Christian Taylor: Budapesten kezdtem el igazán hinni magamban

– Az első, 2011-es Gyulai István Memorialon járt nálunk legutóbb. Mire emlékszik Magyarországról?
– Az volt a második profi versenyem, átutaztam miatta az óceánt. Előbb Monacóban álltam rajthoz, s még a tizenhét métert sem tudtam megugrani, így nagyon elszomorodtam és teljesen elbátortalanodtam. Aztán idejöttem Budapestre, ahol a körülmények teljesen mások voltak, minden és mindenki sokkal nyugodtabb, az időjárás pedig gyönyörű. Emlékszem, kifejezetten rossz mentális állapotban érkeztem, de a tömeg hangulata feldobott, nagyon jó energiákat éreztem mindenütt, és azt mondtam magamnak: oké, csináljuk meg, talán mégis tudok nagyot ugrani! Tizenhét méter felett teljesítettem, ezért ma is úgy érzem, hogy akkor kezdődött el igazán a pályafutásom. Megszereztem a kellő önbizalmat, újra úgy éreztem, hogy profi lehetek, sőt, a legjobb, és aztán néhány hónap múlva valóban világbajnok lettem Teguban. Szóval Budapesten kezdtem el igazán hinni magamban.

– Ha ilyen jó emléket őriz, miért csak 2018-ban jött vissza hozzánk?
– Valószínűleg nem szerepelt a hármasugrás a viadal programján, márpedig az a fő versenyszámom. És a versenynaptáram is nagyon sűrű évek óta a Gyémánt Liga miatt, ez a sorozat rengeteg utazással jár, így sohasem jutott rá idő. Mivel most már Hollandiában élek, tökéletes alkalom kínálkozott, hogy visszatérjek Magyarországra, hiszen csak rövid utat kellett megtennem idáig.

– Úgy hallottam, eredetileg távolugró volt, és véletlenül lett hármasugró. Hogyan történt?
– Mondhatjuk így is, de valójában kipróbáltam mindent. Terepfutással kezdtem, és bár az erőnlétem azóta sem volt olyan jó, mint akkoriban, a hosszútávfutás nagyon keménynek bizonyult, és valahogy távol is állt tőlem. Aztán kipróbáltam magam sprintszámokban, száz, kétszáz és négyszáz méteren, majd következett a távolugrás. De nagyon unalmasnak találtam: felugrasz, leesel, ennyi. Többre vágytam, komolyabb kihívásra, és akkor hallottam valakitől a hármasugrásról, s úgy véltem, meg is találtam, amit kerestem, próbáljuk ki. Akkor voltam tizennégy éves.

– Nagyon jó időeredményeket ért el négyszáz méteren is. Idén tényleg rá akar feküdni erre a versenyszámra?
– Igen, mindenképpen. Tíz futamon indultam is már, többek között Sanghajban és Hengelóban, ahol az idei legjobb időmet, 45.07 másodpercet futottam. Ez már közel van a 44 másodperchez, nem? Viccet félretéve, tudom, hogy sokat kell még javulnom, de nekem ez egyúttal remek szórakozás is. Fizikailag tökéletes állapotban vagyok, a formám is remek, már csak hajtanom kell, és remélem, elérem a célomat.

– Valóban a négyszázon világcsúcstartó dél-afrikai Wayde van Niekerktől kért tanácsot?
– Igen, a tavalyi londoni világbajnokság után beszélgettünk, és megkérdeztem, mit kell tennem, hogy javuljak. Annyi volt a válasza, „csak fuss!” Egyszerűen hangzik, de tényleg csak ennyiről van szó, mert ha mindig csak kiállsz és futsz, akkor előbb-utóbb bekövetkezik, amire vársz. Jó tanács volt.

– Mentálisan vagy fizikailag nehezebb helytállni egy olyan versenyszámban, amely nem a fő száma?
– Nincs különbség, mert a négyszáz méter nagyon tud ám fájni fizikailag. Persze jól hangzana, ha azt mondanám, hogy mentálisan nehezebb, de ez nem lenne igaz.

– Nem fél, hogy próbálkozása négyszáz méteren a hármasugrás kárára megy?
– Nem, mert a hármasugrás a szerelmem, mindennél többet jelent nekem. Már ismerem az érzést, a ritmust, és nem viccelek, hármasugrással szoktam álmodni. Úgyhogy nem aggódom, mert bármi történik idén négyszáz méteren, a hármasugrást biztosan nem fogom abbahagyni.

– Úgy tűnik, nem nagyon szereti a fedett pályás szezont. Mi az oka?
– Tényleg így van, mert túl rövid, összesen talán két hónap. Márpedig a sportban szeretem a ritmust és azt az örömöt, amit nyújt, de három-négy verseny alatt elég nehéz ezt az érzést elkapni. Én pedig nagyon fel tudom húzni magam, ha nem ugrok nagyot – ami ilyen kevés verseny mellett előfordul, így inkább elengedtem a fedett pályás szezont, és úgy döntöttem, helyette készülök a szabadtérire, amely alatt rengeteg lehetőségem nyílik versenyezni.

– A 2012-es londoni olimpia döntője előtt valóban gyorsétteremben evett jégkrémet?
– Persze, de nemcsak akkor, hanem az olimpia alatt szinte minden nap. Nagyon ideges voltam, rám tört a pánik, de annyira, hogy aludni sem tudtam. Az olimpiai faluban volt egy McDonald's, az ott vásárolt jégkrém segített megnyugodni. Mindenki azzal stresszelt, hogy úristen, ez az olimpia, jól kell szerepelned, figyelned kell a diétára, az edzésre, arra, hogy rendesen kialudd magad, és így tovább. Le is kellett írnom az edzésnaplómba, mit csináltam aznap, és minden héten eligazítást tartottunk. Annyi mindennel volt tele a fejem, hatalmas volt rajtam a nyomás. Viszont amikor azt a kis jégkrémet ettem, úgy éreztem, bármi történik, nem számít, mert minden rendben van, csak próbálnom kell kihozni magamból a legjobbat, ennyi az egész. Ma már tudom, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie, de fiatal voltam, csak huszonkét éves, és az volt első olimpiám, életem nagy álma. A játékok után rájöttem, hogy nem fogom ezt túlélni, ha ilyen stresszben élek, inkább kell arra törekednem, hogy megtaláljam az egyensúlyt.

– Hogyan változtatott az életén?
– Négy évvel később, Rióban már barbecue-partit tartottunk, sokat sétáltam a barátnőmmel, és egyáltalán nem izgattam magam feleslegesen.

– Azt olvastam, sokat gördeszkázik – az élsportolóknál ez nem épp szokványos.
– Minden reggel felteszem a fülhallgatómat, beteszek valami jó zenét, és gördeszkával megyek tréningre. Az edzőm és a társaim mindig kérdezik, miért csinálom? Szerintük veszélyes, mert bármikor eleshetek és megsérülhetek. Pedig nem is jönnek velem szembe autók útközben, mert nem az aszfalton megyek, és nem is ugrálok vagy ugratok, mert a hosszú longboarddal csak cirkálni lehet. Hollandia lapos ország, és ez a legegyszerűbb módja, hogy az otthonom és az edzőpálya közötti négyszáz métert megtegyem. Nincs is saját autóm, csak amit a szponzorok adtak, de alig használom.

– És miért éppen gördeszka?
– Már több mint tíz éve használom a deszkámat, egyetemistaként is ezzel közlekedtem. Egyébként sem szeretem a túl nagy szigort, azt vallom, legyél kicsit lazább, mert ha nem nyitsz felé, az élet elmegy melletted, és lemaradsz mindenről. Huszonkilenc éves vagyok, az atlétika sokat elvesz az életemből, talán ezért sem akarom feladni magamat, a személyiségemet. A barátnőm osztrák, imád síelni és túrázni, én pedig, ha csak lehet, vele tartok. Ashton Eaton is gördeszkázik, miközben kétszeres olimpiai és világbajnok hétpróbázó – ha neki bevált, nekem miért ne?

– Mindent megnyert hármasugrásban. Nem nehéz motiválnia magát?
– Egyáltalán nem. Egyrészt minden verseny teljesen más, másrészt az eddigi pályafutásom során minden évben változott valami. A profi karrieremet 2011-ben kezdtem, még nem voltak különösebb céljaim, erre megnyertem a tegui világbajnokságot, és megváltozott az életem. Talán ezért is volt rajtam akkora nyomás a következő évben. Nem szereztem érmet 2013-ban, és azt mondtam magamnak, semmi baj, találd meg újra önmagad, a benned égő tüzet. Aztán 2015-ben a pekingi világbajnokságon újra a csúcsra értem, tizennyolc méter felett ugrottam, de belül megváltoztam.

– Hogy érti?
– Már nem az a forrófejű srác voltam, aki azt mondogatta magának, hogy mindenkit le akar győzni és a legjobb akar lenni. Egyszerűen csak jól akartam magam érezni, a versenyeken csinálni a műsort, hogy boldoggá tegyem a nézőket és a versenyek szervezőit. És persze nagyot ugrani – ma is minden ugrásnál az a célom, hogy tizennyolc méter fölé jussak. És ki tudja, hátha egy gyerek a szurkolók közül azt mondja, amikor engem lát, hogy igen, ez tetszik, én is hármasugró akarok lenni. Most ez motivál a leginkább, és mindig azon gondolkozom, mit csinálhatnék másképpen.

– Kétszeres olimpiai, háromszoros világbajnok. Melyik eredményére a legbüszkébb?
– A válaszon gondolkodnom sem kell: a riói aranyéremre, a második olimpiám megnyerésére. Címet védeni mindig különleges, nekem is az volt. Ráadásul teljesen mások voltak a körülmények, mint négy évvel korábban Londonban, és emlékszem, mennyire meg akartam mutatni, hogy újra képes vagyok a dobogó tetejére feljutni. Már egyszeres olimpiai bajnoknak lenni is elképesztő érzés, de kétszeresnek lenni egyenesen fantasztikus, ezért nagyon ösztönöztem magam.

– Ilyen szellemben készül a 2020-as tokiói olimpiára is?
– Nagyon szeretem Japánt, minden évben elmegyek oda, még édesebb lenne a harmadik győzelem, mert már jól ismerem a várost, sok barátom él ott. Hihetetlen élmény lenne Tokióban is olimpiai aranyérmet szerezni.

– Sokat gondol a hármasugrás 18.29 méteres világrekordjára? Mindössze nyolc centi választja el tőle.
– Az nem valami sok, ugye? Mennyi? Talán ekkora? (És mutatja az ujjaival.) Meg lehet csinálni, az biztos. Bevallom, eleinte idegesített, hogy minden újságíró azt kérdezgette tőlem, mikor döntöm már meg a világrekordot. De aztán rájöttem, hogy ez inkább áldás, mert azt jelenti, hogy tényleg nagyot ugrok és képesnek tartanak rá. Ha 17.30 körül ugrálnék, senki sem jönne hozzám azzal, mikor teszek már rá egy métert az eredményemre… Rájöttem, az emberek azért kérdezgetik tőlem, mert ők is érzik és tudják, hogy a csúcsdöntés igenis lehetséges. Én is így gondolom. Készen állok rá minden egyes versenyen, de sohasem azzal futok neki, hogy azt mondogatom magamban, tizennyolc-harminc, tizennyolc-harminc, tizennyolc-harminc! Csak a verseny a fontos, és ha majd megtörténik, akkor megtörténik.

– De csak nyolc centi, könyörgöm! Nem idegesítő?
– Hát jó, a 2015-ös évem tényleg nem volt könnyű, akkor ugrottam 18.21 métert, és már egyből azon kezdtem el agyalni, miért nem léptem kicsit előbbre, miért nem volt egy kicsit nagyobb hátszelem. Túlelemeztem a dolgot, és tele volt a fejem a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdésekkel. Elegem is lett ebből 2016-ban, és inkább az lebegett a szemem előtt, hogy olimpiai bajnok legyek Rióban. Nem foglalkoztam többé a rekorddal. Tavaly aztán újra tizennyolc méter felett ugrottam, és rájöttem, csak a versennyel kell törődnöm.

– Beszélt már a témáról Jonathan Edwardsszal?
– Csak néhányszor. Nagy rajongója vagyok, hiszen ő a világcsúcstartó. Néha üzenünk egymásnak az interneten, de semmi több.

– Köztudott önről, hogy mélyen vallásos. Mekkora erőt tud meríteni a hitéből?
– Vallásos családban nőttem fel, így már gyerekként kialakult a kapcsolatom Istennel, s az évek során formálódott. Nekem mindig is fontos volt érezni és tudni, honnan jön az erő és a tehetség, hogy magamban is jobban higgyek. Éveken át csak magamra koncentráltam, hogy aztán ráébredjek, egyáltalán nem én vagyok a központ. Kicsit lassítottam, elkezdtem értékelni mindazt, amit Istentől kaptam. Egyre többet foglalkoztam azzal, hogy jó ember legyek, hogy megosszam másokkal, amim van. Nekem is voltak nehéz időszakaim, de ha én túl tudtam magam tenni a nehézségeken, más is túl tudja. Nemcsak sportolóként, hanem a hitemmel is szeretnék másokat inspirálni.