Sült kacsa, disszidálás, mosogatás, aranyérmek

A Magyarországon többek között edzői képesítést is szerző Ferenczy Sándor – vagy ahogy a tengerentúlon ismerték, Sandor „Alex” Ferenczy – először 1945-ben menekült el Magyarországról a szovjetek elől. Németországba ment, ahol az amerikai hadseregnek dolgozott mosogatófiúként.
„Annyit ehettem, amennyit csak akartam – emlékezett vissza 1996-ban az ohiói The Plain Dealer napilapnak adott interjújában. – Három hónap alatt csaknem megdupláztam a súlyomat. Később csapossá léptettek elő. Ez volt a legjobb munka Németországban.”

Ott ismerkedett meg feleségével, Szoboszlay Mártával. A két menekült 1946-ban hazatért Magyarországra, és családot alapított. Az 1956-os forradalom idején egy sportklub működtetésében is szerepet vállalt, emellett pedig egy budapesti építőipari cégnél dolgozott. Az októberi események alatt Ferenczyék a házuk pincéjében húzták meg magukat, várva a nyugati segítséget, amely azonban nem érkezett meg. Végül néhány irattal és emléktárggyal, valamint egy sült kacsával vonatra szálltak, hogy ismét külföldön keressenek menedéket. Az éjszakát segítőkész földműveseknél töltötték az osztrák határhoz közel, majd reggel átszöktek, puskaropogás közben, Ferenczy karján a lányaival. Ezután elénekelték a magyar himnuszt, és búcsút intettek szülőhazájuknak.

„Azt hittük, sosem térünk vissza. A szabadságom azoknak az ifjaknak köszönhetem, akik az életüket áldozták fel” – elevenítette fel a múltat Ferenczy, aki 1925-ben született, Szolnokon.

A család nem sokkal később 12 ezer másik magyar menekülthöz és egy távoli rokonhoz csatlakozott Clevelandben, ahol aztán mérnökként helyezkedett el. Hamarosan már a város női atlétáinak edzője volt, és alig két esztendő múlva kezdetét vette egy hosszú sorozat, amely során minden évben legalább egy nemzeti bajnoki címet szerzett a városi csapattal.

Eredményeire így országos szinten is felfigyeltek, az 1968-as mexikóvárosi és az 1976-os montreali olimpián ő vezette az Egyesült Államok női atlétáinak csapatát. Tanítványai három olimpiai aranyat nyertek, egyik ötkarikás bajnoka, a Mexikóban 800 méteren diadalmaskodó Madeline Manning Mims így beszélt róla: „Szinte az apámmá vált azokban az időkben, amikor igazán szükségem volt egy apára. Mindig mondta: »Nem csinálhatod a dolgokat felületesen!«. Amikor levettem a melegítőmet, nem dobtam csak úgy a pálya szélére, hanem összehajtogattam, és a helyére tettem. Ha levettem a cipőimet, össze kellett kötnöm őket a cipőfűzővel, nehogy elveszítsem valamelyiket.”

Clevelandi sportolói többnyire szegény családok gyermekei voltak, akik 43 országos és 5 pánamerikai bajnoki címet nyertek, valamint 15 országos és hét világcsúcsot állítottak fel. Bár azt hitte, sosem látja viszont szülőföldjét, többször is hazatért, először 1973-ban, amikor egy moszkvai versenyről Budapesten keresztül tért vissza az Egyesült Államokba.

„Nyugatra menekültem, és kelet felől tértem vissza. Arra persze figyeltem, hogy amerikai uniformis legyen rajtam” – folytatta a visszaemlékezést Ferenczy, aki az 1980-as években vonult vissza, hogy aztán magyar szervezeteknek segítsen önkéntesként. Magyarországot a rendszerváltás után még többször meglátogatta, magyarságára egész életében büszke volt, családját is erre nevelte.

Amikor beiktatták a clevelandi sport halhatatlanjai közé, „csaknem negyed évszázad egyik legjobb amerikai női atlétaedzőjeként” aposztrofálták. Felesége, két lánya, három unokája és két dédunokája gyászolja.