Kísérleti fázis – Patai Gergely publicisztikája

Az ódon lelátó mögött gyülekeztünk. Egy darabig a kerítés mellett kocogtunk, aztán fokozatosan távolodtunk az atlétikai pályától, de eszünk ágában sem volt csalni, mindig megkerültük a dobókört. A műhelybe persze muszáj volt bekukucskálni: furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy mivel telnek a gondnok mindennapjai. A sorompónál mosolyogva integettem a portásnak, miközben a többiek már régen nyújtottak, de hát valakinek utolsónak is kell lennie…

A bemelegítő futás volt az edzés legjobb része, mert közben elkalandozhattak a gondolataim. Olykor az iskolai memoritert ismételgettem, máskor nemzetközi versenyekről álmodoztam. Nem apróztam el, telt házas stadiont képzeltem magam elé, ahol dübörög a zene, a bemutatást tűzijáték kíséri, a célban pedig már a trófeával várnak. Na, jó, fekete borítást, rózsaszín homokot és az éneklő Armand Duplantist azért nem láttam a lelki szemeim előtt, de egy évtized alatt nagyot változott a világ.

Márpedig, ha a világ változik, a sportnak is érdemes változnia. A hagyománytisztelő énem legszívesebben piros filctollal húzná át ezt a mondatot, ugyanakkor manapság annyi impulzus éri a fogyasztót, hogy újítások nélkül képtelenség átütni az ingerküszöbét. Pedig az atlétika kétségkívül eladható sportág, ezt talán nem csupán az elfogultságom mondatja velem. Nézzük csak meg, mennyit fejlődött a rúdugrás vagy éppen a gátfutás a közelmúltban! Az én szememben a teljesítmény mindennél többet ér, de a trendek mást mutatnak, a körítés immár legalább annyira fontos, mint az, ami a pályán történik.

Ahogy Európa-bajnok klasszisunk, Molnár Attila fogalmazott, nem megmenteni kell az atlétikát, inkább csak haladni az idővel. A nemzetközi szövetség felismerte, hogy célszerű közelebb hoznia a sportolókat a nézőkhöz, akik nemcsak az eredményeikre, hanem a személyiségükre is kíváncsiak. Ennek jegyében készült a sprinterek felkészülését bemutató minisorozat, amely a sztorikat és az érzelmeket helyezi a középpontba. A történetmesélés az idei világdöntőn is szerepet kapott, a versenyszámok előtt kisfilmet vetítettek az esélyesekről.

Vagyis korántsem volt előzmény nélküli a szemléletváltás. A Usain Bolt-éra után jó ideig ürességet éreztem, aztán úgy tűnt, az ügyességi számok képviselői adhatnak lendületet a sportágnak. A hármasugró Yulimar Rojas, a magasugró Gianmarco Tamberi, no meg persze Duplantis olyan egyéniségek, akikért érdemes kimenni a stadionba. A svéd rúdugrófenomén a Mondo Classic elnevezésű gáláján évről évre bizonyítja, hogy a szórakoztatáshoz is nagyon ért – márciusban a saját slágerére döntött világcsúcsot hazai környezetben.

Különleges élmény volt a helyszínen átélni a rendhagyó uppsalai eseményt, amely új dimenzióba emelte a szakágat. Olyan kötetlen hangulatban versenyeztek Duplantisék, mintha házibulin lettek volna, a vendéglátó még lemezlovast is szervezett. A táncosoktól a férfikóruson át a konfettiesőig volt minden, mint a búcsúban, de nem ment a show a színvonal rovására, mégiscsak világrekordot ünnepelhetett a csarnokba bezsúfolódó közönség. Mondanom sem kell, milyen hangulatot teremtettek a lelkes szurkolók, akik a sikeres ugrások után felpattantak a helyükről, majd a korlátnál várakoztak egy-egy szelfi vagy aláírás reményében.

Ahogy az említett példa is mutatja, kiváló ötlet volt bevonni az atlétákat a világdöntő előkészítésébe. Az amerikai sztársprinter, Noah Lyles például amolyan kreatív tanácsadóként vett részt a győzteseknek járó trófea tervezésében (érmeket ezúttal nem osztottak), emellett a kiegészítő események szervezéséből is kivette a részét. Meglehetősen szokatlan volt az atlétákat elegáns öltözetben látni a vörös szőnyegen, de a visszajelzések alapján még azok is élvezték a „nulladik napot”, akik egyébként kevésbé kedvelik a rivaldafényt. A pályaválasztó ceremónia már önmagában is érdekes ötlet, a versenyzők poénkodása csak még szerethetőbbé tette a műsort.

A menetrend kialakításánál fontos szempont volt, hogy az első perctől az utolsóig, három órán át fenntartsák az érdeklődést. Nos, unatkozni valóban nem volt idő, de az atlétikai viadalokra egyébként sem jellemző az üresjárat – ez a sportág egyik varázsa. Az érem másik oldala, hogy jelentősen megnehezíti a közvetítést, ha összecsúsznak a versenyszámok, amit ezúttal igyekeztek elkerülni a szervezők. A stadionban ülve olyan érzésem volt, mintha egyfelvonásos színdarabra váltottam volna jegyet: az interaktív fényjátéktól a villáminterjúkon át a felturbózott díjátadókig minden a közönség bevonását szolgálta.

Már csak az a kérdés, hogy sérül-e a „termék”, ha újragondolják a csomagolását. Szubjektív meglátás, hogy az ügyességi számok több figyelmet érdemelnének, de erre mondják, hogy ízlések és pofonok, mások talán soknak érezték a hat sorozatot. Az elmúlt években gyakran változtattak a lebonyolításon, most a legjobbak négyszer próbálkoztak, míg a kanadai kalapácsvetőnek, Ethan Katzbergnek mindössze két (érvénytelen) kísérlet jutott. A számos izgalmas újítás mellett ez volt az egyetlen, amelyet nem tudtam mire vélni, elsőre a versenyzők is furcsának találták – aztán ki tudja, mit hoz a jövő az egyre gyorsuló világunkban.

Lehet mondani, hogy a pénzdíj nem egyenlő a presztízzsel, azt is aláírom, hogy a zsúfolt versenynaptárban nehéz helyet találni az eseménynek, de szezon vége ide vagy oda, emlékezetes pillanatokból nem volt hiány Budapesten. A magyar atléták bemutatását kivétel nélkül hangrobbanás kísérte, Tamberi ismét megcsinálta a show-t, míg az amerikaiak a kisebb sérüléssel bajlódó Lyles hiányában is kisajátították a sprintszámokat. Mindenki talált magának kedvencet: az egyik barátom Duplantis cimboráját és riválisát, Emanuil Karaliszt választotta, mert a közösségi médiából kifejezetten laza figurának „ismerte meg” a görögöt.

Ha már Görögország: ezeket a sorokat a festői Szalonikiből írom, ahol a napokban rendezett sporttudományos konferencián az értékteremtés és az eladhatóság is terítékre került. Nem véletlenül foglalkoztatja a téma a kutatókat, ugyanis egyre több sportág próbál meg kilépni a keretekből, hogy megszólítsa a fiatalokat. Nálam eddig az vitte a pálmát, amikor a stockholmi aréna küzdőterét homokkal szórták be, a pálya köré napágyakat állítottak fel, miközben odakint szakadt a hó és tomboltak a mínuszok. Az ötletgazdák a strandröplabdázás új korszakaként emlegetik, hogy egyszerre öt páros játszik, mindig más szervál és fogad, a győzteseket pedig megkoronázzák…

A különböző elméletekből kiindulva a szórakoztató, meghökkentő vagy éppen megindító sportolói történetek erősítik a szurkolói elköteleződést, ám a gyakorlatban ennél összetettebb a dolog. Az atlétika jövőjét alapjaiban formálhatja a sikeres budapesti világdöntő, elvégre a sportolók népszerűségét és online elérését egyaránt növelte, ráadásul több újítást más versenyeken is alkalmazhatnak. Ezt hangsúlyozta a nemzetközi szövetséget vezető Sebastian Coe is, aki úgy véli, a sportágban van helye a modern, televízióra hangolt formátumnak.

Bárhogy is alakul a világdöntő jövője, a sportolóktól a sportvezetőkön át a szurkolókig mindenki emlékszik majd rá, hogy a kísérleti fázisban Budapestről indult a kezdeményezés. Másodjára talán már a fekete borítás és a rózsaszín homok sem lesz szokatlan – az éneklő Duplantisról nem is beszélve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!