Fájdalmas sivatagi „hadművelet”

A sivatagi ráhangolódás „sikerült”: kidörzsölődtem, úgy, mint még soha!

Hogy ennek miért örülök?

Nem örülök, hanem tanulságként rögzítem, hogy július utolsó hétvégéjén volt egy kis válság a futófelszerelésem és a bőröm kapcsolatában. Jobb is volt itt, a magyar terepen szembesülni a fájdalommal, mint Chilében, az Atacama-sivatagban az ilyesféle pluszgyötrelmet elviselni. Csak bízom benne, hogy ilyen jellegű problémáim ott nem lesznek.

Szóval az elmúlt héten péntek, szombat, vasárnap hosszú terepfutás volt a programom, az első napon negyvenhárom, a másodikon ötvenöt és a harmadikon ötven kilométer volt a táv. Ám még mielőtt részletesebben belevágnék a történetbe, azt is meg kell írnom, a korábbi tervem az volt, hogy benevezek a Korinthosz.hu versenyre, azonban az edzőm, Lőrincz Olivér azt tanácsolta, a szeptember végi, egyhetes sivatagi kihívásra való tekintettel inkább a sorozatterhelés legyen nálam fókuszban. Így némileg fájó szívvel lemondtam a Korinthosz.hu-t, és július végének három napját hosszú edzésekkel töltöttem.

Olivér elmondta, hogy a Vértes emelkedői, lankái és a talaj is barátságosak, nem vészes a szintemelkedés, úgyhogy két hónappal az Atacama előtt remek kihívást jelent majd a szokásos súlymellényes futással teljesítenem a maratoninál is hosszabb távokat.

Benne voltam!

Még úgy is, hogy július végén nem volt könnyű beszorítani a munka és az egyéb teendők közé ezt a tripla adag hosszú távú terepfutást, de utólag azt mondom, nagyon is megérte.

A Simonyi Balázs készítette Halálvölgy című film szűkkörű vetítése, és az ehhez kapcsolódó Badwater-közönségtalálkozó után nem hazafelé indultam, hanem csak a Vértesig autóztam. Jakabházy Miklós barátunk – aki a legutóbbi Ultrabalaton-győztes Bogárdi Szilvia párja – meghívott magukhoz, így terepközelben a szállásom is biztosítva volt, ráadásul Miki elkészítette az útvonaltrackeket, amelyek segítettek navigálni az ismeretlen terepen. Hab volt a tortán, hogy nem kellett egyedül futnom. Pénteken Bogárdi Szilvi volt a futótársam, szombaton és vasárnap pedig szintén egy nagyon kedves futótársam, a sokszoros Spartathlon-teljesítő és vizslarajongó Máténé Varjú Edit.

Nem volt könnyű menet egyik sem – és akkor még finoman fogalmaztam –, de az első nap még viszonylag lazán, vidáman ment.

A második nap a huszadik kilométertől már nem. Nagyon nem.

Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy egy lifegős futósortban teljesítettem a távot. Egyébként mindig ilyen nadrágban edzek, csak konkrétan nem abban, amiben aznap futottam. Futás közben már éreztem, hogy csíp a combom és kentem is folyamatosan lanolinnal, de a végén láttam, hogy az izzadtság, a kicsapódó só miatt nemcsak a combom belseje, hanem a külső része is totálisan kidörzsölődött. Nagyon meleg, párás idő volt aznap, így dunsztban róttuk a kilométereket, nem csoda, hogy a szokásosnál is jobban szakadt rólam a víz. Annak ellenére, hogy Miki útvonaltervének hála nagyszerűek voltak a frissítéseink a kék kutaknál, az útba eső közérteknél, de a kegyetlen meleg, a pluszsúly, az izzadás megtette a hatását. A súlymellény ráadásul nem engedi úgy át az izzadtságot, mint egy futózsák, úgyhogy más volt a komfortérzetem az edzés során.

S ha már a tesztelés...

Szerettem volna kipróbálni ezen a három edzésen az expedíciós kajáimat, de szomorú voltam ez ügyben, ugyanis éppen akkor szállították ki a lakásomra, amikor Pesten voltam, így ez a próba még várat magára…

Na, de vissza a Vértesbe!

A futás végén a kidörzsölődések mellett iszonyú fáradtságot is éreztem, a két hosszú edzés és az előző hétköznapok eseménydús, feszített tempója szinte a nullára csökkentette az energiámat, késő délután, kora este arra sem volt erőm, hogy a lányokkal lemenjek a Tatai-tóhoz sétálni egyet, csak aludni akartam. Volt is lelkiismeret-furdalásom, hogy a fájdalom, a fáradtság miatt kénytelen voltam szinte csak magammal foglalkozni...

Vajon ilyen lesz majd a sivatagban is?

Nem.

Valószínűleg ennél sokkal keményebb próbák várnak majd rám.

A hátamom, a vállamon is meglátszott az, hogy sokáig cipeltem a súlymellényt, pedig ez a felszerelés még alig több mint ötkilós, a sivatagi hátizsákom súlya ennek a duplája lesz. Na, de nincs több siránkozás, van viszont tanulság: a sivatagba is vinnem kell magammal lanolint, fertőtlenítőt, amivel menet közben is tudom magam kezelni, de a legfontosabb, hogy lebegő szárú sportnadrágban nem futunk hosszú távot!

A történet még nem ért véget, hiszen vasárnap Edittel várt még ránk ötven kilométer. A szombati „romokból” kellett újra építkeznem, s miután szombat este nagyon nem éreztem jól magam, jöhetett a főpróba mentális fejezete: ebből a fáradt, fájós állapotomból fel kellett állnom! Ezt az énemet valahogy úgy tudnám leírni, hogy amíg pénteken volt erőm, kedvem azzal is foglalkozni, hogy milyen tájakon futunk, addig szombaton és vasárnap már többet volt lent a fejem és nagyobbakat is hallgattam…

Szombaton kavicsos terepen futottunk, ami azért volt jó, mert az Atacama-sivatag nagy része is hasonló lesz. Azt sem bántam, hogy néhol a sárfoltokon csúszkáltunk, mert arra gondoltam, a homok is hasonlóan süppedős, csúszós lesz.

Vasárnapra túl tudtam magam tenni minden fájdalmon, a harmadik etap során már éreztem, hogy igen, van és lesz erőm és lelkierőm is nekivágni hét napon keresztül a sivatagnak akkor is, ha kutyameleg lesz, akkor is, ha hasogat majd a vállam, a hátam, akkor is, ha szakad rólam az izzadtság és akkor is, ha fáj a sarkam!

Szilvinek, Editnek, Miklósnak nem lehetek elég hálás ezért a három napért, rengeteget segítettek, s ami fontos, megerősítették a hitemet abban, hogy igenis képes leszek végigfutni a sivatagi kétszázötven kilométeremet. Abban már biztos vagyok, hogy a versenyig még egy ilyen tripla hosszútávos edzést el kell végeznem, mert ez a mostani futás is sok szempontból hasznos tapasztalatokkal szolgált.

Jó volt mindezt elmesélni, leírni, azért is, mert a Vértesben futva azon is gondolkodtam, hogy az Atacamában mennyire hiányzik majd a nagy versenyeken engem mindig elkísérő, frissítő és lelkileg is támogató férjem, Gyuri. Alapvetően az a jobb, ha a versenyeken nem találkozom túl sokszor a segítőkkel – ezért kedvelem a Spartathlont, mert ott ritkán tudnak velem foglalkozni, sajnálni, pátyolgatni, mert olyankor egy kicsit mindig elengedem magam –, szeretek magamba fordulva futni, de Chilébe teljesen egyedül utazom, egyedül leszek a nappalokban, az éjszakákban, és… Szóval most már foglalkoztat, utólag vajon hogyan mondom majd el az élményeimet Gyurinak, amikor eddig mi ketten minden ilyen nagy próbatételt közösen éltünk meg?

Azt hiszem, ha lesz erőm, akkor a sivatagban is naplót írok majd, mert nem szeretném, ha Gyuri is kimaradna ebből a kalandból.

(Lubics Szilvi naplójának a naplója: az 1. rész itt olvasható el, míg a 2. részt itt találják, a 3. rész pedig ide kattintva olvasható)