Expedíció a boldogság hegyére

A hegymászás sajátos sport. Nem illik a versenysportok közé, nem is lehet teljesen egzakt módon mérni a sikerességét, és a „versenyzők” közötti teljesítménykülönbséget. Már csak azért sem, mert a „pálya” mindig kissé más. Számtalan tényező nehezítheti vagy akár könnyítheti egy-egy csúcs megmászását: hó, hőmérséklet, szél, lavinaveszély, satöbbi. És akkor még a felszerelések közötti különbségről nem is beszéltünk. Főleg nem magáról a hegymászóról, aki – nyilván más sportolókhoz hasonlóan – lehet rosszabb vagy jobb formában. A magasság miatti oxigénhiány is egyszer keményen, máskor enyhébben hat ugyanarra a szervezetre.

Ezért talán kissé kilóg a klasszikus sportok közül. Mégis nagyszerű teljesítmények születnek, és a társadalom nagy többsége elismeri ezeket az erőfeszítéseket – már ha a híre eljut hozzá. Merthogy leginkább csak a 8 ezresek megmászása, vagy a tragédiával végződő expedíció kelt visszhangot.

A görög mítosz szerint Zeusz az Elbruszon láncolta meg Prométheuszt, aki a tüzet ellopta az Istenektől, és az embereknek adta. A térségben élő cserkeszek egyszerűen csak „A boldogság hegyének” nevezik az Elbruszt saját nyelvükön. Két csúcsa van: a már említett nyugati 5642 méteres, a keleti pedig 5621 méteres. Köztük található az Elbrusz-nyereg. A hegy kétezer éve alvó vulkán, számos gleccser van rajta. Első megmászása 1874-ben történt.    Egy brit vezetésű és szervezésű nemzetközi csapat érte el ekkor a nyugati csúcsot. A keletit már 1829-ben megmászták. A magyarok közül a Kaukázus ismert kutatója, Déchy Mór jutott fel elsőként az Elbruszra, nem sokkal az első sikeres expedíciót követően, 1884-ben. Azóta a hegyre számos expedíció indult. A Szovjetunióban a hegymászás nagyon népszerűvé vált, így sokan vették célba az Elbruszt. A kommunista állam felbomlása után pedig Oroszország legmagasabb hegycsúcsa lett, ezért még több orosz mászó indult meg a csúcs felé. Nagy mértékbe segíti őket, hogy 3800 méterig kabinos felvonóval lehet feljutni.

A hegyhez eljutni sem könnyű  

Ha nem szervezett útra fizetünk be, nem csak maga a hegymászás rejt izgalmakat, hanem a helyszínre való eljutás is. Különösen most, amikor a világpolitikai helyzet miatt nincs közvetlen repülőjárat az Európai Unió területéről Oroszországba. Korábban a Moszkva–Minyeralnije Vodi útvonal volt a megszokott a magyar mászók között. Most Moszkvába Dubaion vagy Isztambulon át lehet a legkönnyebben eljutni. Azonban ha alacsony költségvetésű utat tervezünk, érdemes a Budapest–Kutaiszi járatot igénybe venni, és Grúzián át eljutni Oroszországba.

A kulturális izgalmak itt kezdődnek. Már maga Grúzia is lenyűgöző, hiszen az ország Európa és Ázsia határán fekszik. Keresztény államként az egyik utolsó végvár a régióban. Kulturálisan pedig a török, orosz, arab hatás kimondottan érdekessé teszi az országot. A gasztronómia területén különösen. De nem csak Grúzia, hanem az orosz rész is kulturális kavalkádot jelent. Élnek itt keresztények és muszlimok, akik számtalan népre oszlanak: grúzok, oroszok, oszétok, cserkeszek, csecsenek, abházok, örmények, és még sorolhatnám. A Kaukázus kicsiny területén nagyjából ötven nép él. Köztük némelyik csak néhány tízezres lélekszámban.
A világpolitika szempontjából is különleges régióban vagyunk, hiszen itt találkoznak a türk népek, és itt haladnak fontos olaj- és gázvezetékek, valamint itt támogatnak egy-egy népet globális és regionális hatalmak, hogy borsot törjenek ellenlábasaik orra alá.

Tbilisziből a grúz hadiúton Oroszországba  

Ilyen körülmények között érkeztem busszal Tbiliszi központjába reggelre, majd metróval eljutottam a Didube állomásig, ahonnan észak felé is indulnak marsrutkák. Itt már feltűntek a nagy hátizsákok, sífelszerelések, jégcsákányok és túrabotok, ugyanis sok utazó célpontja az orosz határ előtti Sztepancminda, amely a grúz hadiúton fekszik. Nem sok hágó található a Kaukázuson át, ezért fontos stratégiailag ez az útvonal. Innen indulnak a hegymászók a Kazbeg 5054 méteres csúcsára, de számos más túraútvonal is elérhető a kisvárosból. Itt csak addig álltunk meg, amíg kínai utastársaim kiszálltak. Mindenhol ajándékboltok, és hegyi sportboltok sorakoztak.

Tovább vettük az irányt az orosz határ felé, amelyen végül kamiont leintve, gyalog, valamint orosz kisbuszt stoppolva jutottunk át. Itt még működik a régi beidegződés: a határon átkelő személy gyanús, élni kell határőri hatalmi pozíciónkkal, és úgy kell beszélni a civillel – ha esetleg nem ismeri az átkelés íratlan, sokszor felesleges helyi szabályait –, ahogyan a rossz tanár beszél a kisdiákkal. Grúz utastársammal mi is így jártunk, amikor – mivel sofőrünk kirakott minket – gyalog sétáltunk az ellenőrzőpont felé. A símaszkos, oldalán hatalmas tőrt viselő, tár nélküli gépkarabéllyal felszerelt orosz határőr tudatta velünk, hogy márpedig itt ő a főnök.

El is jutottam Vlagyikavkazba, onnan tovább Nalcsikba. Ebben a régióban oszétek, cserkeszek, kabardok és balkárok élnek. Többségük muszlim. Nalcsikból másnap Terszkolba vettem az irányt egy átlagos távolsági busszal. Terszkol szintén tele van sí- és hegymászófelszerelést árusító boltokkal és kölcsönzőkkel. Rengeteg a kiadó szállás. Van mindenféle: olcsó és drága is.

Érkezésem után egy sörözőbe is betértem, amelyben nyilván téma volt, hogy honnan jöttem. Az egyik poharazó vendég külön megkérdezte, melyik országból érkeztem, hogy biztosan jól hallotta-e, amit a pultnál mondtam az előbb. „Magyarországról” – válaszoltam. Új barátom nagyon örült, és sokadjára kiderült, hogy kicsi a világ. Ő ugyanis Iszmail Muszukajev bátyja, és örömmel újságolta, hogy a következő napokban testvére Magyarország színeiben küzd az aranyéremért a párizsi olimpián (Muszukajev végül az ötödik helyet szerezte meg, de mindvégig aranyéremre esélyesként tartották számon a szabadfogású birkózók között).

A vízivás fontos és drága mulatság  

Az indulás napján gázpalackot és vizet vásároltam, de benéztem egy kis pékségbe is, hogy hússal, sajttal és más finomságokkal töltött lepényszerűségeket, valamint helyi sodrott sajtot vásároljak. Sejtettem, hogy 3800 méteres magasságban nem lesz olcsó az étel. Így is volt. A reggeli felvonózás után szembesültünk azzal, hogy fent az egy literes vizes palack ára 700-800 forint. A víz ivása viszont különösen fontos az akklimatizáció szempontjából. A felvonó indulásakor megismert török ad hoc útitársaim előrelátók voltak: 15-20 liternyi vizet hoztak fel kannákban. Én úgy terveztem, hogy a gázpalackkal majd havat olvasztok és azt iszom meg. Csakhogy az alaptábor elég zsúfolt volt, hiába övezték gleccserek, a hó mindenhol meglehetősen piszkosnak tűnt. Kénytelen voltam naponta három-négy ezer forintot csak vízre költeni.

Török társaimmal, Ekremmel és Mahmúddal rögtön szállást kerestünk. Másik újdonsült barátunk, Anatolij megmutatta, hogy hol száll meg a haverjaival. Viszonylag színvonalas hely volt. A törökök drágának találták a faházat, és lényegesen olcsóbb konténert kutattak fel. Itt töltöttük a következő napokat.

Az érkezés napjának délutánján össze is szedtük a legfontosabbakat, és elindultunk az első akklimatizációs túrára. Az olvadó gleccseren elég sokan jöttek-mentek, hiszen az Elbrusz mászásának főszezonjában voltunk. Már ekkor gyanítottam, hogy több dolgot is feleslegesen hoztam el több ezer kilométeren át: nem kell jégcsákány, nem kell kamásli és sisak sem feltétlenül szükséges. A hágóvas, a bakancsra húzható „szöges” felszerelés azért hasznos volt, de az első napon még az sem kellett feltétlenül.

A fel-alá járkáló csapatok között időre időre feltűntek a motoros szánnal turistákat utaztatók. Igen, könnyebb magasra jutni ilyen járgányokkal vagy ratrakokkal, amelyek akár 5000 méterig (!) is felviszik a fizető vendéget. Nyilván lehet vitatkozni a felvonó használatán is. Én úgy vagyok vele, hogy a kötött pályás eszközök használata még elfogadható a tiszta mászás szempontjából. Főleg, hogy az így kihagyott út – habár szintben nem kevés – nagyrészt poros, autókkal járt utakon baktatást jelent.

Nagyjából 4600 méterig jutottunk. Az útvonal nagy része enyhe havas lejtő, az első időszakban gleccserek mentén haladtunk, később magas sziklák mellett mentünk el, ahol többen sátort vertek. Ekrem nagyon figyelte ezeket, szívesen szállt volna meg inkább a sátrában. Visszatértünk után vacsoráztunk, majd lepihentünk. A konyhakonténerben ilyenkor összegyűltek a mászók. Érdekes volt nézni, ahogy a törökök ugyanúgy megadják a módját az étkezésnek, mintha otthon lennének: teát főztek, török stílusú „csészékből” itták, olívabogyót és török sajtot ettek. Nekem még mindig volt egy kis aszott sajtos lepényem. Azt kellett enni, az volt.

Sikeres második akklimatizációs kör  

Eddig tartott a kaland pozitív része. Fáradtak voltunk és nyugovóra tértünk. A várható hideg miatt plusz pokrócokat is szereztünk. Nagy szükség nem volt rájuk. A hálózsákom elég volt. A gondot inkább a magasság jelentette: egész éjszaka forgolódtam. Ha ötvenszer nem ébredtem fel, hogy átforduljak, akkor egyszer sem. Időnként pedig arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Ilyenkor nagyokat lélegeztem, és akkor jött, amennyi kellett, hiszen itt vagyok, de a testem ezt is kevésnek érezte. Fel kellett, hogy ébresszen, követelte az oxigént. Végig szomjas is voltam, folyamatosan ittam a drága vizet, de ennek a következménye meg az volt, hogy mivel gyorsan átfolyt rajtam, többször is ki kellett mennem a világ egyik legszörnyűbbnek tartott WC-jébe. Az első este nem volt túl pihentető. Nem hiszem, hogy megfelelő mértékben regenerálódott a testem a fárasztó akklimatizációs mászás után.

A második napon a terv már a Pasztukhova-sziklák elérése volt 4800 méteren. Csakhogy az éjszakai problémák miatt inkább pihenést terveztem délelőttre, vagy akár egész napra. Ekrem szólt: „Gyere ki a friss levegőre, mozogj kicsit, segít majd!” Végül is, miért ne próbáljam meg? Legfeljebb visszafekszem pihenni, ha nem működik. Egy kis mozgás után mintha elmúlt volna a szédülés, a fejfájás is csak enyhe volt, így útra keltünk. Közben folyamatosan ittam, de hiábavalónak tűnt, mert ugyanúgy rendre kiszáradtnak éreztem magam. Azért tudtam, hogy erre nem kell nagyon odafigyelni: inni kell, és kész. A második akklimatizációs kör is sikeres volt. A sziklákig eljutottunk, sőt Ekremmel egy kicsit feljebb is mentünk, miközben a már nyugdíjas Mahmúd már lefelé tartott (tehát megelőzte a fiatalokat)…

Az Elbrusznál (és sok más hasonló helyen is) az a szokás, hogy éjfélkor indulnak a hegyre a csapatok, majd ha minden jól alakul, délelőttre a csúcsra érnek, utána pedig estig lejönnek. Ezt javasoltam Mahmúdnak és Ekremnek is, de nem tetszett nekik. Ők ratrakkal mentek volna fel, ameddig lehet. Ezt én nem tartom korrektnek. Végül azt ajánlották: menjünk fel reggel 8-9 körül kényelmesen, szépen, lassan 4500-5000 méterig, majd sátorozzunk ott, pihenjünk, és másnap menjünk a csúcsra. Elfogadtam. Így teljesülhet Ekrem vágya is, és sátorozhat, de mégis együtt mehetünk a csúcsra.

Az idő szorításában, tisztán, sportszerűen  

Hajnali 3-kor ébresztettek, hogy ők mégis ratrakkal mennek. Mondták, hogy menjek velük. Így nem akartam, úgyhogy 4 óra 30 perckor indultam gyalog, egyedül. Ha 4 óra 30 perccel előbb szólnak, talán máshogy alakulnak a dolgok, így viszont jelentős időveszteséggel indultam, és minél feljebb értem, annál lassabban haladtam. Az út elején időnként beszélgető és nevetgélő mászókat feljebb már „felváltották” a néma libasorban közlekedők. Magasan vagyunk, nehéz a levegővétel, de már a lépések között is egyre gyakrabban kell pihenni. Vannak, akiket támogatni kell fel vagy le. A hangulat azért barátságos. Amikor leülök pihenni, többen is megkérdezik, jól vagyok-e. Ugyanezt teszem én is azokkal, akik az útvonal mellett üldögélnek.

Délután 2 órakor értem 5300 méteres magasságba, a két Elbrusz-csúcs közötti plató szélére. Itt már több szembejövő hegyi vezető és más mászó is javasolta, hogy forduljak vissza. 5000 méter fölött már több embert is láttam csak úgy eldőlni, nem akartam én is így járni sokkal magasabban és úgy, hogy senki sincs ott, aki segíthet. Nem sokkal visszafordulásom után elértem egy úrhoz, aki a hóban ült. Megkérdeztem, jól van-e? Ajánlottam neki egy energiagélt. Nem fogadta el, csak pihent. Indultam tovább lefelé, amikor kiabálást hallok mögöttem. Hátranézek gyorsan, és az előbbi úr siklik le a fenekén az ösvényen. Jelzett, hogy álljak félre, megelőzött. Mondtam neki – talán hallotta –, hogy óvatosan. Haltak már meg így hegymászók, akik gleccserhasadékba „szánkóztak” vagy sziklafalnak ütköztek. Ez a mászó azonban sikeresen lassított, majd megállt, amikor az út kanyarodott.

Tehát 5300 méterig sikerült, viszonylag közel az 5564 méteres csúcshoz. Mindezt tisztán és sportszerűen. Nem bántam meg. Feltehetjük a kérdést, hogy mégis mi a sikeres mászás. A legegyszerűbb és leginkább kézenfekvő válasz, ha a megcélzott hegycsúcsot a mászó eléri. Én úgy látom, hogy egy magas, nagyon magas csúcs elérése az időjárási körülményektől függetlenül már nagyon szép teljesítmény. Ha valaki nem éri el a csúcsot, csak közel jár hozzá, az már más helyzet. Majd az olvasó eldönti, hogyan látja.

Vendégszerzőnk, és virtuális kalandunk túravezetője Samu Tamás Gergő, amatőr hegymászó. Hogy mit is kell róla tudni? „Végzettségem szerint politológus, foglalkozásom szerint vállalkozó vagyok – mutatta be magát cikkünk szerzője. – Mindig is szerettem a természetet, a túrázást, és mostanában már a hegymászást is. 5000 méter fölé most jutottam először. Korábban Erdélyben, a Tátrában, az Alpokban és az Atlaszon másztam hegyet. Szeretem a kalandos helyszíneket, ezért is másztam korábban Marokkóban. A Kaukázusban most voltam másodjára.”

Tbiliszi történelmi belvárosa. Jól megférnek egymás mellett a különböző vallások, népcsoportok képviselői, épületei. Jobbra fent pedig a grúz hadiúton az orosz határnál, a senkiföldjén.

Az Elbrusz előtti utolsó falu sörözője; Ekrem és Mahmúd; és szelfi Muszukajev Iszmail testvérével

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 14-i lapszámában jelent meg.)