Nadia, avagy a „nemzeti kincs” kálváriája – sportkönyvtár

Tette igencsak zavarba ejtette a közvéleményt: miért dönt ilyen drasztikus megoldás mellett egy dédelgetett – legalábbis annak hitt – csúcssportoló? De valóban dédelgetett sztár volt-e, vagy aranykalitkába zárt, szabadságától megfosztott „nemzeti kincs”? Veszélyben forgott-e az élete a Ceausescu-féle Romániából – amely akkoriban már nem nagyon válogatott az eszközökben a diktatúra fenntartása érdekében – való szökés során, illetve azt követően? Hogyan kezelte őt a kommunista terror eszközének számító titkosrendőrség, a hírhedt Securitate? Hasonló kérdésekre keres és javarészt talál is válaszokat a Stejarel Olaru által jegyzett, Nadia és a Securitate című, titkos iratokból és jelentésekből, no meg rengeteg beszélgetésből építkező könyve. A 2021-ben napvilágot látott mű magyar változata – Koszta Gabriella fordítása – 2023-ban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában.

A szerző, az 51 éves történész, egyetemi tanár, a titkosszolgálatok szakértőjének tekintett Stejarel Olaru igencsak „forrásközeli” helyzetből rajtolt, hiszen korábban volt nemzetbiztonsági tanácsadó, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója, külügyi államtitkár. Ennek megfelelően könyve alaposan dokumentált, ugyanakkor magán hordozza a politikai rémregények jegyeit is. Természetesen jóval meghaladja egy hagyományos életrajz dimenzióit. Nadia felnövekedése és tornásszá formálódása során olyan szövevényes hálót alakítottak ki körülötte, amilyenre egy kívülálló legelvetemültebb elképzeléseiben sem gondolna.

A Securitate irataiból kiderül, hogy Nadia Comaneci éppen a tökéletesség szimbólumának montreali megszületése pillanatától került célkeresztbe. Onnantól kezdve életének – és családtagjai mindennapjainak – minden mozzanatát kísérték, rögzítették, nem is feltétlenül konkrét céllal, hanem azért, hogy szükség esetén felhasználhassák ellene. Éveken át nem adódott erre alkalom, Nadia ugyanis sohasem akart elmenni Romániából, vagy külföldön maradni, holott versenyző korában rengeteg alkalma adódott volna. A csodálat csakhamar tömény irigységbe csapott át, az alaphangot a presztízskérdésekben minden eszközzel kizárólagosságra törekvő diktátorfeleség, Elena Ceaușescu diktálta. Miközben éppen ő sütkérezett legszívesebben a tornászlányok sikerének fényében, és egy idő után szinte pártfeladatként szabta meg, hány és milyen színű éremmel kell hazatérniük a soron következő világversenyről.

Három héttel a romániai forradalom kitörése előtt szánta rá magát a szökésre – bár természetesen nem tudhatta, hogy ennyire közel van a rendszer összeomlása –, a Securitaténak pedig kész terve volt a tornásznő külföldi kompromittálására. Ekkor kerültek volna elő azok a dossziék, amelyeket az évek során gyártottak a személyét célzó megfigyelések alapján.  

Olaru úgy nyilatkozott, elsősorban azért tartotta fontosnak megírni a könyvet, hogy Románia legnagyobb sportolójának személyes tragédiája révén mutassa be, milyen mélyen „mászott bele” a kommunista rezsim a sportéletbe. Nadia esetében azzal az érvvel is, hogy a „nemzeti kincset” akarata ellenére is megvédjék bármitől, ami kárt okozhatna neki, benne. A megfigyelések indoklásai között szerepelt az ellene irányuló esetleges merényletek megelőzése, de az is, hogy felelőtlen biciklizéssel – ismert volt Nadia bringázási szenvedélye – ne veszélyeztesse saját testi épségét, azaz „éremtermelő” kapacitását. 

Érdekes, ugyanakkor emberi érettségét, helyzetfelmérő kapacitását is jelző részlet, ahogyan Nadia Comaneci a Károlyi házaspár 1981-es New York-i „dobbantására” reagált. Miközben a tornászlányok ujjongva ünnepelték a repülőgépen a rettegett Károlyi Bélától való megszabadulást, Nadia azt mondta: ez vélhetően az ő karrierje végét jelenti, többé nem fogják külföldre engedni. És így is történt. Az aranykalitkába zárt madarat egy ideig azzal hitegették, hogy ő lesz a Román Olimpiai Bizottság elnöke, a tornászszövetség vezetője, távozásához vélhetően az is hozzájárult, hogy végül egyértelművé vált számára ezeknek az ígéreteknek a hamissága.

És hogy milyen mértékben számított ő a rendszer elkényeztetettjének? Kétségtelen, neki sohasem kellett a fejkvótából megélnie, vagy hajnalonként sorba állnia negyed kiló sajtért, hogy érzékeltessük sokak értetlenkedésének sarokkövét a szökést követően. Szakemberek és a könyv szerzője szerint is az ötszörös olimpiai bajnok útja a csillagokban volt megírva, ösztönös tornászintelligenciája, az abból kisarjadó és megacélosodó akaraterő bizonyára minden körülmények között utat tört volna a sportolói világhír felé.

(Stejaler Olaru: Nadia Comaneci és a Securitate. Corvina Kiadó, 2023.)

Nemigen kedvelem a „ki minden idők legjobbja” kezdetű vitát, ám most elszántan állást foglalok: Rudas Ferenc a Ferencváros és a magyar válogatott hetvenöt-nyolcvan évvel ezelőtt csillogó játékosa valóban minden idők legjobb jobbhátvédje volt, s nem is csak magyar pályákon talán. A legjobb, mert nemcsak párját ritkító gyorsasággal, játékintelligenciával, technikai felkészültséggel bírt, hanem mert posztjának elvárásait, az abban való, a csapat javára váló lehetőségeket úgy újította meg, hogy hatása a nemzetközi futballtörténetre is egyértelműen kimutatható. Mert a felfutó, az akciót jobbszélsőszerű beadással, máskor kapura lövéssel befejező hátvéd szerepének kiötlését nevéhez köti a futballhistória, e poszt másik – bal – oldali nagyságát, az olasz világklasszis Facchettit is megelőzte másfél-két évtizeddel legalább, a modern, ha tetszik a „totális” futball csíráját is elültetve ezzel. Nos, e szép életkort megélt labdarúgó kilencvenedik születésnapját köszöntő könyv róla beszél, a hős szavaival leginkább, ám alakját több neves kortárs, szemtanú és barát is, Springer Miklóstól Albert Flóriánon és Szepesi Györgyön át Grosics Gyuláig megidézi. A „rendezői” munkát Szále László újságíró, publicista, nemkülönben lelkes fradista, a klub históriájának alapos ismerője végezte el, ő a kötet gerincét adó, az egész életutat vallató tizenkét „esti beszélgetés” vezénylője, s a hangulatteremtő bevezetők szerzője is. Két futballszerelmes cseréli a szót, nosztalgiára hajló elrévedéssel is, kronologikus rendben. A még Rucknak hívott, de a levegővétel természetességével magyarrá lett fiúcska gyermekkorával, a húszas évek hőskorával, a Mándy Iván idézte „régi idők” focijával kezdve, midőn hősünk édesapjának lábát a nagy Orth Gyuri törte el a pályán, hogy az övét is eltörje a Tandler nevű osztrák mészáros jó három hónappal ezután, országos riadalmat hozva el. A sikerek ideje jön aztán, a csillogásé, a példátlan népszerűségé, mikor a választékosan öltöző, hódító külsejű ifjú férfiért bolondultak a nők, aki a szerencse fiának tetszhetett, s még a háború borzalmaitól is megkímélte őt a sors. Ami aztán mégis utolérte egyszer, az apa tragédiáját ismételve meg. Rudas Ferenc sokak szerint minden idők legerősebb Fradija – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor, így szólt a csatársor – és a világsikerre készülő válogatott csapatkapitányának lábát saját kapusa, a rossz pillanatban kivetődő Henni Géza törte el 1950. március 19-én, aminek nyomán e fényes futballista-életút is odalett lényegében. Megvan az ember sorsa írva, mondja Rudas a könyvben, ennek így kellett történnie. Három hónap múltán a legendás, 140 gólt szerezve bajnok gárdát is szétszedték a hatalmasok, Rudas maga sem az Aranycsapat tagja, sem sokszoros válogatott nem lehetett. Ám sorsával megbékélve, lovagias lélekkel, emelkedett tartással, a Fradi-szívet, magyarságát híven őrizve élt tovább, majd’ kilencvenöt esztendeig. Az Üllői úti stadion 2014-es avatásán a kezdőrúgást ő végezte el. (Rudas Ferenc – Nyolc évtized a magyar futballban. Beszélgetések egy Fradi legendával, Építészet Művészet Sport Kiadó, 2011) N. PÁL JÓZSEF

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Ned Boulting, az ITV televíziós csatorna brit kerékpáros-szakkommentátora könyvével sajátos műfajt teremtett a sporttörténeti munkák terén. A 288 oldalas kötet témája a Tour de France 1923-as versenyéről fennmaradt, mindössze két és fél perces filmrészlet, amelynek felbukkanó helyszínei, szereplői, épületei valóságos történelmi és társadalmi korképet kínálnak, köszönhetően az évszázaddal későbbi elemző detektíveket megszégyenítő, mániákusan alapos, minden részletre kiterjedő nyomozásának. (Ned Boulting: 1923 – The Mystery of Lot 212 and a Tour de France Obsession. Bloomsbury Publishing, 2024) CS. P.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 9-i lapszámában jelent meg)