Népsport: Varjú Vilmos és Zsivótzky Gyula Európa tetején

Négy évvel korábban Stockholmban két bronzérem jutott a mieinknek, az egyaránt pályája elején járó két későbbi korszakos klasszis, a 21 éves kalapácsvető, Zsivótzky Gyula és a 24 éves gerelyhajító, Kulcsár Gergely állhatott fel a dobogó legalsó fokára. (Később aztán mindketten három olimpián nyertek érmet, Zsivótzkynak a végén, 1968-ban az arany is összejött.)

Huszonkilenc ország 668 atlétája nevezett a belgrádi kontinensviadalra, amely a hetedik volt a sorban, a második világháború után pedig az ötödik, hiszen akkoriban négyévente gyűltek össze Európa atlétái, és már 1946-ban Oslóban megrendezték a békeévek első versenyét. Magyarországot negyvenen képviselték a jugoszláv fővárosban, ez a hatodik legnagyobb küldöttségnek számított, még a házigazdákét is felülmúlta. Az Eb-történelemben 1994-ig utoljára indult közös német csapat, de a mesterséges határ két oldalán azért pontosan tudták, hogy a négy aranyból hármat a „nyugatiak”, egyet a „keletiek” hoztak.

A sportok királynőjének olyan állócsillagai nyertek Belgrádban Európa-bajnoki címet, mint a szovjet magasugrózseni, Valerij Brumel, a szovjet-ukrán távolugró, Igor Ter-Ovaneszjan, a kétszeres olimpiai bajnok lengyel hármasugró, Józef Szmidt vagy a szovjet-lett gerelyhajító, Janisz Luszisz (1991 után már Janis Lusis). A hölgyeknél pedig mindenekelőtt a temesvári magyar magasugrócsodát, Balázs Jolánt kell megemlítenünk, aki már az akkor is idejét múlt ollózós technikával nemcsak Belgrádban verte agyon a mezőnyt, hanem egy évtizeden át övé volt a szám világcsúcsa is. (Balázs minden követ megmozgatott, hogy a háború után Magyarországra hazatelepülő édesapját követhesse Budapestre, de a „baráti” román hatóságok ezt nem tették lehetővé, magyar részről pedig szokás szerint erősebb volt a szocialista internacionalizmus, mint a nemzeti érdek.) Románia egyébként három érmet nyert Belgrádban, Balázs aranya mellé a szintén temesvári Vámos Zoltán is hozzátett egy ezüstöt 3000 akadályon, harmadik érmüket, ugyancsak ezüstöt a gerelyhajító, Maria Diaconescu szerezte. A házigazda jugoszlávok egyetlen dobogós helyezését az újvidéki Gere Olga szállította, aki éppen Balázs mögött lett második magasugrásban.

És akkor innentől az anyaországiakról, hiszen a magyar atlétika rendkívül erős, ma is jól csengő neveket felvonultató csapattal vett részt a Jugoszláv Néphadsereg stadionjában, azaz a Partizan futballarénájában rendezett Eb-n. A mieink közül tizenöten végeztek pontszerző helyen, a küldöttség majdnem negyven százaléka, éremből pedig négy jutott Magyarországnak. (Ott volt csapatunkban a nem is olyan sokkal előtte még a földkerekség legjobbjának számító, kalandos életű Iharos Sándor is, aki korábbi, akkor még világcsúcsot érő legjobbjától jó 50 másodperccel elmaradva előfutamában hetedik lett, és nem jutott döntőbe 5000 méteren...)

„ Vlado Ivkovic s, a jugoszláv szövetség elnöke üdvözölte a részvevőket, Exeter márki, a nemzetközi szövetség elnöke méltatta a verseny jelentőségét, majd Jos z ip Broz Tito jugoszláv népköztársasági elnök nyitotta meg rövid beszéd keretében az E b- t. Ezer galamb repült a magasba és díszsortűz közben vonták fel a bajnokság zászlaját, majd Franjo Mihalics, a hazaiak veterán marathoni futója tett fogadalmat a versenyzők nevében. Nagy tapsban tört ki a közönség, amikor az ünnepség után a hangszórón közölték, hogy a díszpáholynak világhíres vendége van: Germa n Tyitov, a második űrhajós ” – tudósított a Népsport az ekkor már újra már-már baráti Jugoszláviából az impozáns megnyitóról.

Varjú Vilmos nyerte meg az első aranyunkat, aki egy sérülés miatt lemaradt a római olimpiáról, és 1960-ban a békési születésű óriás bizony sírva is fakadt, amikor meghallotta a diagnózist. Belgrádban viszont nem tudták megszorítani, új Európa-bajnoki csúccsal győzött.

 „ A döntőben Varjú jól sikerült dobással kezdett, de felemelkedett a piros zászló: kilépett! A magyar versenyzőt láthatólag felpaprikázta az érvénytelennek minősített dobás, következő kísérletét technikailag kitűnően hajtotta végre, s jóval túl a 18 méteres vonalon (a 19-et nem jelezték) esett le a súlygolyó. Néhány másodperc múlva 19.02-s eredmény jelent meg a táblán” – szólt a tudósítás.

„ Életem legboldogabb napja ez –  mondta kissé meghatódva Varjú Vilmos az eredményhirdetés után. – A selejtezőben roppant ideges voltam, délután már nyugodtabban versenyeztem, de igazán csak a 19-es dobás nyugtatott meg. Akkor már tudtam, hogy nem veszthetem el a bajnokságot.”     

„ Messze szálltak a Himnusz akkordjai, s utána egetverő taps köszöntötte a Csendes Óriást. A stadion közönsége egy emberként ünnepelte a győztest, ütemesen köszöntötte Európa legjobb súlylökőjét  ” – írta a Népsportban a legendás szakíró, a helyszínről tudósító Subert Zoltán.

Másnap a diszkoszvető Kontsek Jolán harcolt ki egy bronzot – az arany a verhetetlen szovjet Tamara Presszé lett, akit férfias alkata és vonásai miatt húgával, a gáton és ötpróbában villogó Irinával együtt rosszmájúan csak Pressz fivéreknek gúnyoltak. A következő, budapesti Eb (1966) rajtja előtt aztán visszaléptek, amikor kiderült, hogy először lesz a verseny előtt nemvizsgálat – aligha alaptalanul.

A záró napon Kazi Olga remek harmadik helye is megsüvegelendő teljesítmény volt 800 méteren, Zsivótzky Gyula azonban őt is elhomályosította. A római olimpián ezüstérmes kalapácsvető elsőre 69.64-es Európa-rekordot dobott (ekkor már nyolc napja a régit is ő tartotta hat centivel kisebb eredménnyel, a belgrádi volt az ötödik csúcsa, az első, amit nem Budapesten ért el), és ezzel haza is vágta a mezőnyt. Jellemző, hogy több mint két és fél métert vert a mögötte végző szovjet Alekszej Baltovszkijra, akinél három dobása is nagyobb volt, de még a leggyengébbel, a 65.94-gyel is negyedik lett volna. És még abban az évben életében először túljutott a 70 méteren is.

 „Zsivótzky Gyula lelkiismeretesen készült, az idén már többször meggyőzően szerepelt. Most pedig, amikor a legnagyobb erőpróbára került sor  –   a legnagyobb teljesítményt nyújtotta. Akkor adta tudása legjavát, amikor arra a legnagyobb szükség volt” – írta a Népsport.

Emellett Zsivótzky dacolt állandósuló derékfájdalmával, és fellebbentette a fátylat a szerinte kudarcos római ezüst óta eltelt két évről is:„Edzőmmel, Harmati Sándorral az olimpia után arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy nem egy-egy nagy versenyre való felkészülést tűzzük ki célul, hanem az állandó javulást, az állandó fejlődést. Ezt rendkívül nehéz volt megvalósítani, mert deréksérülésem alaposan megváltoztatta az eredeti elképzelést. Már-már úgy látszott, hogy az elmúlt esztendő teljesen kárba vész. Edzésmódszeremet és rendszeremet ehhez kellett igazítani. Tehát egyrészt olyan edzéseket kellett végezni, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a sérülési veszélyt, másrészt megoldást kellett találni lábaim megerősítésére.”    Úgy tűnik, sikerült.

Mint ahogyan négy érmével az egész magyar csapat átvitte a lécet Belgrádban, még ha a sportnapilap értékelése 1962-es léptékkel akár kritikusnak is mondható: „Az érmek és helyezések döntő többségét ugyanis az ügyességiek, pontosabban a dobók szerezték, és a csapat nagyobb felét alkotó futóknak egy bronzérem kivételével csak két szerény helyezéssel kell beérniük …”