Elrontott születésnap

Jó tíz órával a meccs után is csak ülök a gép előtt, és azt érzem, hogy mocskosul beletrollkodtak a születésnapunkba. Nem a klub ünnepel évfordulót, még csak nem is Nuno Gomes lett negyvenöt, hanem a Benfica-blog érkezett az egy gyertyás szülinaphoz.Jó tíz órával a meccs után is csak ülök a gép előtt, és azt érzem, hogy mocskosul beletrollkodtak a születésnapunkba. Nem a klub ünnepel évfordulót, még csak nem is Nuno Gomes lett negyvenöt, hanem a Benfica-blog érkezett az egy gyertyás szülinaphoz.

Különben sem lett volna tűzijáték, a céllövölde használatáért fizetnetek kellett volna, az ugrálóvár megrendelését pedig a gombostűvel érkező trollok miatt már egyébként is lemondtuk. Higgyétek el, a tegnapi után még egy minitortát sem fogunk fölvágni ünnepi keretek közt...

Talán mióta 2006-ban Eto'o belőtte a Nou Campban a 89. percben a mindent eldöntő gólt, azóta erre a napra vártunk. Tudtuk, hogy eljön, bár az utóbbi években csak egyre távolabb kerültünk tőle. Aztán itt az idei szezon, és csak úgy surrantunk előre, egyre előrébb. Most a legjobb nyolcnál tartunk, ahol egy meccs után, a vereség ellenére is kijelenthetjük: egy erőtlen, statikus Chelseavel van dolgunk.

Mégis hátrányból várhatjuk a jövő szerdát, a londoni visszavágót: a játékban alárendelt ellenfél addig hárította a rohamainkat, amíg a mi félhülye Emersonunk sokadszorra is töketlenkedett Ramiressel szemben, majd Torresről lepattant szegény Jardel, Kalounak pedig mindössze annyi dolga maradt, hogy öt méterről bekotorja a lasztit.

Egy szűk összefoglalóba körülbelül ennyi férne bele, mi azonban többre hivatottak vagyunk. Sajnálatos eseményekre is ki kell térnünk, olyanokra, mint hogy az a két ember vert meg minket, akik a mi csecsünkön csüngték végig a tanulóidőt, és hogy már megint bírózni kell, mert hiába nagyobb a meccsre kirendelt bírói kar, mint egy kezdőcsapat, továbbra sem ismernek fel egy madárijesztőpózban elkövetett, aljas indokból történő kezezést a tizenhatoson belül.

Először nyilván a bírót kell megköveznünk, és megvédenünk. Sajnos ma már minden valamirevaló versenysorozat kapcsán konspirál a plebsz, hogy kell az angol csapat a négybe, mert különben a Heineken picsán rúgja Platinit, meg egyébként is, az FA-nek nagyobb hatalma van, mint Soros Györgynek, meg Bill Gates-nek együttvéve. Itt most erről szó sincs, ez az olasz csak vak volt, de legalább következetesen. Witsel egy-egy birkózása, vagy a végén Matics valami elképesztően rossz ütemben beszúrt ipponja megértek volna egy-egy szabadrúgást a Chelseanek fontos helyzetekben, de a bíró sípja akkor is néma maradt.

Maxi látszólag vidáman veszi tudomásul, hogy háromból egy balfasz sem látja a nyilvánvalót.

Csakúgy, mint amikor Maxi lövését védte Terry kézilabdakapusokra emlékeztető pózban, és amikor valaki Cardozo-szögben, a tizenhatos előterében sodorta tovább a labdát kézzel a kékek közül. Ilyenkor megbizonyosodik, hogy hiába raknak le az alapvonalra is egy bohócot, és hiába áll jó szögben az asszisztens, ez nem elég. Ezek emberek, akik lehetnek néha rosszindulatúak, kihagyhat egy pillanatra az ítélőképességük, és lehetnek segghülyék. Ezek például szimplán segghülyék voltak, semmi több, ebben biztos vagyok. A történethez hozzá tartozik, hogy Tagliavento az a derék talján sporttárs, aki partjelzőjével együtt nem látta pár hete a Milan-Juve meccs fél méterrel a gólvonalon áthaladó gólját sem, így egy jól működő struktúrában nekik most egy hétközi primavera meccsen lett volna jelenésük, nem pedig a keddi nap rangadóján.(képet köszönjük, Juve blog!)

Nem lehet azonban mindent a bíróra fogni. A Chelseanek volt egy Cech-je, aki megfogta, amit meg kellett, és volt két ex-benfiquistája, akik a hátukon vitték a körülményeskedő kollégáikat. David Luiz Terry helyett is ott volt mindenhol, Ramires pedig megvalósította azt, amire Di Matteo őt kihelyezte a szélre: szétfutotta Emersont, egymaga volt a veszély a Chelsea támadójátékában, és végül ő bontotta meg akkor is a védelmünket, amikor Kalou begyötörte a meccs egyetlen gólját.

Nehéz kritizálni a csapatot, hiszen mindent elkövettünk a győzelemért, ami egyszerűen nem akart összejönni. Fele-fele arányban birtokoltuk az angolokkal a labdát, az első félidőben ráadásul ugyanolyan kilátástalanul is, bár ha történt valami, akkor azt általában mi generáltuk. Az első egy bűn rossz félidő volt, ahol azon kívül, hogy egyszer sikerült kiugrania Cardozonak, csak az imidzsében egyre mélyebbre jutó Meireles kapura lövését jegyezhettük fel, no meg azt, hogy Emersonnak többek között a mai sem lesz élete meccse. Gyors létére minden az oldalán próbálkozó kék ellen métereket kapott, a labdáit vanczáki pontossággal játszotta meg, a támadásokba való sikeres belépésre pedig nagyobb oddszot kapott, mint a kapuban ácsorgó Artur.

A második félidőben aztán legalább mi elkezdtünk játszani, a jobb szélünk általában tarthatatlan volt, és egyértelműen jeleztük, hogy mi meg szeretnénk lőni azt az előnyt jelentő gólt, amit a Chelsea nem. Mi csapatként igyekeztünk föléjük nőni, ők pedig egy nagyon okos módszerrel megelégedtek azzal is, ha Emersont kikergetik a világból. Sokáig úgy gondoltam, hogy a brazil balbekknek csak a bizalom kell, és a biztatás, de ahogy tegnap leszűrtem, neki ugyanúgy tele volt a gatyája akkor is, ha a közönség minden egyes jó megoldása után tapsolt. Sajnos igen komoly válság van balhátvéd poszton, és ez a helyzet az idei szezonban már nem nagyon lesz orvosolható...

Emerson takarja, de minden bizonnyal nem a sártól volt barna az a gatya...

Nem volt annyi fantázia a játékunkban, mint amikor egy kiscsapat érkezik hozzánk, és felszabadultan lefocizhatjuk őket, ez érthető. Nem voltunk olyan veszélyesek, mint amennyire lehettünk volna, de azért a mi nyolc kaput találó lövésünk a Chelsea háromjával szemben, vagy az, hogy kétszer annyit szabálytalankodtak a kékek, mint mi, az sokat elárul a meccsről. Elárulja, hogy hajlandóak voltunk kezdeményezni, hajlandóak voltunk belemenni egy olyan pofozkodásba, amiből tudtuk, hogy mi is kijöhetünk vesztesen(ezt jól példázza, hogy miután nem kaptuk meg a büntetőt, 30 másodpercen belül már Mata cselezte magát az üres kapu torkába, de szerencsére elhibázta).

Nem mondhatjuk, hogy a Chelsea nem érdemelte meg a győzelmet: ők ezért jöttek, ők így akartak játszani. Ők felkészültek arra, hogy mit tudunk, és hogy ők mit tudnak, majd ezzel a tudással okosan végig is játszották a meccset. Mi sajnos nem tudtuk belőni a helyzeteinket, pedig azért volt pár sanszunk, hiszen még az utolsó pillanatban is A. Cole-nak kellett megmentenie a Chelseat.

Nem vagyunk azonban még elveszve. Én vagyok az a srác, aki mínusz hatnál is csak fél perccel a vége előtt adom csak fel a kézimeccset, és sportfogadós koromban én voltam, aki a legkülönbözőbb módokon próbáltam _átverni_ az online, és offline sportfogadási cégeket, elvégre nem is olyan esélytelen kimeneteleket árulnak néha 30-szoros pénzért. Most mégis sokkal komolyabb megfontolásokból bízom a csapatban.

Mi döntetlen esetén is nyerni mentünk volna Londonba. Akkor ugyan már az 1-0 is továbbjutást ért volna, így viszont azzal még csak hosszabbítunk. Onnantól, ha sikerül előnybe kerülnünk, a Stamford Bridgen is játszhatjuk majd a játékunkat, és higgye el mindenki: ezek a fiúk az angoli színházi szurkolástól nem fognak beszarni.

A videón jól látszik 1:25-nél, hogy Terry szinte már indul reklamálni, amikor maga is meglepődik, hogy továbbengedik az esetet. Tipikus "Milyen tyúkot biztos úr?"-eset, csak ez a bíró még a viccbéli rendőröknél is butább volt.