Hetvenéves Kevin Keegan, a Hatalmas Egér

Minden idők egyik legnagyobb klubcsapatát az ő zsenije emelte a riválisok fölé, nélküle az Anfield Road-i srácok aligha törnek ki az albioni ködből és lesznek a világfutball szinte korlátlan uralkodói. No meg zsinórmértékek a mai napig, akik megváltoztatták a futballt, és ezt rajtuk kívül legfeljebb a Di Stéfano-, Puskás-féle Real, Cruyff Ajaxa, a Sacchi-féle Milan és Guardiola Barcája mondhatja el magáról.

Mint annyi későbbi korszakos sztár élete, Kevin Keegané sem indult könnyen. Ír ősöktől származott, nagyapja, Frank az angol bányavidéken, Newcastle-ban kereste a boldogulását, és bányaellenőrként életek százait mentette meg a híres 1909-es West Stanley-i szerencsétlenségben, amely egyébként 168 bányász életét követelte. Keegan édesapja, Joe is szenet fejtett, ez vezette a doncasteri Armthorpe-ba, itt született meg 1951-ben a család második gyermekeként Kevin, méghozzá nagynénje házában – csak mert oda már bevezették a villanyt.

A kis Kevin az első labdáját az egyik nagybátyjától kapta, az első futballcsukát pedig az apjától, abból a pénzből, amit az öreg aznap lóversenyen nyert. Ügyeske volt, és az ambiziózus papa folyamatosan tehetségkutatókra hurcolta, így járt a Coventry Citynél, később majdnem a Doncaster Roversnél is, de a lelkes Joe Keegan a helyszínt és az időpontot is elnézte.

A St. Peter's High Schoolban minden sportba belekóstolt, a futball mellett rögbizett, kapitánya volt iskolája krikettcsapatának, és olyannyira remek és kitartó mezei futónak számított, hogy egy ízben két cimborájával teljesítette a Nottingham és Doncaster közötti 50 mérföldes (!) távot. Később maga is úgy emlékezett vissza erre az embert próbáló teljesítményre, hogy profiként a kemény idényeleji felkészülések elviselésére fizikailag és pszichésen is ez készítette fel.

Tizenöt éves volt, amikor a Pegler Brass Worksnél vállalt irodai munkát (bár később elismerte, hogy jobbára csak a teát töltögette a kollégáknak), és futballozott is a cég csapatában. Ron Ashman, a negyedosztályú Scunthorpe United menedzsere felfigyelt rá, és 1966-ban elé tolta élete első profi szerződését.

Keegan itt is kitűnt kitartásával és futóképességével – edzője figyelmeztette is, hogy nem kell minden résztávot mindig megnyernie, mert az idősebb társakat ez irritálja. Később a Liverpoolban Bill Shankly is szólt neki, hogy néha lehetne második is, mert a harminc felé járó védő, Tommy Smith (aki a mester szerint nem megszületett, hanem valahol bányászták…) kezdi sérelmezni a lelkes ifjú túlbuzgóságát. Mintha Magyarországon lettünk volna.

Jellemzően nem csatárt, hanem támadó középpályást játszott, és csak idő kérdése volt, mikor viszi el egy magasabb osztályú klub. Végül a Liverpool FC lett a befutó. A klub vezető játékosmegfigyelője, Geoff Twentyman olyan jó véleménnyel volt róla, hogy Shankly sem hezitált sokat. Keegan a tárgyaláson beblöffölte, hogy heti 45 fontot kap Scunthorpe-ban, így Shankly felajánlott neki 50-et, ezt pedig a húszéves Kevin Keegan gondolkozás nélkül aláírta, és 33 ezer fontos transzferdíjért a Liverpool profija lett.

Eleinte itt is a középpálya jobb oldalán vetették be, Shankly stábja többször is kritizálta amiatt, mert „túlságosan szabadon és túlságosan elöl” játszott, ám egy felkészülési meccsen csatárként kezdett, az ő két góljával nyertek, és innentől nem volt kérdés: a walesiek nagyágyúja, John Toshack mellé felkerült a támadósorba. Később Kevin Keegan szinte földöntúlinak jellemezte Toshackkal való játékkapcsolatát, hozzátéve, hogy karrierje során egyedül a válogatottban, Trevor Brookinggal kapcsolatban érzett a pályán hasonló harmóniát.

Töretlen volt a pályafutása. Az U23-asok között képviselte először Angliát, de már 21 évesen pályára lépett egy Wales elleni 1972-es vb-selejtezőn, 1974-ben, a harmadik végigjátszott mérkőzésén, ugyancsak a walesiek ellen megszerezte első válogatottbeli gólját is (a 21-ből). Igaz, a vb-részvételre várnia kellett, mert Anglia szégyenszemre lemaradt az 1974-es és az 1978-as tornáról is, így Keegannek be kellett érnie az 1980-as Eb-vel, amíg végül félig sérülten eljuthatott az 1982-es spanyolországi világbajnokságra.

Klubjaiban azonban bőségesen kárpótolta magát a nemzeti színekben elmaradó sikerekért. A Liverpolt 1973-ban hét év után bajnoki címig vezette, a döntő hazai első meccsén lőtt két góljával megalapozott a későbbi világbajnokokkal (Berti Vogts, Günter Netzer, Rainer Bonhof, Jupp Heynckes) felálló Mönchengladbach elleni UEFA-kupa-győzelemnek (3–0, 0–2), 1974 májusában pedig, a Bill Shankly-éra utolsó nagy diadalához járult hozzá két találattal a Newcastle United elleni FA-kupa-döntőben (3–0).

Ekkor már utaztak rá az ellenfelek, az 1974-es Charity Shielden például a bajnok Leeds védője, Johhny Giles ütötte meg, de megúszta a kiállítást, majd amikor legközelebb rácsúszott a csatár lábára, Keegannél is elpattant a húr, és a pályán összeverekedett a Leeds legendájával, Billy Bremnerrel. Mindketten piros lapot kaptak, később fejenként 500 font pénzbüntetést, Keegan három-, Bremner pedig nyolcmeccses eltiltást…

Az ősszel a Fradi ellen kiestek a KEK-ből, Angliával pedig lecsúsztak az 1976-os Eb négyes döntőjéről, és a Liverpool odahaza is trófea nélkül maradt – 1976-ban viszont újabb bajnoki címmel és a Bruges elleni győztes UEFA-kupa-döntővel vigasztalódtak a „vörösök” – ez utóbbi párharcban Keegan ismét kétszer volt eredményes. Karrierje utolsó liverpooli idényét viszont majdnem triplázással zárta, de a bajnoki cím és a 'Gladbach elleni (3–1) római BEK-győzelem között a Wembleyben a Manchester United volt a jobb az FA-kupa fináléjában (1–2).

Aztán, akkoriban merőben szokatlan módon, 323 meccsel és kerek 100 góllal a háta mögött nemcsak klubot, hanem országot is váltott, és 1977 nyarán 500 ezer fontért a Bundesligában az azt megelőző húsz évben a hatodik helynél előrébb nem végző (nyugat)német Hamburger SV légiósa lett. A Liverpool pedig egy másik későbbi legendát szerződtetett a helyére: Kenny Dalglisht.

Igazán érzelmes szavakkal búcsúzott a „vörösöktől”: „Egész életemben csak egy dologtól rettegtem, attól, hogy egy üres kapus ziccert rontok a Kop előtt az Anfielden… Bele is haltam volna, ha ez megtörtént volna. És azt is be kell vallanom, hogy amikor a szurkolóink a »You'll never walk alone«-t kezdték énekelni, többször el is sírtam magam a meghatottságtól…”

Ehhez képest Hamburgban sem a szurkolók, sem a társak nem fogadták osztatlan örömmel, mert Keegan érkezése miatt a rendkívül népszerű, az Ajaxszal háromszoros BEK-győztes Horst Blankeburgtól kellett a klubnak megválnia (a Beckenbauer miatt a német válogatottban soha egy percet sem játszó szőke centerhalf helyére a horvát Ivan Buljan érkezett 1977 nyarán a Hajduktól). Keegan azonban először is levágatta Britannia-szerte rendkívül népszerű „uszkárfrizuráját” (amellyel fénykorában rendre feltűnt a legborzalmasabb hajviseletek rangsorában…), Hamburg mellé, egy Itzsedt nevű kis faluba költözött, csak a hagyományos brit gabonapehely hiányzott neki a reggelijéhez – amikor ezt egy interjúban elpanaszolta, a HSV-hívek elárasztották a termékkel.

Az öltözőben nehezebben fogadtatta el magát, 1978 januárjában egy Lübeck elleni felkészülési meccsen ütésért kiállították, saját bevallása szerint ekkor döntötte el, hogy rendesen megtanul németül és barátkozni kezd a csapattársaival, azaz próbál beilleszkedni. Amikor a többiek először szóltak neki, hogy tartson velük éjszaka St. Pauli-ba, már tudta, hogy nyert ügye van.

És innentől a pályán varázslatos játékkal válaszolt a kétkedőknek, 1979-ben a HSV 19 év után köszönhetett neki bajnoki címet, a Bundesligában az elsőt – nem véletlen, hogy második és harmadik hamburgi idénye után is az övé lett a France Football Aranylabdája. (Ezt rajta kívül Stanley Matthews, Bobby Charlton, a skót Denis Law és az északír George Best kapta meg a britek közül, egynél többször kizárólag Kevin Keegan.)

A hamburgi szurkolók nevezték el Mighty Mouse-nak (Hatalmas Egér) – egy ’40-es években kreált képregény-, majd rajzfilmfigura után. Keegant hiába hívta a Juventus, a Real és a Washington Diplomats is, eldöntötte, hogy kitölti hamburgi szerződését, és BEK-et nyer a németekkel. Ez utóbbi csak majdnem jött neki össze, mert az 1980-as fináléban a Nottingham Forest 1–0-ra legyőzte a HSV-t. (1983-ban pedig, amikor a Hamburg révbe ért, Keegan már ismét otthon, Newcastle-ban futballozott.)

Fél évvel korábban azonban Lawrence McMenemy, a Southampton menedzsere általános elképedésre egy 1980. februári sajtótájékoztatón bejelentette, hogy nyártól Kevin Keegan a Szentek labdarúgója lesz. A világot itt nem sikerült megváltania, de ontotta a gólokat, és az 1981-es hatodik hellyel története legjobb szerepléséhez segítette a Southamptont, majd kapitányként vezette ki Angliát (a selejtezőcsoportból a Magyarország mögötti második helyen…) az 1982-es világbajnokságra.

Spanyolországban sérüléssel bajlódott, nem sokat tudott segíteni a csapatán, amely a középdöntőben búcsúzott a tornától. Még abban az évben visszavonult a válogatottól, miután Bobby Robson nem hívta őt be a vb utáni első keretbe, ráadásul ezt a sajtóból tudta meg, nem a kapitánytól – cserébe viszont II. Erzsébet rögtön lovaggá ütötte. A vb után a Newcastle Unitedbe szerződött, ám amikor 1984 januárjában a Liverpool 4–0-ra kiejtette csapatát az FA-kupából, eldöntötte, hogy befejezi. „Még 0–0-nál egy az egyben vittem Grobbelaar kapusra a labdát, épp azon morfondíroztam, hogy hová lövöm, akikor Mark Lawrenson utolért és szerelt. És ekkor beláttam, hogy vége, ennyi volt a pályafutásom.” És február 14-én, épp 37 éve, a 33. születésnapján bejelentette, hogy a nyáron befejezi.

Két meccset még poénból vállalt Ausztráliában a Blacktown City színeiben 1985 áprilisában, de ekkor már elhatározta, hogy edzőként folytatja pályafutását. 1992-től a Newcastle United, majd a Fulham menedzsere lett, 1999 februárjában pedig az angol válogatott irányítását bízták rá. Második meccsén a Népstadionban ért el 1–1-es döntetlent, a 2000-es Európa-bajnokságon pedig hiába verte meg csapatával a németeket, ha a portugálok és a románok elleni vereség a gyors kiesést jelentette. Ha ez nem lett volna elég, október 7-én a régi Wembley búcsúmeccsén Didi Hamann góljával Németország 1–0-ra nyert vb-selejtezőn, és ez a Hatalmas Egér állásába került. Keegan a Manchester Citynél folytatta, majd 2008-ban 22 meccsen a Newcastle kispadjára is leült, ám abban az évben, 57 évesen befejezte az edzősködést.

KEVIN KEEGAN LEGSZEBB GÓLJAI

A Flybe International légitársaság ebből az alkalomból róla nevezte el a Newcastle és London között repülő egyik belföldi gépét, Keegan pedig azóta csak nagy ritkán szakért a televíziós adásokban, de a széles nyilvánosságtól gyakorlatilag visszavonult.

Anglia a mai napig imádja a 70 éves Sir Kevin Keegant, legfeljebb megy a vita, hogy a Liverpool vagy a Newcastle United szurkolói jobban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 13-i lapszámában jelent meg.)