Hol a fáradtság határa?

Egy-másfél évtizeddel ezelőtt még téli olimpia álmokat kergetett, most pedig egy bűvös szám, a kétszázhuszonegy kilométer, vagyis az Ultrabalaton teljesítése szerepelt az álmaiban. Egy laza, fiatalos, kötetlen sportág képviselőjéből hogyan lesz ultrafutó?

Úgy, hogy az életben áthelyeződnek a súlypontok. A lazaság, fiatalosság megmaradt, de jött a család és a gyerek, a korábbi hobbijaim, sportos tevékenységeim pedig már túl sok időt vettek el az életünkből. A nettó egy óra sportolás átöltözéssel és az egyéb járulékaival két-két és fél óra is lehet, s ez már nem fért bele a rendszerünkbe. Praktikus okokból keresnem kellett egy olyan mozgásformát, ami megadta az elégedettség érzését, kellően elfárasztott, és nem vette el a családomtól az időt. Ez lett a futás, ami napi egy-másfél óra mozgást jelentett az életemben.

„A sportos múltamból adódóan a tíz kilométer nekem nem okozott semmiféle gondot, aztán jöttek az első félmaratonok, maratonok, amelyeknek a végén azt éreztem, ha a cél nem ott lenne, akkor még képes lennék továbbfutni.”

És kíváncsi lettem rá, hogy hol az én határom, hol van az a pont, ami után már nem tudok továbbmenni.

Idén százötvennégy kilométer, vagyis a verseny hetven százaléka volt az a pont. A harmadik Ultrabalatonján jutott el idáig...

Hivatalosan a másodikon, mert tavaly előtt versenyen kívül álltam rajthoz. Sok inspiráló, megdöbbentő történetet olvastam az Ultrabalatonról és rájöttem arra, újra kell értelmeznem a fáradtság szó jelentését, hiszen ha vannak lányok, akik százhatvan kilométer után, urambocsá’ egy árokba hányást követően felállnak a padlóról és továbbmennek, akkor valószínűleg nem ott van a fáradtság határa, ahol én gondolom. Megkértem a testvéremet, hogy kísérjen engem, saját frissítéssel kövessük le az Ultrabalaton egyéni mezőnyét addig, ameddig képes vagyok rá, nézzük meg, hogy meddig juthatok. Az álmom ötvenöt kilométer volt, aztán két nagyobb megrogyás után elvergődtem Akaliig, vagyis hatvanhét kilométerig. Ekkor megfürödtem a Balatonban, ettem egy pizzát, pihentem másfél órát, s amíg a testvérem elindult a kocsinkig, én megpróbáltam elsétálni a hetven kilométernél lévő szakaszpontig. Aztán a sétából újra kocogás lett, a tesóm pedig a kis közértekből próbálta újra összeszedni a frissítőket. Végül nyolcvankilenc kilométerig elkocogtam, majd az utolsó tizenegy kilométert sétálva tettem meg. Első kísérletre összejött a száz kilométer, majd a következő évben, már nevezett versenyzőként versenyidőn belül eljutottam a száztizenöt kilométerig, szintidőn kívül pedig elvánszorogtam a százharmincötös tábláig.

„Az idén százötvennégy kilométer lett az eredményem, amire nagyon büszke vagyok, és nem azért mert olyan jó futó lennék, hanem mert minden körülmény, amit a futásom köré építettünk profi volt, s többet is tudtunk kihozni ebből a versenyből, mint amit előzetesen elképzeltem.”

Idén százötvennégy kilométernél volt az a pont, amikor elfogytam, a bokám teljesen bemerevedett, lépni sem tudtam.

Ha az ultrafutást definiálnia kellene, mit mondana rá?

Szerintem ezt lehetetlenség definiálni, mert mindenkinek mást jelent, mást él meg a futás során, mindenki másképp reagál fizikailag és mentálisan is. Nekem ez utazás, ami közben nézelődök, szemlélem a világot, és bár közben leamortizálom a testem, igazi feltöltődés egyben. Engem a futás tökéletesen kikapcsol, s bár másnap nem tudtam lábra állni, tele voltam érzésekkel, élményekkel, száz százalékra töltve lelkileg. Aki úgy érzi, hogy a futás valamit elvesz belőle, tőle, az vagy rosszul csinálja, vagy gyorsan fut, vagy túlgondolja ezt az egészet.

Fejben hogyan lehet felépíteni egy ekkora távot, miként lehet átmenni a szenvedéseken?

Nem vagyok szenvedős futó, nem vagyok az a típus, akit külön motiválni, ostorozni kell, mert a legmélyebb holtpontok után is örömmel tudok továbbmenni, de mindig kell találnom valamit, amibe bele tudok kapaszkodni. Mivel korábban versenyszerűen sportoltam, így valószínűleg engem a versenyszellem lendít át a nehézségeken. Most is voltak olyan szakaszok, amiket versenyként megélve hagytam magam mögött.

„Az utolsónak hitt száznegyven kilométeres csekkpont előtt háromszáz méternél megelőzött egy hatvanas forma, s ez olyan „csakazértis” érzést adott, hogy visszaelőztem őt, előbb csekkoltam be, s ez a fricska teljesen átlendített a holtpontomon.”

Ezt követően hat kilométeren keresztül képes voltam hétperces kilométereket futni, majd az utolsó szuflákat mozgósítva el tudtam jutni százötvennégy kilométerig. Rengeteg olyan pillanatot éltem meg, amit nem felejtek el soha. Például éjszaka úgy mentem fél órán keresztül egy lánnyal, hogy számoltuk a lépéseinket: tíz lépés séta, harminc lépés futás... Van egy mondás: úgy fusd az első kilométeredet, ahogy az utolsót fogod. Nos ez az a verseny, amin ezt nehéz kivitelezni, annyi, de annyi minden történik az emberrel.

Megéri?

Persze, hogy megéri. Pláne úgy, hogy sohasem futok annyit, hogy az munkaszagú legyen. Erre az érzésre, elhivatottságra meg kell érni, és úgy tűnik, én megérkeztem abba a korba. Az ember ízlése folyamatosan változik, most nekem a futás kattant be, ez az, ami kielégít, ami örömöt, sikerélményt ad. Bár sokan hősként tekintenek az ultrákra, szerintem nem mi vagyunk a mindennapi hősök, mi csak azok az emberek vagyunk, akik hobbiként feszegetik a saját határaikat, én például jövőre már szeretném lefutni az Ultrabalatont, pedig tudom, hogy még mindig messze vagyok a céltól. Képes vagyok kitolni azokat a bizonyos határokat, s ezt bárki meg tudja tenni a saját életében. Csak bele kell bújni a cipőbe, ki kell menni a Margitszigetre és el kell kezdeni futni. És ha úgy érezzük, elfáradtunk, fel kell tenni magunknak a kérdést: tudok-e még egy kilométert hozzátenni? Tényleg nem tudok?