Kílian Jornet: a félelem tart életben

Kílian Jornet tavaly öt nap alatt kétszer mászta meg a Mount Everestet, ráadásul mindkét alkalommal kötelek és oxigénpalack nélkül, rekordidő alatt; előbb 26, majd 17 óra alatt jutott fel az alaptáborból a csúcsra. Élményeiről, tapasztalatairól, életfilozófiájáról és a hegymászásról több spanyol lapnak (ABC, El País, 20Minutos) is terjedelmes interjút adott – ezekből szemezgettünk.

DE MIÉRT KÉTSZER? Az első mászásnál egészen hétezer-hatszáz méterig minden jól ment, jó ritmusban haladtam, utána azonban gond lett a gyomrommal, hányni kezdtem, valószínűleg összeszedtem valami kellemetlen vírusfertőzést. Lefelé ereszkedve azon járt az agyam, hogy öt nap múlva, kedvezőbb időjárási körülmények között, jobb erőállapotban biztosan gyorsabban feljutnék ismét a csúcsra, ami aztán szerencsére sikerült is. Egyébként pedig volt időm, volt elég energiám, és éppen nem volt jobb dolgom. Miért ne másztam volna fel ismét?

A FIZIKAI MEGTERHELÉSRŐL ÉS A MENTÁLIS FELKÉSZÜLTSÉGRŐL. Mindnyájunknak vannak adottságai, génjei, amelyek valamelyest behatárolják a lehetőségeinket. Hiába szeretnék én az NBA-ben kosárlabdázni, valószínűleg sohasem lennék igazán sikeres. Azonban a hegyen nőttem fel, tizenöt éves korom óta mászom, sokat edzek, a testemnek volt ideje hozzászokni a hegymászással járó megterheléshez.

Ami pedig a mentális részét illeti, a legfontosabb, hogy racionálisak maradjunk, jól mérjük fel a kockázatot, és higgadtan nézzünk szembe a váratlan, kellemetlen helyzetekkel.

Hideg van? sötét van? Ezek mind kibírhatóak, tovább kell menni. Elkaptam egy kellemetlen vírusfertőzést nagyon rosszul voltam, de az életem nem forgott veszélyben, folytattam. A lényeg, hogy feszegessük a határainkat. Ha pedig már túl nagynak tűnik a kockázat, akkor vissza kell fordulni, de ilyenkor mindig félre kell tenni az érzelmeket, és hideg fejjel kell dönteni. Meg kell tanulni együtt élni ezzel a nyomással. A futásnál és a mászásnál is fontos, hogy el tudjuk dönteni, tényleg fel kell adni, és nem bírjuk tovább, vagy csak mi érezzük úgy. Néha az egyik énünk győz, néha a másik.

AZ OXIGÉNPALACK NÉLKÜLI MÁSZÁSRÓL. Mindenki úgy mászik, ahogy akar, mindenkit más és más motivál. Kritizálhatjuk azt, aki elpusztítja a természetet, de ezen kívül minden mást tiszteletben kell tartani.

Nekem nem kihívás oxigénpalackkal megmászni egy nyolcezrest, mert nem tanulnék belőle semmit, nem adna semmit. De elfogadom, aki így csinálja, mert ő nem szeretne akkora kockázatot vállalni.

Korábban elképzelhetetlennek tartották, hogy valaki oxigénpalack nélkül megmássza az Everestet, egészen addig, amíg erre is rácáfoltak. A technika, a felszerelések, az ember, az ötletek; minden folyamatosan fejlődik, és ami korábban megvalósíthatatlannak tűnt, az ma már nem az. Ez nagyon inspirál.

A HALÁLFÉLELEMRŐL. Természetesen nekem is gyakran eszembe jut mászás közben, hogy elég egy rossz mozdulat, és kész, vége az életemnek. Éppen ezért nagyon alázatosnak kell lenni, kerülni kell a felesleges hősködést, és tisztelni kell a hegyet, a természetet. Nem szabad a kelleténél több kockázatot vállalni. De ahogyan már említettem, racionálisan kell felmérni a kockázatot. A félelem egyébként nem rossz dolog, ez tart minket életben. Enélkül semmi sem tartana vissza minket attól, hogy, mondjuk, leugorjunk az ötödik emeletről.

A HEGY MINT TÜKÖR. Nekem a hegy az életem, az a hely, ahol jól érzem magam. Ott születtem, ott nőttem fel, ott játszottam gyerekként. A hegymászás során pedig muszáj szembenézned önmagaddal, a problémáiddal és a démonaiddal, ami sok mindenre megtanít. Ott nem tudsz elbújni a félelmeid elől. Ugyanakkor az út során sokszor arra is rájössz, hogyan tudod ezeket megoldani, vagy belátod, hogy nem tehetsz mást, minthogy együtt élsz velük. A csúcson sok hétköznapi probléma átértékelődik, kevésbé tűnik fontosnak. Ezen felül a hegymászás megtanít tisztelni a természetet. Más az, amikor olvasol arról, hogy ne szennyezd a vizet, és egyetértően bólogatsz, és más az, amikor naponta szembesülsz ezekkel a problémákkal.

A MAI EMBEREKRŐL. Az a baj, hogy ma sokan úgy akarnak elérni mindent, hogy közben nem akarnak, és nem is hajlandóak időt szánni rá. Semmire sincs idejük, csak el akarnak menni Hawaiira, meg akarják mászni az Everestet, aztán már mennének is tovább, hajszolják az újabb és újabb élményeket. Ugyanakkor egyáltalán nem gondolom, hogy én követendő példakép lennék, és nem is akarok az lenni.

ULTRAFUTÓ VAGY HEGYMÁSZÓ? Embernek tartom magam. Szeretem a sokoldalúságot, szeretek új dolgokat kipróbálni és új helyeket meghódítani. Megmászhatok egy nyolcezrest, aztán futhatok százhatvan kilométert, vagy síelhetek, annyi izgalmas tevékenység van az életben. De semmiben sem tartom magam specialistának, egyébként is távol áll tőlem az ilyen merev beskatulyázás. Azt viszont nem tudnám elképzelni, hogy egy irodában ülve dolgozzak egész nap.

Szeretek kimozdulni a komfortzónámból, és megbolondulnék, ha mindig ugyanazt kellene csinálnom. Azt vallom, hogy ha valamit másodszor csinálsz, abból már nem tanulsz semmit.

A HEGYMÁSZÓK ÉS ULTRAFUTÓK ANYAGI MEGBECSÜLTSÉGÉRŐL. Szerencsésnek érzem magam, mert a szenvedélyemnek élhetek, és ez mindennél fontosabb. A sport manapság túl van misztifikálva. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, pedig ez végső soron játék, és annak is kell maradnia. Éppen ezért felesleges azon rágódnom, hogy mennyit keresek én, és mennyit keres, mondjuk, Cristiano Ronaldo. Amit én csinálok, az végső soron egy önző tevékenység, ellentétben például egy tanárral, egy kutatóval vagy egy orvossal, aki életeket ment. Csak azért vagyok érdekes, mert kicsit gyorsabban mászok vagy futok, mint a többség. Tudom, hogy ez sokakat inspirál, de igazából semmiféle produktív hatása nincsen.

ARRÓL, HOGY MEGBÁNT-E BÁRMIT. Semmit sem bánok, optimista típus vagyok. Természetesen nekem is vannak szomorú pillanataim, ám ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: mit tehetek azért, hogy boldogabb legyek? Kár bánkódni a bezárult ajtók miatt, azok úgysem nyílnak már ki. Mindannyian hozunk rossz döntéseket, de ezekből tanulni kell, hogy többször ne kövessük el ugyanazt a hibát. Én is sokat hibáztam, de összességében boldog és elégedett vagyok az életemmel, márpedig végső soron ez a cél, ez a lényeg, hogy boldogok legyünk. Soha nem nézek hátra, nem rágódom a múlton, és nem is igazán ünneplek semmit. Nem ünnepelni kell, hanem élni és élvezni az életet.