Atlétika: felcsillant az olimpiai arany lehetősége, de ezüst lett

KULCSÁR GERGELY – A magyar küldöttség zászlaját – ahogy négy évvel korábban, Tokióban – a mexikóvárosi megnyitóünnepségen Kulcsár Gergely vitte, az akkor már 34 éves gerelyhajító a harmadik, utolsó olimpiájára készült. Később aztán a 12. országos bajnoki címe átírta a forgatókönyvet.

– Mi jut eszébe elsőként az 1968-as mexikói olimpiáról?
– Maga a verseny, hogy a 87.06 méteres egyéni csúcsommal az utolsó sorozatig vezettem, akkor azonban a szovjet Janisz Luszisz és a finn Jorma Kinnunen is túldobott, így lettem harmadik. És az is eszembe jut, hogy tudomásom szerint a magyar atléták sohasem szerepeltek olyan jól olimpián, mint akkor.

– Volt lehetősége körülnézni a városban?
– Mivel a nagy világversenyeken a számára koncentrál mindenki és a jó szereplésnek rendel alá mindent, legfeljebb arra volt lehetőség, hogy az ember valami bevásárlóközpontban ajándékot vegyen az otthoniaknak. Sajnos nem tudtam elmenni a többiekkel Acapulcóba sem, mert oda csak az aranyérmeseket vitték el. Annyiban viszont szerencsénk volt, hogy az olimpia előtt egy évvel kiutaztunk egy hónapra Mexikóvárosba az úgynevezett „próbaolimpiára”, hogy megtapasztaljuk, milyen a magaslati levegőn versenyezni, és akkor a várost is megnézhettük.

– És milyen hatással volt önökre a 2200 méter fölötti magasság?
– Ránk és úgy általában dobóatlétákra nem volt hatással, sokkal inkább a futókra. Én viszont sohasem szerettem futni, edzésen sem, csak azt a harminc, harmincöt métert a gerely elhajítása előtt. Mindig azt mondogattam, hogy a hatvan méter nekem már hosszútáv.

– Hogyan emlékszik, milyen volt az olimpiai falu?
– Az olimpiai falunak utánozhatatlan a hangulata, olyan, mint egy kisváros a nagyvároson belül, ahol nemcsak edzeni lehetett, hanem találkozni másokkal, ismerkedni és a klubhelyiségben kellemesen eltölteni az időt. A kiszolgálás is jó volt, nemzetközi konyha lévén sok mindent kipróbáltunk, de velünk tartott a tatai edzőtábor főszakácsa, Kurucz Antal, aki a szánk íze szerint főzött.

– Sikerült megismerkedniük külföldi sportolókkal is?
– Az ismerkedést a nyelvtudás hiánya korlátozta, de mivel mindenki nagyon kedves és közvetlen volt a faluban, próbáltunk kézzel-lábbal kommunikálni, és használtuk azt a néhány szavas szókincsünket, ami volt. A futó Gyulai István, a későbbi sportriporter és sportdiplomata már akkor felajánlotta, hogy tanít minket idegen nyelvekre. De mivel akkoriban nem nagyon volt kilátás az utazásokra, ez is zárkózottabbá tett bennünket. Inkább biliárdoztunk, rexeztünk, pingpongoztunk vagy lábteniszeztünk, amiben nagy ritkán mi, atléták még a futballistákat is legyőztük! És persze látogattuk a csinos tornászlányok edzéseit.

– Miben volt más önnek az 1968-as, mint a többi olimpia?
– A mexikóvárosi nekem már a harmadik olimpiám volt, és mindegyiknek más a története, mások voltak a körülmények, talán csak az olimpiai falu hangulata volt ugyanolyan mindenhol. Rómában, 1960-ban kicsit talán még kívülállóként érkeztem, így az ott szerzett bronzérmem csodálatos élményt jelentett. Négy évvel később Tokióban a riválisok nem szerepeltek valami fényesen, ezért csillant fel az aranyérem megszerzésének lehetősége, de aztán ezüst lett belőle. Mexikóvárosban már az esélyesek között emlegettek, de mivel már harmincnégy éves voltam, sokáig úgy volt, az lesz az utolsó olimpiám.

– Hogyhogy azután utazott mégis Münchenbe?
– Mert 1971-ben megnyertem az országos bajnokságot, pedig akkor olyan gerelyhajítók voltak a hazai riválisaim, mint Paragi Ferenc, Németh Miklós, Csík József és Erdélyi György. Volt olyan év, hogy öten is nyolcvanöt méter felett dobtunk. Szóval Németh Miklós és Csík József mellett végül én utaztam az 1972-es olimpiára. Bár a selejtezőből nem jutottam tovább, örök emlék, hogy Tokió és Mexikóváros után harmadszor is én vihettem a megnyitón a magyar zászlót.