Népsport: levelet küldtek a tengerentúli atléták

Érdekes sorozatot közölt száz évvel ezelőtt a Nemzeti Sport. Korunk világbajnokai nyilatkoznak önmagukról címmel: november 29. és december 18. között kilenc világhírű tengerentúli atléta lapnak írt levelét bocsátotta közszemlére az ő beleegyezésükkel.

Nem állunk teljesen tájékozatlanul. A Nemzeti Sport olvasóközönsége a lehetőségekhez képest mindig és mindenkor megtudja, milyen eredményeket értek és érnek el a külföldi atléták a világ minden táján, ami az atlétika mértékéül szolgálva mindig elősegíti a helyes összehasonlítást. De ez az összehasonlítás sokszor lehangoló. Kolosszális teljesítményekről világosít fel, melyektől mi hihetetlen mértékben elmaradtunk. Ajkunkra tolul a kérdés: mi az oka mindennek? Minek tudjuk be mindezt?”

A sportlap célja világos volt: támpontot adni, egyszersmind segítséget nyújtani a magyar atlétikának az 1924-es olimpiai játékok előtt. Ehhez mindenekelőtt Sándor Alfonznak, az FTC atlétikai szakosztálya egyik vezetőjének a találékonyságára, agilitására volt szükség – ő kereste meg levélben a legjobb tengerentúli atlétákat, majd a válaszleveleket önzetlenül átnyújtotta a Nemzeti Sportnak, amely kilenc részben publikálta őket. Egy-egy részhez Misángyi Ottó, az FTC békebeli atlétája fűzött szakmai magyarázatot.

Az első levél a kanadai Earl Thomsontól (1895–1971) érkezett, aki 110 gáton aranyérmet nyert az antwerpeni olimpián – a számban ő törve meg az egyesült államokbeliek hegemóniáját. „Rendkívüli megtiszteltetésnek veszem, hogy Magyarországból felkerestek soraikkal, örömmel teszek eleget kívánságuknak, elmondom azt a keveset, amit tudok, s csak az az egy a kívánságom, hogy a Nemzeti Sportnak azt a számát, melyben ez a pár sorom napvilágot lát, okvetlen szíveskedjenek nekem megküldeni”– kezdte levelét Thomson, majd kimerítő alapossággal részletezte hat hétre lebontott tréningprogramját. Soraihoz számos grafikát is mellékelt, a lap ezekből is bemutatott néhányat. A világrekorder zárszava: „A tréningek után mindenkor meleg, majd hideg tust veszek, de csak rövid ideig, mert aztán már gyengít. Végül az izmokat jó állapotban tartó erős ledörzsölés következik. Az atléta különben ehet bármit, ami jólesik, evés előtt azonban inni nem szabad. Reggeli séta mindenkor kiváló hatással van a kondícióra s a rendszeres alvás határtalan fontossággal bír. Én legkésőbb fél 11 órakor mindig lefekszem.”

Másodikként a kiváló amerikai sprinter, Antwerpen 200 méteres síkfutóbajnoka, Allen Woodring (1898–1982) ragadott tollat. Ő is részletezte edzésprogramját, kiemelve, „hogy a sprinter az alkohol és nikotin élvezetétől teljes mértékben szokjék le”, mindazonáltal „gyakran tapasztaltam, hogy túltrenírozás állapotában lefekvés előtt egy pohár sör egy héten át segít, ha nem, akkor egy hétig pihenni kell, amely után a 4. hét munkájánál kell ismét kezdeni”.

Frank Zuna (1893–1983), a híres Boston Marathon 1921-es győztese tömör írásában hangsúlyozta: „Én jómagam cseh szülőktől származom – körülményeim, sportviszonyok szempontjából e réven közel állanak az önökéhez.” Elárulta, hogy heti háromszor edz, éspedig egyedül, „mert szerintem a mással való futás zavarná tempómat, vagy túl erősen, vagy túl lassan mennék”. Kitért a táplálkozás fontosságára is: „Marathoni verseny előtt sokat eszem, annyit, amennyit csak képes vagyok, mert ha ezt nem tenném, a rendkívül nagy és hosszan tartó fizikai munka folytán annyira elgyöngülnék, hogy végigfutni sem lennék képes a távot, s amellett az éhségtől úgy megbetegednék, hogy még utólag sem tudnék enni.”

A 400 méteres síkfutó, William Stevenson (1900–1985) szintén 1921-ben hívta fel magára a figyelmet, méghozzá a szám amerikai bajnoki címének elhódításával. Ő 21 napos formába hozó edzésprogramját osztotta meg a magyar olvasókkal. Stevenson a jövő embere volt: 1924-ben olimpiai bajnoki címig jutott a 4x400 méteres amerikai váltó tagjaként, majd szép karriert futott be jogászként és diplomataként a civil életben.

Az ötödikként sorra kerülő Patrick Joseph, azaz Pat McDonald (1878–1954) kakukktojásnak számított a levélírók között a maga negyvennégy évével és azzal, hogy társaival ellentétben nem ugrott vagy futott – dobóatléta volt. „Tréningszisztémámat, azt bizony nem közölhetem, azon egyszerű oknál fogva nem, mert szisztémám most egyáltalában nincs, dolgom azonban annál több; mint rendőrellenőr 17 éve szabályozom New York utcáin a forgalmat, ez bizony sok és nehéz munkát ad. Nem is treníroztam a stockholmi olimpiád óta” – árulta el a 127 kilós, írországi születésű kolosszus, aki 1922-ben már hatodik alkalommal lett amerikai bajnok súlylökésben, és aki két (1912, 1920) olimpiai aranyéremmel büszkélkedhetett. Dacára annak, hogy tíz éve nem tréningezett rendszeresen...

Bár nem ő vitte át a világon elsőként a 4 métert, és nem is nyert (később sem) olimpiai bajnoki címet – harmadik helyet szerzett Antwerpenben –, a lapban Edwin Myers (1896–1978) szólalt meg a legjobb amerikai rúdugrók közül. Myers aláhúzta: „Az én véleményem szerint hetenként kétszer, legfeljebb háromszor szabad csak trenírozni. Ezt mondhatom általánosságban a tréningszisztémákról, amelyeket, bárminők is legyenek azok, előkészítő munkának kell megelőznie, azaz mászógyakorlatok, gyűrű- és korlátmunka végzendő az előtréningben.”

Earl Johnson (1891–1965) csak 24 éves korában kezdett el versenyezni, de rövid idő alatt sikereket ért el, és a legnagyobb sikerei még csak ezután következtek – az 1924-es olimpiai ezüst- és bronzérem mezei futásban. Johnson emellett salakon is futott, mint írja: „1920-ban az antwerpeni olympiád 10 000 méteres versenyén is favoritként indultam. A szakadó eső nekem konveniált legkevésbé, erős szúrást kaptam, úgyhogy 8000 méternél a versenyt feladni kényszerültem, pedig, ha nem lettem volna beteg, valószínűleg megnyerem a versenyt, mert azelőtt is, azóta is többször futottam jobb időt, mint az akkori győztes.”

Johnson 1921-ben épp Fred Fallert (1895–1984) taszította le a mezei futás amerikai trónjáról, aki a Nemzeti Sport hasábjain utána következett a sorban. Faller német földön, a ba­den-württembergi Gütenbachban látta meg a napvilágot, de már az Államokban vált belőle atléta. „1. Érdeklődést és kedvet kell kelteni a hosszútávfutás iránt, 2. jó fizikai kondícióba jutni, s azt megtartani, 3. tapasztalat és nagy kitartás vezet csak a sikerhez”   – írta összegzésképp, három fő elvet lefektetve Faller.

Végezetül Harold Barron (1894–1978) kapott szót, az az amerikai atléta, akit a széria első részében bemutatkozó Earl Thomson három tizeddel a második helyre utasított 110 gáton az 1920-as olimpiai fináléban. Barron nemcsak a tökéletes gátfutóstílusról értekezett, hanem „huszonhárom érdekesebbnél érdekesebb vázlatrajzát küldte el”. Azóta már tudjuk: a Pennsylvaniai Egyetem elvégzése után edzőként dolgozott, és 1930-ban Earl Thomsonnal és Harry Hillmannel közösen megalkotta élete fő művét. Nevezetesen új és biztonságosabb gátat tervezett, csökkentendő a súlyos esések és sérülések veszélyét a gátfutásban.