Amerikából jöttem: ötdolláros történet

Los Angeles, San Francisco, Lone Pine, Page, Las Vegas.

Tessék?

S hogy mi történt Las Vegasban?

Semmi különös: én ugyanis nem futottam a pénzem után.

Hatalmas szerencsémre a szerencsejátékok cseppet sem vonzanak. Bár tényleg érdekes volt a játéktermek csillogó világa.

Én nem kockáztatok, nincs rulettezés, igazából a szerencsejátékokban sosem voltam mázlista. Na jó, a srácok azért játszottak egy kicsit Vegasban, hiszen kihagyhatatlan program, és nagyon büszke vagyok rájuk, mert ötdolláros nyereségnél kis segítséggel megálltak :) A komoly, bosszantó veszteség helyett az ötdolcsis plusszal a zsebükben sokkal jobban élvezték a városok, az amerikai tájak minden szépségét, jó volt kikapcsolódni.

Amerikából hoztam haza azt a jó hírt is, hogy odakint megtaláltam azt az „űrkaját”, amely nem okoz gondot. A két héttel ezelőtti börzsönyi „Kör” alkalmával ezt a meleg vízzel felöntött s összességében valódi étellé alakuló port nem vagy csak alig tudtam megenni. Vagy az ízével volt bajom, vagy ha ízlett, akkor utána a gyomrom kezdett el fájni. A kinti Backpacker's Pantry és a Montain House viszont bejön, gyorsan lekopogom, ha megeszem, akkor nincsenek gyomorgondjaim.

Szeptember harmincadikára – azaz az Atacama-verseny rajtjára – a fizikai és felszereléssel kapcsolatos felkészülés mellett elkezdtem az érzelmi ráhangolódást is. A Körön végigkísérő „Csipi”, azaz Takács Krisztián javaslatára megnéztem a Vadon című filmet, míg Csányi László, azaz „Csanya” az ultrafutó Ryan Sandles könyvét, a Trail Blazert adta oda nekem. Ryan híres terepfutó, első igazán kiemelkedő eredménye a 4 Desert-sorozat Góbi sivatagi versenyének győzelme volt, úgyhogy számomra több mint tanulságos olvasmány volt.

Már régóta terveztem, hogy megnézem a Desert Runners című filmet, amely szintén a 4 Desert-sorozatról készült. Most végre erre is sor került. Ajánlom mindenkinek, bár lehet, hogy engem leginkább azért érintett meg, mert éppen oda készülök…

S ha már olvasnivaló...

Könyvre való információt kaptam a chilei verseny szervezőitől. Megérkezett az a hírlevél, amely a körülményeket ecseteli. Kiderült, hogy az Atacama-verseny hét napja során a táborokban nyolcszemélyes, köralakú sátrakban pihenhetünk majd, de aki akar, alhat a sátor előtt, a szabad ég alatt (nyomatékosan felhívják a figyelmet arra is, hogy a sátrakba cipővel belépni tilos!).

A tábor területén lesz tűzrakóhely, ott kaphatjuk majd meg a napi tízliteres folyadékadagunkból a melegvizet, amellyel például a magunkkal cipelt porételeink is elkészülhetnek. A levélből kiderült, hogy a sátrak vékony anyagból készülnek, azaz hideg lesz, úgyhogy a derékaljakról ne feledkezzünk el. Lesz külön orvosi sátor, és egy olyan is, amelyben minimális netkapcsolat révén valamennyi üzenetet lehet fogadni és adni a tábor, illetve a külvilág között.

Az egészségügyi kérdésekkel kapcsolatosan is rendkívül bőséges a tájékoztató. Nekem az egyik legnagyobb kihívást a magaslat jelenti majd. Kétezerhatszáz méter alá nem megyünk a versenyen, márpedig a ritkább levegő, az oxigénhiányos állapot nekem, az asztmás futónak jelentős próbatétel lesz. Futhattam én eddig súlymellénnyel, futhattam három napon át tartó erőpróbákon a magyarországi hegyekben, erdőkben, de a magaslatra itthon semmi sem készített fel. Most Amerikában nagyrészt ezerkétszáz-kétezer méteres tengerszint feletti magasságon voltunk.

A tanulság?

Kivétel nélkül éreztem a fejfájást s némi gyengeséget is, amelyet a nagy melegben pluszban le kellett győznöm a futóedzések során.

A rutinos versenyzők, valamint a szervezők ide vonatkozó tanácsa egyébként úgy szól, hogy érdemes akár már három héttel korábban kiutazni Chilébe akklimatizálódni, azonban nekem Gyurival együtt – a férjem a start előtti napig lesz odakint velem – egy hetünk lesz kétezerötszáz méteren San Pedro de Atacamában ráhangolódni a számomra különleges körülményekre.

Azt is tudom már, hogy a versenyt öttagú amerikai orvoscsapat kíséri majd, és a profi doktorok nagyon odafigyelnek arra is, hogyan végezzük a frissítést, a folyadékbevitelt. Az elektrolitbevitellel kapcsolatos írásos terveinket például alaposan átnézik. Ez az alaposság érthető is, hiszen ilyen nagy terhelés mellett az nem működik, hogy csak a napi tízliternyi vízünkkel számolunk, azt isszuk, az ásványi anyagok bevitele szó szerint is létkérdés. Ha túl nagy mennyiségben csak vizet innánk a napi negyven kilométeres futások során, akkor az ödémásodás, illetve a hiponatrémia komoly veszélyt jelentene, úgyhogy a futás közbeni elektrolitpótlás, terv szerinti frissítés az Atacama-versenyen mindvégig fókuszban lesz.

Nekem nagy félelmem, hogyan tudok majd aludni (lásd még a sátrakról szóló részt!). Arról már írtam, hogy fázós vagyok, s a táborral kapcsolatos levél sem oszlatta el az ezzel kapcsolatos nyugtalanságomat. A szervezők fehéren-feketén leírták, a sivatagban nehéz lesz aludni, ám nyomatékosan kérik, ne szedjünk majd altatót, vigyünk inkább magunkkal szemtakarót, füldugót, találjunk ki rituálékat az elalvás kapcsán. Na, én rögvest arra gondoltam, hogy a köralakú sátorban bajosan tudom majd a sarkokat számolni...

Volt egy meglepetésinformáció is a levél végén, ugyanis az utolsó előtti sivatagi szakaszra – némi fizetés ellenében – egy-egy családtag is kimehet, s kipróbálhatja, milyen kinn aludni a semmi közepén, továbbá a maradék kilenc kilométert közösen futhatja le a versenyzővel.

Én egyedül leszek.

Életemben először ez lesz ugyanis az első olyan verseny, amelyre nem kísér el Gyuri, és az Atacamában az első métertől az utolsóig magam küzdhetem le a nehézségeket.

Keménynek kell lennem.

Keménynek, elszántnak, és...

Legfeljebb csak a célban sírhatok. Csak érjek el odáig…

 

(Lubics Szilvi naplójának 1. része itt olvasható el, a 2. részt itt találják, a 3. rész ide kattintva, a 4. rész ezen a linken olvasható, az 5. rész ez volt, a 6. résszel itt találkozhattak olvasóink, a 7. résszel itt, a 8. fejezettel pedig itt).