A lelátóra hajított mezek nyomában – 25 éves a mesés zürichi BL-nyitány

SZŰCS MIHÁLY

A mérkőzés egyik emblematikus figurája Szűcs Mihály volt. Az ő története pedig igazán különleges. A ferencvárosi nevelésű védő az alázat, a szorgalom, a kitartás, a fegyelmezettség mintaképe volt. Már benne volt az 1992-ben – tizenegy év várakozást követően – bajnoki címet nyerő FTC keretében, 1993-ban pályára lépett a Magyar Kupa döntőjében, amelyet a Haladás ellen nyert meg a Ferencváros, 1994-ben ismét kupagyőztes, 1995-ben bajnok lett.

Ám 1995 nyarán hosszas hezitálást követően a szakmai stáb úgy döntött: Szűcs Mihályra nincs szükség a Fradiban, ezért a nyár végén a III. Kerület játékosa lett.

„Azt hiszem, ezt a történetet elég sokan ismerik – kezdte Szűcs Mihály, aki ma a Ferencváros utánpótlásában dolgozik. – Főleg azok a szurkolók, akik akkor is követték az eseményeket. Az első Bajnokok Ligája-mérkőzést megelőzően több játékos is megsérült, így jelentősen megfogyatkozott a keret. Én, ha nehéz szívvel is, néhány héttel korábban Óbudára költöztem, és a másodosztályú Kerületben futballoztam, amelynél Gergely Károly – Isten nyugosztalja, sajnos már nincs közöttünk… – volt a vezetőedzőnk. Szeptember elején egy vasárnapi napon Diósgyőrben játszottunk NB II-es mérkőzést, de mert csak aznap reggel indultunk el a találkozóra, szombat délután szabad voltam és kimentem szurkolni a Fradinak a Vasas elleni bajnoki mérkőzésre – amelyet egyébként kettő nullára a piros-kékek nyertek meg. A meccset követően a parkolóban összefutottam Havasi Mihállyal, a Ferencváros menedzserével, és ő megkérdezte: »Misikém, ha úgy adódik, nincs kedved visszatérni? Nagyon sok a hiányzónk, szükségünk lenne rád Zürichben…« Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. Természetesen, mondtam, azonnal jönnék vissza, de már a Kerület játékosa vagyok, az óbudai vezetőkkel kell megbeszélni. Ráadásul másnap bajnoki mérkőzés várt ránk, szó sem lehetett arról, hogy lemondjam.”

Itt érdemes közbeszúrni: Szűcs Mihály szerepeltetése azért kerülhetett szóba, mert a nyári átigazolása olyan sokáig elhúzódott, hogy amikor a zöld-fehérek leadták a Bajnokok Ligájára tervezett névsorukat, a védőt még benevezték a nemzetközi kupasorozatra – ezt követően ment el. Majd kiderült, hogy égető szükség lenne a játékára…

„Diósgyőrben lejátszottuk a mérkőzést, amelyen nem született gól, utána telefonon beszéltem a Ferencváros vezetőségével, és akkor már konkrétan elhangzott: ha lehetséges, azonnal térjek vissza a Ferencvároshoz – emlékezett Szűcs Mihály. – Az óbudai klub tulajdonosa Klivinyi Zoltán volt, neki és Gergely Karcsinak még ott, Diósgyőrben felvázoltam a helyzetet, majd a hazafelé tartó utazás során, a buszon beszélgettünk arról, mi legyen. Máig hálás vagyok mindkettejüknek, mert az első pillanattól kezdve korrekten álltak a szituációhoz, és azt mondták: az egész ország várja a Fradi első BL-meccsét, és ha lehetőségem van három nappal később ott játszani, ők nem akadályoznak meg ebben. A pontos részletekre már nem emlékszem, úgy rémlik, annyi pénzt kértek értem a Fraditól, amennyit rám költöttek, így hétfő reggel már az Üllői út felé indultam. Néhány hete köszöntem csak el a srácoktól, tehát nem kellett bemutatkoznom az öltözőben, és mert kedden már repültünk Svájcba, nem is volt időm megijedni vagy azon stresszelni, hogy mi történik körülöttem. Előtte évekig játszottam Telek András és Simon Tibor mellett, jóban voltam szinte mindenkivel, beilleszkedési gondjaim tehát nem voltak. Ez a bizonyos találkozás a parkolóban Havasi Mihállyal örök tanulság nekem: tegyél meg mindent az edzésen, hajts a klubodért a mérkőzéseken, de a futballhoz, az élethez szerencse is kell – ki tudja, ha akkor elkerüljük egymást, az egész életem másképpen alakul. Nekem az a találkozás Misi bácsival és így zürichi mérkőzés teljesen megváltoztatta a karrieremet. Vasárnap még az NB II-ben, szerdán már a Bajnokok Ligájában játszottam, így 1996-ban is bajnok lehettem a Fradival, és még a 2001-es aranyérmes csapatnak is tagja voltam, több mint háromszáz tétmérkőzésen léptem pályára, és lehettem az FTC csapatkapitánya is. Arra is emlékszem, hogy amikor átkerültem Óbudára, az Anderlecht elleni selejtezőket televízión néztem, és a képernyő előtt állva, ugrálva, tombolva szurkoltam a győzelemért, ugyanúgy, mint néhány hete a Celtic ellen. Nem volt bennem tehát irigység, hogy engem onnan elküldtek, akkor essen ki a csapat, tudtam szívből, őszintén szurkolni a srácoknak – hiszen a barátaim voltak, és én ferencvárosi maradtam akkor is, amikor elküldtek. Talán ezt a hozzáállást hálálta meg nekem a sors.”     

És aztán következett az a bizonyos szerda és a mérkőzés. Szűcs Mihálytól megkérdeztük, van-e ezzel a találkozóval kapcsolatban olyan története, amelyet még sohasem mesélt el.

„Van, egészen friss – nevetett a korábbi kiváló futballista. – Talán arra is emlékeznek sokan, hogy a mérkőzést követő nagy eufóriában a minket elkísérő szurkolók közé dobáltuk a mezünket. Nagyon jólesett a támogatásuk, a buzdításuk, és a győzelmi mámor pillanataiban meg akartuk hálálni – de az is igaz, hogy ezt utólag nagyon sokan megbántuk. Hiszen nekünk is rendkívül értékes ereklye az a dressz. Néhány hónappal ezelőtt a tizenkét éves fiam, Zétény mérkőzését néztem Monoron, amikor a hazai klub vezetője, Bajári Tamás odalépett hozzám és kérdezte, meddig maradok. Hirtelen nem is értettem a kérdést, de mondtam, a fiam meccsét biztosan megnézem. Azt felelte, el ne menjek addig, amíg vissza nem ér. És igen, azzal a bizonyos mezzel tért vissza! Ő kapta el, amikor én kidobtam, és huszonöt éven át nagy becsben tartotta. Nem túlzok, a hideg kirázott, annyira meghatódtam a gesztustól, nem hittem, hogy valaha látni fogom még azt a mezt. Meg is kérdeztem, mivel tartozom. De Tamás azt mondta, neki megtiszteltetés, hogy visszaadhatja, és hogy ennyi időn át nála lehetett. Furcsa módon nagyon kevés régi ferencvárosi mezem van, hiszen többször is cseréltem a mérkőzés után az ellenfelemmel, inkább azok vannak meg. De ezt a zürichi dresszt hazavittem, újra felvettem, és most már biztos, hogy örökké velem marad.”

VINCZE OTTÓ     

A zürichi találkozó főszereplője az akkor 21 éves Vincze Ottó volt, aki két fantasztikus gólt szerzett.

„Pályafutásom legmeghatározóbb mérkőzése volt – emlékezett vissza a 25 évvel ezelőtti BL-meccsre Vincze Ottó. – Nagyon rossz előjelekkel vártuk a mérkőzést, hiszen kikaptunk a Vasastól otthon, és a szurkolók nem vették jó néven a vereséget, a klubház előtt valami szóváltás is történt. Pedig tényleg elfogytunk: az öcsém, Vincze Gábor, valamint Schultz Levente, Koller Ákos, vagyis többségé­ben tapasztalatlan fiatalok ültek a kispadon. Nekem különleges volt a mérkőzés, hiszen előtte évekig Svájcban éltem, még gyerekként kerültem Sionba, így pontosan tudtam, hogy a Grasshoppers Svájc legerősebb, nagy tekintélyű klubja, tele válogatott játékossal. Személyes kapcsolatom is volt, hiszen az ellenfél egyik legjobb játékosa, Alain Geiger, 112-szeres svájci válogatott játékos öccse, Nicola Geiger nagyon jó barátom volt, meg is látogatott a mérkőzés délelőttjén a szállodában. Alain korábban a csapattársam is volt Sionban, és mit mondjak, nem bánt kesztyűs kézzel a fiatalokkal, velem sem. Ezek után pluszelégtételt jelentett nekem, valahol a sors igazsága volt, hogy éppen őt cseleztem ki mind a két alkalommal a gólom előtt. A futballélet ilyen: erre a két gólra nagyon sokan emlékeznek, és a mai napig emlegetik az emberek, bárhová megyek. Pedig az első félidőben nem ment jól a játék, és ha nem ennyire tartalékosan állunk fel, talán le is cseréltek volna – de szerencsére a pályán maradtam, és végül a második félidő úgy alakult, ahogy… Ezzel kapcsolatos az a legendásnak számító történet, hogy amikor jöttünk haza Svájcból, a reptéren édesapám azt nyilatkozta a televíziónak, hogy az első félidőben édesanyám fia voltam, a szünet után meg az övé… Jó poén, ezt gyakran elsütötte a fater.”

Mit lehet erről mondani? A gólok ma is megtalálhatók az interneten, Knézy Jenő örömkiáltása, Vincze Ottó gólöröme máig emlékezetes a ferencvárosi szurkolóknak.

„Azt mondom, megvalósult álom volt, nem túlzok, de aligha fejezi ki az érzéseimet – gondolkodott el a jelzőkön Vincze Ottó. – Mind a két nagyapám hatalmas Fradi-szurkoló volt, ahogy édesapám is, nekünk csak ez a klub létezett, így már akkor is boldog voltam, amikor a serdülőcsapat tagja lehettem és labdát szedtem a régi Üllői úti stadionban Fischer Páléknak. Emlékszem, amikor a Fradi-tábor előtti kapu mögött helyezkedtem, mindig arra gondoltam: milyen fantasztikus lehet ennyi szurkoló előtt fontos gólt rúgni – és aztán megadatott nekem. Sok szép pillanat volt még a karrieremben, hogy csak egyet mondjak, az AEK Athén elleni találkozón szögletből csavartam a görögök kapujába, az talán még bravúrosabb megoldás volt, de kevesen emlékeznek rá. Nekem a zürichi mérkőzés hozott ismertséget, száz emberből kilencvenkilenc ezt emlegeti velem kapcsolatban. Ez volt az a meccs, amelyet mindenki nézett, de senki sem várt semmit. Háromgólos győzelmet biztosan nem, csoda, katarzis, hihetetlen erkölcsi elismerést jelentett nekem az a nap. Egész életemben hálás leszek azért, hogy annak a csapatnak a tagja lehettem, és ezt átélhettem.”

Csupa szép emlék. Vagy mégsem? Természetesen azok a bizonyos nézők közé dobált mezek Vincze Ottót is foglalkoztatják.

„Két nagy hibát is elkövettem a mezemmel kapcsolatban – emlékezett a volt középpályás. – Először akkor, amikor a lefújást követően a szurkolók közé dobtam a dresszem, másodszor évekkel később, amikor az Expo területén egy ismeretlen férfi odalépett hozzám és azt mondta: nála van, és egy bizonyos összegért visszavásárolhatom. Abban a pillanatban annyira morbidnak éreztem, hogy fizessek érte, hogy hirtelenjében visszautasítottam az ajánlatot. Ma már nem így tennék, hajlandó lennék pénzt áldozni rá, szóval ezúton is üzenem: várom az ajánlatot, meg fogunk egyezni!”

LISZTES KRISZTIÁN

Igazságtalan a futballélet? Hiszen a Grasshoppers elleni idegenbeli győzelmet a legtöbb szurkoló Vincze Ottó nevéhez, a két góljához köti. Pedig az első találatot Lisztes Krisztián szerezte, ez volt a Ferencváros első Bajnokok Ligája-főtáblás gólja, és mégsem a később Stuttgartban és Brémában is megforduló 49-szeres válogatott középpályás nevét emlegetik a zürichi meccsel kapcsolatban.

„Teljesen egyetértek, ez felháborító, ezen azonnal változtatni kell! – nevetett felvetésünkön Lisztes Krisztián. – Azonnali hatállyal követelem, hogy mindenki, aki Vincze Ottót emlegeti a sikerünk kapcsán, kérjen tőlem bocsánatot, először is maga Ottó. Miért rúgott akkora gólokat? Miért nem volt neki elég, hogy csak átpöckölje a labdát a gólvonalon? Na jó, ezt le ne írja, csak viccelek... Tudja mit? Nyugodtan írja le, mert pontosan tudom, hogy a régi csapattagok ugyanannyira veszik ezt komolyan, ahogyan én mondom. Az a Fradi ettől is volt annyira erős: szerettük egymást, állandóan ment a zrikálás, fantasztikus volt a hangulat az öltözőben, és a mérkőzéseken képesek voltunk meghalni egymásért. A futball valóban ilyen, ha a Real Madrid elleni budapesti egy egy a téma, mindenki azonnal rávágja: Albert Flóri, az az ő meccse volt. Velem kapcsolatban inkább a Newcastle United elleni, egy évvel későbbi UEFA-kupa-mérkőzés szokott a szurkolók eszébe jutni, ahogy Koplárovics Béláról is pontosan tudják a szurkolók, melyik klubnak lőtt gólt: a Manchester Unitednek. Ez így működik, az emlékezetes meccseket egy-egy személyhez kötik a szurkolók, nincs ezzel baj.”

Lisztes Krisztián 1993-ban, 17 évesen mutatkozott be a Ferencvárosban az NB I-ben, 1994-ben már nemzetközi kupamérkőzéseken szerepelt, így 1995 szeptemberében, amikor még mindig csak 19 éves volt, már egyáltalán nem számított kezdőnek – ehhez képest ma olyan korú játékos, mint Lisztes volt a zürichi találkozó időpontjában, még az utánpótlás-bajnokságban, jobb esetben kölcsönadva alsóbb osztályban szerepel. Nem a Bajnokok Ligájában.

„Természetesen más világ volt – mondta Lisztes Krisztián. – Sokat változott a futball, sokat változott a Ferencváros is, de az persze jó érzés, hogy a ferencvárosi utánpótlásban nevelkedő srácok közül elég sokan ott voltunk azon a mérkőzésen. Hiszen a Népligetben nőtt fel Hajdu Attila, Telek András, Hrutka János, Szűcs Mihály, Zavadszky Gábor, Vincze Ottó és én, miközben ma örülünk, ha egy magyar fiatal felbukkan valahol. Az biztos, hogy akkor közelebb voltunk a nemzetközi csúcsfutball szintjéhez, még akkor is, ha az Ajax vagy a Real Madrid egyértelműen jobb volt nálunk. Ám a spanyolok ellen döntetlent értünk el itthon, és az akkor Bajnokok Ligája-győztes Ajaxnak is hetven percen keresztül egyenrangú ellenfelei tudtunk lenni – más kérdés, hogy súlyos vereség lett a vége. A mostani veszélyhelyzet alatt több mérkőzés hosszabb összefoglalóját is meg tudtam nézni, és időnként elcsodálkoztam magamon: túlságosan is hátul voltam, az Ajax elleni meccsen a gólvonalunkról próbáltam kirúgni a labdát, sajnos nem sikerült, gól lett belőle. De már annyiszor láttam magam a saját tizenhatosunk környékén felbukkanni, hogy fel kellett tennem a kérdést: védekező középpályás, netán védő voltam ezeken a mérkőzéseken? Persze nem, csak a nagyon erős ellenfelek annyira beszorítottak minket, hogy sokszor egészen hátra kellett mennem. De volt olyan jelenet, amelyre nem emlékeztem. Az amszterdami meccsünkön egy élesen belőtt labdába rosszul értem bele a kapunk előtt, és azonnal gólt kaptunk belőle – ezt már elfelejtettem azóta, de amikor most megláttam a jelenetet, olyan ideges lettem magamra, hogy majdnem kidobtam a televíziót az ablakon.”

Még jó, hogy a készülék maradhatott a helyén. Apropó: televízió. Lisztes Krisztiánnak ezzel kapcsolatban is van még egy története.

„Hazaértünk Zürichből, a reptéren óriási tömeg fogadott minket, több száz ember ünnepelte a csapatot – emlékezett a 49-szeres válogatott futballista. – Hatalmas fieszta vette kezdetét, de ebből többen kimaradtunk, mert Hajdu Attilát, Vincze Ottót és engem betuszkoltak egy kocsiba, hogy rohanjunk a Magyar Televízió székházába, kezdődik az élő adás, amelynek mi leszünk a vendégei. A csapattársak a reptéren ünnepeltek, együtt buliztak a szurkolókkal, fantasztikus volt a hangulat, mi ebből kimaradtunk. Az autó elszáguldott velünk a televízió épületéhez, éppen csak beestünk az adás kezdetére, szépen elemeztük a mérkőzést, Attila és Ottó megválaszolta az összes felvetést, amikor a műsorvezető hozzám fordult: »Krisztián, gratulálunk a gólodhoz, örülünk, hogy eljöttél, de vége a műsoridőnek…« Egyetlen kérdést sem kaptam, meg sem szólalhattam az adásban. És kimaradtam a szurkolókkal való ünneplésből…”    

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)