Coe&Co. és az arany ára – Csurka Gergely publicisztikája

Túlzás lenne állítani, hogy Lausanne-ban áll a bál, de hogy Thomas Bach irodájának ízlésesen párnázott ajtaja mögött elhangzott néhány velősebb megjegyzés is, ami jó eséllyel kiverné a biztosítékot a nyilvánosság előtt – arra kocsit, lovat felraknánk íziben. A biztosítékot ugyanis eredendően a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA, World Athletics) verte ki, amikor Sebastian Coe nemrég bejelentette: a történelem során először a párizsi olimpiai aranyakért 50 ezer dollárt fizetnek a bajnokoknak. Már fejenként, azaz összesen 2.4 milliót különítenek el az ötkarikás dotációra.

Mindezt nagyjából órákkal azelőtt, hogy Olümpia szent hegyén a szokásos jelmezekben felvonuló mutatós hölgyek a nap sugarait összegyűjtve (legalábbis ez volt a terv) meggyújtották az olimpiai lángot. Amely aztán útnak indult Párizs felé, ahol majd július 26-án a nagy láng is fellobban, jelezve a játékok kezdetét… Amely nyomaiban továbbra is tartalmaz elemeket, amelyek arra emlékeztetik azokat, akik egyáltalán emlékezni szeretnének bármire is, hogy egykoron valóban tiszta sportesemény volt (akart lenni), ahol a pénz semmiféle szerepet nem játszott, sőt, a profizmusnak még az írmagját is irtották. Avery Brundage elnök megrögzött konzervativizmusa egy ideig kitolta az elodázhatatlant, ám legkésőbb 1992-ben, amikor a Dream Team jól fizetett profi kosarasai is megjelentek a színen, alapvetően mindenki leszámolhatott azzal az ideállal, hogy az olimpián az amatőröké a pálya.

Ami természetesen sosem volt igaz, teszem hozzá, már az ókorban is zsíros prémiumot vágtak bajnokaikhoz a görög városállamok (például élethosszig ingyenkoszt egy helyi tavernában), hogy arra a mellékvágányra már ne is tévedjünk, milyen, a mai felfogás szerint doppingszernek is beillő kotyvalékokkal igyekeztek optimalizálni teljesítményüket az Olüm­pia hegyén mezítelen testtel küzdő férfiemberek.

Azt pedig saját tapasztalatból mondhatjuk, hogy annak idején például a labdajátékokban a keleti blokk együttesei azért (is) dominálhattak, mert míg átellenben valóban félamatőr játékosok vonultak fel, addig mifelénk jól fizetett profikból álltak a válogatottak, akik különböző állami szervezeteknél (beleértve honvédség, belügy) töltöttek be álállásokat.

Szóval van egyfelől a magasztos eszme, a szent cél, kinek az olimpiai részvétel, kinek az ott aratott diadal, és van a 21. század szuperprofi sportja, ahol a legtöbb nemzetközi szövetség egyre vaskosabb pénzdíjakat oszt a kiemelt eseményein – világ- és Európa-bajnokságok –, hogy a teljesen üzleti alapon működő, dollárszázmilliókat megmozgató műfajokról (tenisz, labdajátékok) ne is beszéljünk.

Ehhez képest rettenetes fintorgás fogadta bizonyos körökben, hogy Seb Coe bejelentette, ők direktben fizetnek az olimpiai aranyérmekért. Ha egy ország jutalmaz – például mi is –, az rendben van. Ha a sportoló egyéni szponzora a szerződésben bónuszt dob fel, azzal sincs gond.

Na de hogy egy nemzetközi szövetség?!

Nyilvános kommunikációs lövöldözés nem kerekedett az egészből, viszont erősen érezhető volt a NOB-reakciókon, hogy egyáltalán nem boldogok a WA lépésétől (mellesleg leánykori nevén IAAF-ként ismertük az atlétika irányítószervezetét, melyben az egyik A betű az amatőr szót takarta – nem véletlen, hogy megváltoztatták a nevüket, mert az egész már egy nagy A volt, mint anakronisztikus). Lau­sanne-ban néhány hideg kommenttel – nem szóltak előre, de persze minden nemzetközi szövetség arra költi a pénzét, amire akarja – elintézték a dolgot, továbbá megelőző manőver gyanánt gyorsan leszögezték, az elmúlt négyéves ciklusban beszedett 7.6 milliárd dollár 90 százalékát visszaforgatják a sportba, azaz napi 4.2 milliót juttatnak versenyzőknek és sportszervezeteknek az olimpiai felkészülést és egy rakat más célt támogatandó.

Ezt üstöllést el kellett sütni, mielőtt elkezdenék azt firtatni, hogy miért is nem a NOB csinálja azt minden sportágban, amit a WA elkezdett.

Az sem feltétlenül mellékszál, hogy épp Coe gyújtotta be ezt a tüzet – Monte-Carlóból, anyagiasabb környék, mint az Olümposz –, aki finoman szólva sincs meghitt viszonyban Bachhal. (Az atlétikai vb-ken nagyjából fertályórát töltenek egymás mellett a NOB-elnök érkezése után, amíg elkészülnek azok a fotók, amelyeken kényszeredett mosolyok közepette beszélgetnek egy keveset – a háttér­stáboknak nem kevés időt felemésztő, külön napirendi pont ezen protokollprogram előkészítése…) Ráadásul Coe folyamatosan lebegteti az esetleges indulását a NOB-elnöki székért, Bach pedig azt – tudván, hogy Seb jóval esélyesebb, mint bármelyik másik, általa preferált utódjelölt –, hogy a Charta módosítása árán esetleg még megszavaztat magának további négy évet (a jelenleg érvényes szabályok szerint jövőre mandátuma végére ér).

Szóval a NOB-székházban elkezdhetnek attól tartani, hogyha a versenyzőként legendás karriert befutó lord jön be elnöknek, nem indít-e azzal, hogy Los Angelesben mindenkinek érempénzeket oszt. Megjegyzendő, ez az ötkarikás csúcsszerv anyagi helyzetét ismerve nem pénzkérdés, hanem bizonyos coubertini alapelvek sutba dobása lenne.

Már ha izgatnak még bárkit is a kedves báró 19. században fogant elképzelései.

Kézzelfoghatóan azok ma már két olyan alapvetésben köszönnek csupán vissza, mint hogy nincs pénzdíj, illetve hogy az olimpiai játékok versenyein a játékterek környékén nincsenek reklámtáblák. (Ehhez még Wimbledonban ragaszkodnak, szintén valamiféle ősi konzervativizmustól hajtva, hogy ez a tenisz bölcsője, a legelső viadal, őrizzünk meg valamit a régi szép időkből – hivatalos neve továbbra is csak ennyi: The Championship, mindenki más különböztesse meg magát; ám reklámtáblák nélkül is több pénzdíjat szórnak szét, mint bármelyik másik Grand Slam-torna, mert ők Wimbledon, ahol a tévé- és jegybevételek mindenre fedezetet nyújtanak.)

Nem gondolnám, hogy Coe második intézkedése a hirdetések engedélyezése lenne – bár ezt sem tartom kizártnak. A WA lépésének leghangsúlyosabb üzenete az volt: változik a világ, lépést kell tartani a korral, visszaadnak a sportolóknak abból a jelentős juttatásból, ami a NOB-tól érkezik (több mint 40 millió dollárt egy ciklusban). Leginkább azért, mert a rekortánon küzdő világklasszisoknak hála az atlétikai versenyek nézettsége az olimpián rendre olyan szintű, hogy a NOB erre – meg az úszásra – támaszkodva őrült összegeket kasszírozhat a tévétársaságoktól. Meg az olyan cégektől, amelyeknek úgy is megéri tízmilliókat költeni erre az együttműködésre, hogy ellentétben egy futball vb-vel, Bajnokok Ligájával, magán az olimpián láthatatlanok a tévéközvetítésekben, viszont úgy hirdethetik magukat mint a játékok kiemelt partnerei.

Csakhogy hírlik, a Samaranch óta Top-programnak hívott szponzorációs parádéban részt vevő multik közül három, de inkább négy, az elmúlt években, sőt, évtizedekben szilárdan az olimpia mellett álló nagyvállalat is elköszönni készül, és egyre nehezebb másokat csábítani a helyükre.

A tévés jogdíjakkal kapcsolatban sincsenek biztató fejlemények, elvégre a NOB összes, egyébként méltánylandó erőfeszítése ellenére – melybe az olyan városias menő sportok felkarolása, mint a falmászás, BMX, break­tánc is beletartozik (júniusban nálunk lesz az olimpiai selejtezőjük a Ludovika parkjában) – a fiatalabb generációk egyelőre messze nem érdeklődnek úgy az öt karika iránt, mint szüleik és nagyszüleik. Márpedig ha hirdetők szempontjából fontos korosztályokban esik a nézettség, a NOB legnagyobb befizetőinek számító társaságok (mint az NBC vagy a Discovery) előbb-utóbb nem akarnak, tudnak olyan irdatlan összegeket feldobni, amihez Lausanne-ban hozzászoktak a Michael Phelps- és Usain Bolt-féle aranykorban (2011-ben 4.35 milliárdot ajánlott csak az NBC 2020-ig, a 2032-ig tartó periódusra pedig 7.75 milliárd dollárt fizet).

Azaz lehet köhögni-hörögni a Coe&Co. bejelentésén, ám teljesen egyértelmű, az olimpiák által pörgetett bizniszmodell fenntartásához további, a 21. századi sportpiaci viszonyaihoz passzoló lépésekre lesz szükség. Azaz érkezhetnek a reklámtáblák (pontosabban ledfalak), a nemzeti olimpiai bizottságok is finoman elhelyezhetnek szponzorlogókat a versenyzők szerelésén, akiknek egyre több pénzdíjat kell majd felajánlani. Coubertin nem fog forogni a sírjában. Fentről egy elnéző mosoly kíséretében veszi majd tudomásul, hogy utódai mindent megtettek a sport legnagyobb csodája, a modern kori olimpia fennmaradásáért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!