„Én voltam a legjobb edző Nagy-Britanniában, mert soha nem csaltam. Eltörném a feleségem lábát, ha ellene játszanék, de sosem csalnám meg.”

„A futball egyszerű játék, csak az idióták bonyolítják.”

„Ha az Everton játszana a kertem végében, behúznám a függönyt.”

„Az egyesület szentháromsága: a játékos, az edző és a szurkoló. Az igazgatók csak azért vannak, hogy szükség esetén aláírják a csekkeket.”

„Én itt voltam a nehezebb időkben is. Emlékezzenek csak, egyszer másodikak lettünk.”

„Egy futballista akkor való Liverpoolba, ha felkészült arra, hogy átszaladjon egy téglafalon – és a másik oldalra harcra készen érkezik.”

„Sohasem taníttattak. Kénytelen vagyok az agyamat használni.”

„Egyesek szerint a futball élet-halál kérdése. Elkeserít ez a hozzáállás. Biztosíthatok mindenkit, a futball annál sokkal, de sokkal több!”

Fenti idézetek az 1951-ben a Liverpoolnál állásinterjúra jelentkező, azon megbukó, ám nyolc esztendővel később – a Grimsby Townnál, a Workingtonnál és a Huddersfield Townnál töltött tanulóévek után – már az élete nagy lehetőségét megkapó Bill Shanklytől származnak. Hogy csak a legfontosabb sikereket említsük, miután a másodosztályból visszaemelte az élvonalba, három bajnoki címhez, két FA-kupa-győzelemhez és egy UEFA-kupa-diadalhoz segítette a csapatot. Az LFC ugyanakkor sokkal többet nyert az együttest másfél évtizeden át elképesztő szenvedéllyel szolgáló menedzserrel, akinek a szavai legalább annyira „beszédesek” voltak, mint a tettei. Búcsúzzunk is tőle azzal, ahogy ő elköszönt a Liverpooltól:

„Életem legszörnyűbb perce volt, amikor bementem az elnökhöz, hogy elmondjam neki, nem csinálom tovább. Olyan érzésem volt, mintha villamosszékben ültem volna.”

Mint korábban már szó esett róla, Liddell 1950-ben feltett kérdésére („Te jó ég, mi lesz itt, ha egyszer megnyerjük az FA-kupát?!”) tizenöt év elteltével érkezett válasz. Amíg a vesztesek előtt százezren hajtottak fejet, a Liverpool történetének első FA-kupa-győzelmét elérő alakulatot már másfél millióan várták. Tekintve, hogy a korabeli beszámolók szerint a hangulat leírhatatlan volt a Leeds ellen 2:1-re megnyert csata után, e helyütt nem is teszünk kísérletet arra, hogy leírjuk.

Ron Yeats csapatkapitányt azért idézhetjük: „A döntőt követően elképesztően sok gratuláló levelet kaptam. Jó néhány idős szurkolóktól érkezett, akik azt írták, hogy a kupadiadal után nyugodtan halnak meg.”

Azért reméljük, közülük sokan megélték 1966 nyarát, amikor a Pool fennállása során hetedszer is bajnok lettek, mi több, kis híján a Kupagyőztesek Európa-kupájában is a csúcsra ért – a glasgow-i fináléban a Dortmundtól kapott ki. Akik kihúzták 1973-ig, azt hangoztathatták, hogy nekik nyolc! Már ami a bajnoki elsőségek számát illeti. A Pool áprilisban lett aranyérmes, rá egy hónapra meg végre-valahára a nemzetközi hadszíntéren is ünnepelhetett! Miután a duplázó Kevin Keegan vezérletével 3–0-ra megnyerte a Mönchengladbach elleni UEFA-kupa-finálé első felvonását, a németországi visszavágón csak 2–0-ra kapott ki, így a Mersey partján elkönyvelhették, hogy kétszer nem lépnek ugyanabba a folyóba: csupán az egyik Borussia tudta megállítani őket, a másik már nem.

Az 1974-es FA-kupa-győzelem azért érdemel említést, mert az volt Shankly utolsó sikere a Liverpoollal.

Hetekkel később, az 1974–1975-ös idény rajtja előtt sajtótájékoztatót hívott össze a klub, amelynek keretében elhangzott a talán még az Everton-híveket is megrendítő hír: a menedzser lemondott. Noha a távozása esetén sztrájkkal fenyegetőző gyári munkások is megpróbálták rávenni, hogy vonja vissza döntését, a mester hajthatatlannak bizonyult. Mentségére szóljon, hogy a kispadtól nem ment messzire: onnantól fogva a hírhedt kemény mag, a Kop tagjaival nézte a meccseket.

Búcsúzóul húzott még egy nagyot: rábeszélte addigi segítőjét, Bob Paisleyt, hogy vegye át a helyét.
Így hát az 1973-as UEFA-kupa-siker után négy évvel, 1977 májusában már Paisley volt az, aki a Borussia Mönchengladbach elleni döntőben újfent a trónra ültette a Poolt.

Csak már a BEK-ben.

„Szeretem Rómát! Legutóbb egy tankot vezetve jártam erre, akkor is győztünk, és most is.”

Az olasz fővárosban rendezett 1977-es finálé után nyilatkozott így a II. világháború alatt Itáliában is állomásozó Paisley. Az LFC első (majd második és harmadik) BEK-sikerét jegyző szakember nyilván Londont is a szívébe zárta, ugyanis Kenny Dalglishék (képünkön Ian Rushsal) egy évvel később már a Wembleyben emelhették a magasba a kontinens legerősebb garnitúráját megillető serleget. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy 1975 és 1980 között négy bajnoki arannyal, továbbá egy 1976-os UEFA-kupa-győzelemmel gazdagodott az amúgy sem szerény Anfield Road-i gyűjtemény, nyugodt szívvel kijelenthetjük: a hetvenes évek végén a Liverpoolnál nem akadt jobb csapat a La Manche-csatornán innen és túl!

Mi tagadás, a nyolcvanas évek sem a semmittevés jegyében teltek, öt bajnoki cím és két BEK-diadal fért fel a dicsőséglistára. Ez a dekád azonban nem csupán a felhőtlen örömről szólt, hanem a gyászról is: Bill Shankly 1981-ben bekövetkezett halála egy várost, az 1989-es, 96 emberéletet követelő hillsboroughi-i katasztrófa egy nemzetet, az 1985-ös, 39 halálos áldozattal járó Heysel-stadionbeli dráma egy kontinenst sokkolt.

Hogy a Pool Brüsszelben bukott el először a Bajnokcsapatok Európa-kupája fináléjában, az égvilágon senkit sem érdekelt – sem akkor, sem később.

„Alig vártam, hogy a Liverpool színeiben az ötödik BEK-döntőmön pályára léphessek. A fiesztából mégis dráma lett. Ha rágondolok, rosszul vagyok" – kesergett még évek múltán is Phil Neal, az akkori csapat kapitánya.

Neal már rég leadta a szerelést, amikor az 1989–1990-es idény végére Anglia legjobbjának bizonyultak az utódok. Azt követően viszont valaki foghatta, és jó időre kitörölhette a „siker” fogalmát a klub szótárából, merthogy egy fránya FA-, illetve Ligakupa-győzelmen kívül semmit sem tudott felmutatni a Pool. A Preston North Endnél bizonyára boldogan fogadták volna ezt a szereplést, de a földkerekség egyik legnevesebb egyleténél valamelyest magasabban van a léc.

A világ rendje a 2000-es évek elején kezdett helyreállni. A Premier­shipben ugyan továbbra sem termett babér (csak zárójelben: azóta sem), a különböző kupákban már villogott a gárda, leginkább a 2001-es dortmundi UEFA-kupa-döntőn, amelyen 5–4-re verte meg az Alavést. Gérard Houllier irányításával, akit francia létére, ha lassacskán is, de elfogadott a publikum – na ja, aki egy naptári évben, 2001-ben öt kupát nyer a csapatával, illik szeretni… Más lapra tartozik, hogy 2004-ben már azzal „büszkélkedhetett”, hogy Don Welsh kipenderítése után 48 évvel ő lett a második edző, akinek idő előtt megköszönték a munkáját.

Spanyol vigasz: a Houllier-t váltó Rafael Benítez 2005-ben megtette, amiben legfeljebb Liverpool vörös fele bízott előzetesen, az AC Milan elleni Bajnokok Ligája-döntőben fantasztikus győzelemre vezette Steven Gerrardékat. Aki látta a mérkőzést, tudja, miről beszélünk, aki nem – á, ilyen futball-drukker nem is létezik!

A milánóiak 2007-ben Athénban vettek revánsot az Isztambulban történtekért, a liverpooliak azóta csak egyszer, 2016-ban vívtak nemzetközi kupadöntőt, ám az akkor már Jürgen Klopp által dirigált gárda 3–1-es vereséget szenvedett az Európa-liga-specialistának számító Sevillától.

Május 26-án újabb esélyt kap az európai nagyszínpadra visszatérő Pool: ha a kijevi fináléban legyőzi a Real Madridot, a BEK-/BL-elsőségek terén ötről hatra juthat.

Az Evertonnál meg foghatják a fejüket: 1892-ben kár volt elüldözni John Houldingot.